A magyar nyelv természetének feltárása a bölcseleti nyelvészetben

A bölcseleti nyelvészek szerint a magyar nyelvtudománynak kettős feladatot kell teljesítenie. Egyfelől a nemzeti nyelv vizsgálatára, természetének feltárására kell törekednie, másfelől azonban az általános, azaz a bölcseleti nyelvészetet is gyarapítania kell – és erre a korszak nyelvészei szerint az eredeti nyelvnek tartott magyar kitüntetett módon alkalmas.

Bár a nemzeti nyelvek vizsgálata hosszabb múltra tekint vissza, tudjuk, hogy a partikuláris nyelveknek önálló entitásokként való kutatását a Sprachphilosophie alapoz-ta meg. Ahogy Lugossy fogalmaz: „[n]incs nyelv, mely törzséből kiválása óalapoz-ta leélt saját alsóbb történelmi életét őskincsében termelő és enyésztő alakításokkal önhatóságra nem emelte volna. Nyelvek egyedisége” (Lugossy 1859: 3). A bölcseleti nyelvészek ebben a szellemben kifogásolják a nemzeti nyelv feltárására irányuló addigi vizsgálatokat. Azt állítják ugyanis, hogy a korábbi nyelvtanírók valamely idegen – ideálisnak, tökéletesnek és így követendő mintának tekintett – nyelvet tartottak szem előtt saját nemzeti nyelvük leírásában. Fogarasi a következő szavakkal ír erről:

„[E]ddigi nyelvtanitóink egy része a magyar nyelv igazi szellemébe épen nem hatott, más részét pedig, kiknek egy némelyike mélyebb behatást és nagyobb szorgalmat fejthetett volna ki, részint tekintélyekhöz, részint idegen nyelvek alakjaihozi kelleti-nél nagyobb ragaszkodás tespedésbe hozta, vagy épen tév-utakra vezette; úgy hogy mind e mai napig még csak azon fő- vagy alap-elveket sem tudták kifejteni, melyek-höz kelljen nyelvtani rendszerben mindenkor alkalmazkodnunk, s melyek czáfol-hatatlanúl megmondják minden lehető esetben: mi a jobb s miért jobb” (Fogarasi 1843: VIII–IX).

Épp ezért egyik céljukul tűzik ki „a magyar nyelvet az eddigi nyelvtanok idegen formái-ból, idegen nyelvek nyűgéből kiszabadítani” (Fogarasi 1843: IX), más szóval a feladat a magyar nyelv szellemének, természetének a lehető legmélyebb, legalaposabb megisme-rése. Ehhez azonban a nyelvésznek a nemzeti nyelvet önmagában kell szemlélnie, törvé-nyeit önmagából kell kifejtenie.¹⁹¹ Czuczor egyik kiadatlan írásában így fogalmaz: „A

191 Fogarasi úgy látja, hogy „[n]álunk sem hiányzottak s hiányzanak jelenleg is ily grammaticusok”

(Fogarasi 1859: 52). Szerinte még Révai Miklós is „az ő philológiájában […] alig ügyelt valamit tulajdon nyelvünkre, hanem csaknem egész belső alkatját a’ magyar nyelvnek az említett nyelvekből ’s öszve-hasonlításaikból húzza le, ’s itt is merem állítani, nagy erőltetéssel” (Fogarasi 1834: 5–7).

A Magyar nyelv szelleme című munkájában így ír a saját kutatásáról: „Ily körülmények közt [ti. fel-ismerve, hogy az eddigi nyelvtanok idegen grammatikák hatása alatt készültek] félretettem minden magyar nyelvtant, s fejemet egy újabb kidolgozásában törtem. A nyelvek egyetömi bölcseletét emlitett egyik korábbi munkám [Fogarasi 1834] készitésekor már némileg sajátommá tevén, most szótárainket kutattam végig, s majd minden egyes magyar szót taglalás, elemzés, vizsgálat alá vevék. És csak ezen előkészületek után kezdettem a rendszeren – az előttem álló nagy tömeg rendszeritésén – újabb

nyelv-Magyar nyelv tudomány nyelvünk természetét fejtegeti, s elő adja azon szabályokat, mellyek szerent gondolatinkat saját szerű tiszta magyarsággal kifejezhetjük” (CzK 1: 1).

A nyelvtudomány tehát a nyelvet mint élő organizmust veszi vizsgálat alá, és a magyar nyelv szelleme által kialakított nyelvidom feltárására törekszik (l. 4.4.8. fejezet).

