Romantika, liberalizmus, nacionalizmus – a hazai viszonyok között

Újabban azonban szokás a romantikus művészetek mellett romantikus tudományosságról – így nyelvtudományról, épp a romantika korában született CzF.

kapcsán (Békés 1997a)⁹⁹ – is beszélni (l. 2.4. fejezet).¹⁰⁰

Tudjuk, hogy a romantika bizonyos vonatkozásaiban elválaszthatatlan a francia forradalom eseményeitől, illetve az azokhoz vezető eszméktől. A romantika tehát szoros kapcsolatban van a liberalizmus¹⁰¹ és – ezzel összefüggésben – a nacionalizmus¹⁰² gondolatkörének kibontakozásával (erről bővebben Kelemen 1990).

Ami a magyar romantikát illeti, Bánóczi József (1849–1926) még szinte „test-közelből” jellemzi a korszakot (Bánóczi 1882). Amellett érvel, hogy Európában a romantika befogadására talán a legalkalmasabb ország hazánk volt, mert a romantika elemei – a nemzeti, a népies és a múlt felé fordulás – nálunk már megvoltak. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a romantika hazánkban sajátos módon érvényesült: „nálunk a társadalmi és politikai romanticismus nem az erkölcsi rend megtámadásában s az országos intézmények fölforgatásában nyilatkozik – hanem a haladásban és a reformban;

a meglevővel szemben egyik téren sem negativ, hanem mindenütt józanul fejlesztő, bölcsen alkotó” (i. m. 9). Bánóczi szerint a magyar romantika a jövőbe vetett remény jegyében bontakozik ki, és a nemzeti múlt kutatása nem a nemzeti büszkeség élesztését szolgálja, hanem a nemzeti tetterőét. Ahogy Kisfaludy Károly írja a Mohácsban (1824):

„a mult csak példa legyen most, / S égve a honért, bizton nézzen előre szemünk.”¹⁰³

99Ezt előlegezi meg Balázs János véleménye: „Czuczorék filozófiai elvei korukban sem voltak teljesen időszerűek, s még kevésbé azok napjainkban. Alkotásuk költőisége azonban máig sem avult el. Így jó értelemben illik nagyszótárukra a poétikus jelző, sőt a romantikus is. Mert kétségtelen, hogy hatalmas munkájuk a magyar romantika korának egyik legnagyobb szellemi alkotása. […] Jellemző, hogy a magyar romantikus költészet két legnagyobb alakja, Vörösmarty és Czuczor egyben a múlt század leg-jelesebb szótárírója is. Czuczorék szótára pedig a legromantikusabb alkotások egyike” (Balázs 1987: 656).

Érdemes megjegyezni, hogy ez a megfogalmazás határozottan egybevág a korszakkal a nyelvfilozófia szempontjából foglalkozó Szekrényessy Margit gondolataival (l. Szekrényessy 1937: 4–5).

100 Bánóczi József” tudományos romanticizmus”-ról beszél (Bánóczi 1882: 16–21). Elmarasztaló vélemé-nyében nem nehéz ráismerni a pozitivizmus tudományfelfogására.

101 Fenyő István úgy véli, hogy a romantika és a liberalizmus irányzata „legnagyobbrészt hasonló inten-ciók alapján, időben majdnem egymással párhuzamosan, egymás hatását fokozva hatotta át szellemi életünket – a magyar reformkor kimagasló kulturális, illetve politikai teljesítményei nagy részben e jóté-kony eszmei kölcsönhatásra épülve bontakoztak ki” (Fenyő 2002: 176).

102 S. Varga Pál a közelmúltban megjelent A magyar költészet csarnokai (2004) című munkájában a kuhni paradigmafogalmat alkalmazva mutatja ki, hogy a nemzeti irodalom megteremtésének korszakában – s ez egyúttal a CzF. korszaka is – nem egy, hanem három nemzetfogalom volt érvényben, amiből az követ-kezik, hogy az erre alapozott nemzeti irodalom fogalma messze nem volt egységes. Épp ezzel magyaráz-ható, hogy a korszakkal foglalkozó pozitivista megalapozottságú irodalomtörténeteinkben több ellent-mondás is felmerül.

103 Kresznerics szótára bevezetését például a következő felhívással zárja: „Hazánk’ Tudósai! útat törtem, kövessetek!” (Kresznerics 1831–1832: L). Különösen érdekes Galgóczy Gábor nyelvtanának 1848.

március 31-én keltezett Előszava, melyben közvetlenül utal a március 15-i eseményekkel megindult törté-nelmi folyamatra: „E’ honszeretet lelkesíti e’ népet, a’ közel múlt mart 15-vel megkezdett, ’s még foly-vást tartó szabadságérti küzelmeiben, ’s ugy látszik, kész leend azt, ha szükség kivánja, vérével is meg-pecsételni. Isten adjon szebb jövendőt e’ hazának! A’ haza fölvirágzásának azonban egyik múlhatlan

Mindez erősen arra mutat, hogy a romantika kibontakozásának idején – azaz voltaképp a felvilágosodás késői szakaszában – hazánkban érvényre jutó nézetrendszer él tovább.¹⁰⁴ Szekrényessy Margit szerint a romantikában kezdettől – azaz a késő felvilágosodás korától – fogva „egy transcendentális-szimbolista és egy racionalistább irány […] haladnak egymással párhuzamosan”, ugyanakkor „a magyar nyelvművelők [nyelvújítók] szempontjából, kiket józanságuk a szép és költői, de nagyon is elvont romantikától távol tart” csak az utóbbi – melyet nyelvszemléletként Herder, Adelung, Freidreich Schlegel és Jacob Grimm képviselt – jelentős (Szekrényessy 1937: 9). A magyar nyelvújítókat ugyanis „a nemzeti öntudat és a racionalista művelődési gondolat ragadja meg leginkább a romantika eszméi közül” (i. m. 6). Bár Szekrényessy Margit értekezésében a magyar nyelvészek írásait egyrészt kevésbé idézi, másrészt az idézett művek többségükben korábbiak – nagyjából a nyelvújítás első szakaszában keletkeztek –, mint azok, amelyeket én az Akadémia védnöksége alatt kibontakozott nyelvtudomány képviselőitől áttekintettem, a 4.4. fejezetből reményeim szerint kiderül, hogy a fenti jellemzés a nyelvújítás középső szakaszára is illik.

Egyébiránt Darai Lajos Mihály is rámutatott arra a fontos tényre, hogy hazánk-ban – ahogy egész Közép-Európáhazánk-ban – a romantika idején, még 1848-hazánk-ban is erősen hat-nak a felvilágosult racionalizmus eszméi, melyek „megkésettségük és gyakorlati kivite-lezhetetlenségük korlátozottsága miatt túlnőttek saját korszakukon” (Darai 1999: 85).

Ez az eszmetörténettel szoros kapcsolatban álló tudományok, így a nyelvtudomány-történeti vizsgálódások szempontjából is meghatározó jelentőségű felismerés.

A felvilágosult racionalizmus hagyományából továbbvitt humanitás-gondolat, az emberiség testvériségének eszméje ugyanis internacionalizmust, univerzalitást, kozmo-politizmust, világpolgárságot feltételez (l. Szekrényessy 1837: 6; S. Varga 1997: 34–35).

Ugyanakkor – Szekrényessy Margitot idézve – „sajátos iróniája a történelemnek, hogy épp erre az időre [ti. a késői felvilágosodás időszakára] esik a nagy nemzeti ébredések kora. A napoleoni háborúk – közvetve vagy közvetlenül – Európa népeiből nemzeteket alakítottak. A francia forradalom és a felvilágosodás »világpolgársága« helyett a népek egyéni jogaikat követelik, egyéni tulajdonságaikat hirdetik, elsősorban a saját nemzete boldogságát kivánja minden ember és csak azután az emberiség dicső aranykorát”

tétele, nyelvünk kellő kimivelése. A’ nyelv elenyésztével elvesz a’ nemzetiség, puszta név a haza. Ily érzelem vezérle engem a’ jelen nyelvtan irására” (Galgóczy 1848: 7).

104 A későbbiekben esetleg érdemes lesz jobban körüljárni a Békés Vera által korszakhatárként feltett paradigmaváltás kérdését (Békés 1997a: 100–103).

(Szekrényessy 187: 6).¹⁰⁵ Megalapozódik tehát a nemzet mint önálló érték fogalma, hogy a korszak szellemi életének – sokszor az egyén, illetve a tudósközösség sorsának¹⁰⁶ – egyik központi szervező kategóriájává váljon.

Ez Európában az állam- és kultúrnemzetek – és a nemzetállamok – formálódásá-nak időszaka. Ennek a társadalmi-politikai folyamatformálódásá-nak a folyamán természetesen meg-változik a népről mint sajátos sorsközösségről való gondolkodás is (l. Telegdi 1985:

344). Felismerik, hogy a nemzet nem spontán alakulat, hanem történeti kategória.