Ami a szókészlet leírását illeti, a bölcseleti nyelvészek e tekintetben is hasonló álláspontra helyezkedtek. Ez részben természetesen azzal függ össze, hogy magyar szavak jelentős része nem tőszó, s ezek létrejöttében szintén a nyelvidomot alkotó szabályok működtek és működnek közre. Másrészt azonban épp a CzF. koncepciójában ragadható meg az idegen nyelveknek a nyelvleírásra tett hatása alól való szabadulás vágya. Teleki József a CzF. alapvetéseként kijelölt (l. 3.2.1. fejezet) Egy tökélletes magyar szótár’ Elrendeltetése, készitése módja című 1818-as pályaművében az európai szótárírás elméletét és gyakorlatát áttekintve a következő álláspontra helyezkedik:

„A’ Magyar nyelv számára alkotandó szótár készítésében tehát a’ több nemzetek által eddig tett fáradozásokat sinor mértékűl sok részben használhatjuk ugyan, de azokhoz rabszolgai módon magunkat nem köthetjük, nyelvünknek külömböző természetére, történeteire, állapotjára és szükségeire mindég ügyelnünk szükséges lévén” (Teleki 1818/1821: 12).

A szók értelmezésére nézve éppen ezért úgy véli, hogy az idegen nyelvekre alig szük-séges tekintettel lenni (i. h.). Tudja ugyanis, hogy „[a]z eggyik nyelvben lévő szók értel-mökre nézve nem felelnek meg egészszen, a’ hasonló más nyelvben levő szavaknak […]

Innen tehát nyilván kitetszik, hogy a’ kifejezések valóságos kényesebb értelmöknek meghatározására épen nem elég a’ hasonló jelentésű idegen szóknak előszámlálása, ezek az előttök lévő képzetet tsak némelly részben, és itt sem a’ szükséges határozott-sággal fejezvén ki” (i. m. 32–33). Mindazonáltal itt még a hazai állapotokra való tekintettel több okból is az itáliai Academia della Crusca szótárának gyakorlatát javasolja követni: „minden szónak legalább a’ Deák és Német hasonló értelmű szavak által leendő kijelentését, a’ mennyiben tudniillik ezen nyelvekben kivánságunknak egészszen megfelelő szavakat találnánk, tanácsosnak és sok esetben szükségesnek ítélem” (i. m. 33).

A Teleki-pályaműhöz feltehetően Schedel által tett 1831-es kiegészítés azonban sorra megcáfolja a Teleki által a szavak idegen nyelvű értelmezése mellett említett érve-ket. Utolsóként említi a legfontosabb – a romantikus-liberális nyelvleírási koncepciót kifejezettebben tükröző – elméleti szempontot:

bölcselők olvasgatása mellett is gondolkozni. S e folytonos gondolkozás eredménye lőn több év legördül-tével e jelen munka” (Fogarasi 1843: VIII–IX).

„[H]a mi úgy kezdjük meg szótárunkat, hogy a’ megfelelő deák és német szavakat hozzá adjuk, már elvesztettük szemünk elől a’ figyelmünkre legméltóbb czélt, azt tudniillik, hogy a’ nyelv szavai önmagából a’ nyelvből fejtessenek ki ’s magyaráz-tassanak meg. Óhatatlan, hogy midőn megfelelő deák és német szókat keresünk, valamit szavaink eredeti értelméből fel ne áldozzunk. Már csak ez a’ törekedés is, ez a’ mellékes ügyelés is el fog bennünket szédíteni, ’s igen könnyen lehetünk hajlan-dóbbak a’ deák vagy német definitio után határozni meg magyar szavainkat, mint azoknak saját eredeti jelentését a’ nyelv’ belsejéből új ’s vesződséges munkával föl-keresni. Fejtsük mi ki minden egyes szavaink’ értelmét, úgy a’ mint az divatban volt, van, vagy lehetne, magából a’ nyelvől minden idegen nyelvekre ügyelés nélkül”

(idézi Viszota 1909: 5–6; l. még Tőzsér 1988: 32; Békés 1997a: 151–152¹⁹²; vö.

CzF. I: 5–6).

A bölcseleti nyelvészet rendszerében az egy adott nyelv természetének megragadására irányuló vizsgálat a nyelvtudomány első szintje, az ún. szubjektív vagy – más néven – elvont értelmi nyelvtan. A nyelvészt ebben a munkában – ahogy Fogarasi fogalmaz – „a grammaticus alanyi [szubjektív] reflectáló értelmisége” (Fogarasi 1859: 52) vezeti. A nehézséget azonban éppen a nyelvtaníró szubjektivizmusa jelenti: „Ezen álláspont alanyi [szubjektív] jellemét az által ismerhetni fel, hogy a grammatika elmélete gyakran ellentmondásba jut a nyelvszokással. A grammatikus kritizálja és leczkézteti a nyelvet a hol ez azon törvényektől eltéréseket tür meg, melyek az ő elméletével ellentétben van-nak” (i. h.). Ballagi – Bugát Pál (1793–1865) általa kritizált Szócsintanának kapcsán a nyelvújítás elveiről szólva – hosszabban beszél a kérdésről:

„»Grammaticus debet esse custos linguae, non architectus,« – mondja igen helyesen Seneca, és jegyezzük meg jól, hogy a nyelvtudósokat inti, nem a tudósokat és az irókat általában, alkalmasint mert maga tapasztalatából tudta, hogy az iró itt-ott kénytelen egy szót a nyelv fenálló törvényei szerint újból alkotni vagy egy elavult kifejezést a feledékenységből új életre hívni; de avval a nyelven erőszak nem tétetik, sőt inkább az élénkíti, fejleszti a nyelvet; hanem a száraz nyelvtudós önkényétől félt és ez ellen intett Seneca és bizony nem ok nélkül” (Ballagi 1857: 418).¹⁹³

192 Békés Vera ezeket a megjegyzéseket Vörösmartyak tulajdonítja, Tőzsér Ágnes szerint azonban – bár a kiegészítés egészében Vörösmarty kézírása – ezt a részt Schedel írta alá (l. Békés 1997a: 151–152; illetve Tőzsér 1988: 30–31).

193 Erre a gondolatra Ballagi még egyszer visszatér, mégpedig saját szótárírói gyakorlatával kapcsolatban:

„ha szótáramban oly szók is találtatnak, melyeket az itt fejtegetett nézetek szerint helyeselni nem lehet, én azért magammal ellenkezésben [ellentmondásban] nem vagyok. A szótáriró épen csak custos linguae, s valamint a könyvtárban a jó és rosz könyv egyformán a könyvtárnok gondviselésé-nek tárgya; egészen azonképen van a szótáriró, kigondviselésé-nek használatban lévő szót mellőznie nem szabad, legyen az akár jó, akár rosz. Csakhogy a gyengébbek kedvéért az épen el nem fogadható kifejezése-ket meg kellett volna csillagoznom vagy más jel által kiemelnem” (Ballagi 1857: 422–423).

Ballagi Mór magyar-német szótárai: Magyar–német és német–magyar kéziszótár (Budapest, 1893–1894);

Új kimerítő magyar–német és német–magyar zsebszótár. 2 kötet (Pest, 1843–1844. 2. kiad. 1847–1848.);

A magyar és német nyelv nélkülözhetetlen kiegészítő szótára. 2 rész (Pest, 1846); A magyar és német nyelv segéd- és idegen szótára. 2 rész (Pest, 1852–1854); A legújabb magyar szavak. (Német–magyar és magyar–német.) 2 rész. (Pest, 1851).

Annak érdekében, hogy ez ne fordulhasson elő, a nyelvésznek maximális tekintettel kell lennie a nyelvszokásra, melyben a nyelv szelleme elsődlegesen megnyilatkozik. A nyelvszokás „abban áll, hogy az analog nyelvtüneményeknek egy egész terjedelme valamely gyakorlati szabály alá vonatik, úgy hogy a szabály belső oka e mellett öntudat-ra nem emelkedik” (Fogaöntudat-rasi 1859: 51). A pusztán gyakorlati nyelvleírás a nyelvszokást rögzíti, ez azonban a bölcseleti nyelvészek szerint kívül esik a tudományos nyelvészke-dés körén (l. i. h.).¹⁹⁴ A tudományos nyelvészet a nyelvszokás leírásából indul ki ugyan, csakhogy ezzel nem elégszik meg: a leíráson túl a nyelvszokás elveit és okait is kutatja.

Czuczor egyik kiadatlan dolgozatában így alapozza meg saját nyelvészeti vizsgálatait:

„Valamint minden nyelv, ugy a Magyar is általányosan elfogadott szabad meg eggyezésen alapult: Ha tehát annak természetét és szabályait kutatni akarjuk, szük-ség az úgy nevezett nyelvszokást illő tekintetbe vennünk. A nyelvszokás tehát azon sinór mérték melyhez magunkat irányoznunk kell, valahányszor valamely nyelvnek tulajdonságait vizsgálatba vesszük. Ám de minden szabad meg egyezésnek valami elveken kell meg alapulnia; mert a mi vaktában támad, abban rend s összefüggés nem lehet. A nyelvszokásnak is tehát más elvektöl kell függnie, mellyek szerént az eredetileg keletkezett, s idörül idöre fön marad” (CzK 1: 2).

Ami egy adott nyelvben a nyelvszokás alapjául és fenntartására szolgáló elveket illeti, erről a korszakban alkotó nyelvészek részben egybehangzó, részben viszont eltérő néze-teket vallanak. Czuczor szerint „[i]llyen elvek: a szónyomozás, (Etymologia) nyelv-hasonlat (Analogia) és Hangrend (Euphonia), mert minden nyelv ezen három uton fejlő-dött ki első csirájábol, ez által gyarapodik, s áll fön” (CzK 1: 2).¹⁹⁵