Ahogy Telegdi Humboldt gondolatait interpretálva írja: „egy nemzet akkor válik igazán azzá, ami, ha megérik benne a gondolat, ezt akarni, ha átérzi, hogy nemzet” (i. m. 344).

A nemzet tehát nem egyének laza kapcsolathálója által egybetartott tömeg, hanem egy-fajta egységet alkot: ahogy az egyes nyelvek az emberi nyelv különböző megvalósulásai, úgy a nemzet „az emberiségnek mint szellemi erőnek egyéni megvalósítása” (i. m. 345).

A nemzet tehát úgy is felfogható, mint az egyén és az emberiség szintje között létrejövő önálló, partikuláris entitás. Ebben az értelemben a nemzet egyéniség: nemzetember,¹⁰⁷ s mint ilyennek, sajátos jelleme, karaktere van.

Ez a gondolat természetesen számos nehéz és bonyolult kérdést vet fel a kor-szakban a történelmet, a kultúrát, a nyelvet illetően, s bár témám szempontjából ez utóbbi a legfontosabb, világosan kell látni, hogy a nyelv – immár a nemzeti nyelv, az anyanyelv – kérdése nem szakítható ki abból a tágabb kontextusból, amelyben a róla folyó diskurzus zajlik. Ahogy Kölcsey írja a Parainesis-ben: „haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog.”

105 Amennyire én tudom, a problémát legnyilvánvalóbban S. Varga Pál járja körül Kölcseynek az 1820-as években írt értekező műveiben felmerülő gondolatai kapcsán. Az ellentmondásos helyzet végső soron egy kérdésre redukálható: összeegyeztethető-e, és ha igen, hogyan, a humanitás és a nemzetiség? (S. Varga 1997: 34–35). S. Varga Pál szerint „a nemzetiség és az egyetemes humanitás viszonya bonyolultabb, mint ahogy azt az eddigi elemzések jelezték. Ugyanis ahhoz, hogy a két szempont összeegyeztetése ne pusztán deklaráció, hanem logikus állítás legyen, komoly ellentmondásokat kell leküzdenünk” (S. Varga 1997:

35). Ez a kérdés a nyelvtudomány tárgyára nézve is releváns, ha úgy interpretáljuk, hogy vajon az egyes nyelveket vizsgálva a közös emberit, az univerzális vonásokat kell-e kutatni, vagy épp a vizsgált partikuláris nyelvre – a nemzet nyelvére, az anyanyelvre – jellemző egyedi tulajdonságokat? Netán össze-egyeztethető-e a két megközelítés? És ha igen, hogyan? Az alábbiakban látni fogjuk, hogy a korszak nyelvészei – Kölcseyvel együtt – az összes kérdésre igenlő választ adtak (l. 4.4.6 és 5. fejezet).

106 Számtalan hivatkozással igazolható, hogy a korszak nyelvészei úgy vélték, hogy munkájukkal a „nem-zeti mű végrehajtásában” (Ballagi 1857: 403) vesznek részt.

Ezt az értékelő utókor is elismerte, többek közt a CzF.-val kapcsolatban is. Sági például így írt:

„Czuczor és Fogarasi végig híven kitartottak a filozófiai nyelvtudomány mellett, mert az volt a szilárd meggyőződésük, hogy ennek a tudománynak a segítségével tehetnek legnagyobb szolgálatot a magyar nyelvnek s a magyar nemzetnek” (Sági 1942: 333).

107 L. Szilágyi N. Sándor elemzését a nemzetemberről mint ún. strukturális metaforáról (Szilágyi N. 1996:

51–54).

Teleki József pedig ezen az alapon állva deklarálja 1843-ban, az Akadémia XII.

közgyűlésének megnyitóján mondott beszédében: „Csak az verhet a nemzetben mély gyökeret, csak az emeli azt egészében, csak az nem szűnik meg múlékony lenni, mi annak önállását biztosítja, mi annak nemzetiségét gyarapítja, mi annak nyelvével vérébe megy által. Önállás, nemzetiség, és nemzeti nyelv nélkül még nemzet nem vergődhetett nagyobb fényre” (idézi Körmendy–Mázi 2005: 229).

4.3.2. A klasszikus német idealizmus episzemológiája és a Sprachphilosophie