A nyelvhasonlítás mint paradigmatikus vízválasztó

„Véleményünk szerint mindeddig a synthesis vagyis adatgyűjtés nyomán, mint a helyes inductióra szükséges előzményen állunk, s csak ennek minél teljesebb öszveállítása után lehet biztosan a nyelvek mind belső, mind külső rendszerezésébe fogni. Kevesebb botlás veszélyének teszi ki magát az oly nyelvész, aki előbb hasonló (analog) adatokat gyűjt, azután következtet és rendszerez, mint aki előre bizonyos rendszert föltételez, s ahhoz alkalmazza, vagyis abból vonja ki hason-lításait” (CzF. I: 31).

Lugossy szellemesen és éleslátóan foglalja össze – békítőleg – a bölcseleti nyelvészet álláspontját:

„[A] szócsaládrendezés és nyelvhasonlítás tulajdonkép egyfaju munkálat, mindkettőben egyaránt a’ szóegyen²²² lelke és teste, a’ logikai és phonetikai alkrész együttvéve vettetik egybe a’ másik szóegyenével; ’s e’ külömbség csak az, hogy amott a’ szóegyének törzseikben, itt gyökeikben, amott egy és azon nyelvek terén ’s emettől függetlenebbül, itt két vagy több ’s pedig előbb a’ rokon nyelvekén- ’s munkarendben amaz után, combináltatnak egymással […] ugyhogy valamint a szócsaládalakítást nemzeti vagy kebelbeli vagy első lépcsőjü nyelvhasonlításnak [Czuczoréknál belhasonlítás, szócsaládosítás], úgy a’ közértelemben vett nyelv-hasonlítást viszont nemzetközi vagy fensőbb foku szócsaládalakításnak, egészen fölcserélt nevekkel, igen találóan lehetne neveznünk” (Lugossy 1837: 184).

Érdemes megjegyezni, hogy Toldy Lugossy egy évvel később megjelentett hangrendi párhuzamaihoz írt jegyzetében azt javasolja, hogy a kátféle nyelvhasonlítást nyelvé-szeink ne egymás után, hanem egymással párhuzamosan, egymásra tekintettel – mintegy egymást ellenőrző módszerekként – alkalmazzák (l. T. F. monogrammal *) alatt Lugossy 1858: 92–93; 96). Lugossy 1859-es akadémiai székfoglalójában – látszó-lag enged Toldy kérdésének, de továbbra is fenntartja 1857-ben megfogalmazott nézetét, miszerint, ha a nyelvhasonlítás – nyelvrokonítás – „éretlen és fölületes lenni nem akar, ez [ti. a szócsaládosítás] lesz épen mellőzhetetlen előzménye” (Lugossy 1859: 10). A szócsaládosításról a 6.5.1. fejezetben lesz bővebben szó.

meg. Az itt megfogalmazódó és kiéleződő nézetkülönbség végső soron azonban úgy konceptualizálódott – és az utókor is így interpretálta – mint a bölcseleti nyelvtudomány és a pozitivista alapokon álló, újgrammatikus történeti-összehasonlító nyelvtudomány szembenállása.

Úgy is mondhatjuk, hogy a nyelvhasonlítás kérdése tehát mintegy csak alkalmat adott a támadásra, a harcra. A bölcseleti nyelvészek a nyelvhasonlítást ugyanis eszköz-nek tekintették a nyelvtudomány magasabb – végső – céljának elérésében, azaz a nyelvészet egy szintjének tartották. A pozitivista szellemben dolgozó, más paradigmati-kus alapokon álló fiatal Hunfalvy – mert nyilvánosan egyelőre egyedül ő képviseli a másik fajta tudományfelfogást – a nyelvhasonlítást magával a nyelvtudománnyal azono-sítja, és eszköz helyett magát a célt látja benne.²²³ A Magyar Nyelvészet című folyóirat programadó, Mit akar a’ Magyar Nyelvészet? című cikkében kijelenti: „a’ magyar nyelvtudományt is csak nyelvhasonlítás [ti. nyelvrokonítás] utján lehet elérnünk” (Hunfalvy 1856: 14).²²⁴ Érvei között többször szerepel, hogy ha a magyar nyelvészek meg akarnak felelni a tudományos igényeknek, az csakis a rokon nyelveknek a vizsgálatba való bevonásával lehetséges:

„Bizonysággal állíthatom, hogy az, ki csak némi figyelemmel olvasta, mit eddig is több alkalommal közöltem e’ tárgyról, meggyőződött immár, mikép a’ rokon nyelvek tanulása és vizsgálgatása nélkül, sem magyar szótárt, sem magyar nyelvtant nem készíthetünk ollyat, melly kielégitse a’ tudományos igényt. – Hiába itt minden makacskodás; tetszik nem tetszik, azon tanulási útra kell nekünk is térni, mellyet a’

tárgy természete szab ki” (i. m. 18).

Rendkívül érdekes, ahogy a CzF. szerkesztői érzékelik, hogy gyakorlatilag perbe fogták őket. Valójában nem a kritikusok, hanem a szerzők tudatosítják válaszaikban azt is, hogy tisztában vannak vele: voltaképpen nem a személyük ellen van kifogás, hanem az ellen, amit képviselnek. Czuczor Hunfalvy bírálatára adott válaszában a következőt olvashatjuk:

223 Itt tehát tetten érhető az, amit Kuhn a felbukkanó új paradigma és a régi dialógusában felmerülő szemantikai összemérhetetlenségnek nevez. A régi és az új tudományosság képviselői ugyanis ugyanazt a terminus technicust – a nyelvhasonlítást – használják, annak dacára, hogy annak jelentése a két táborban egészen más.

224 Fábián István hasonlóképp vélekedik a magyar nyelvtudomány feladatát illetően. Érdemes megjegyezni, hogy – bár ő több helyütt elég homályosan fogalmaz, ezért szövegét itt-ott nehezebb értelmezi – az alábbi passzusban mintha önmagának mondana ellent:

„[V]éleményem szerint nyelvtudományi törekvéseinknek mindenek előtt oda kellene irányoztatniok, hogy összesített erővel buvárolván az altaji nyelvcsalád valamennyi egyedét, szert tehetnénk egy közönséges és bölcseleti nyelvtanra, mely az altaji nyelvek tana, de a nyelv mivoltánál fogva semmi másra nem alkalmazható lenne. E nyelvtant tisztán tapasztalati úton indúlva úgy kellene készíteni, hogy a kategóriákat, törvényeket, az alakok jelentését az egész családban kiböngészszük, a család sajátságaiból észszerűleg megalapítsuk, azután kiemeljük az egyes nyelvfajok különbözőségeit, s azok egyedi alakelvéből származtassuk” (i. m. 509–510).

„Ki H. [ti. Hunfalvy] nyelvbuvárlati értekezéseit figyelemmel olvasgatta, észre kellett vennie, hogy a’ tudományosságot, a’ nyelv körűli okos eljárást több ízben eléhozza, ’s azt saját kutatási módjának tulajdonítja, ő fél és bíró is saját ügyében.

Mi engemet illet, van-e valami tudomány eléadásaimban, azt megitélni másokra bízom, mert nekem mint félnek egyedűli feladatom a’ védokokat eléterjeszteni”

(Czuczor 1854: 32).

Czuczor alább bővebben kifejti véleményét a tudományossággal kapcsolatban:

„Midőn tehát a’ nyelvész a’ gyökök és hangok’ jelentéseit illyképpen fürkészi, akkor benne, szabatosan szólva, nem a’ képzelő tehetség (facultas imaginandi), hanem az elvonó tehetség (facultas abstrahendi) működik, ’s az elvont isméretekről, fogalmakról nem mondhatni, hogy nincs tudomány bennök, sőt épen az elvont fogalmaknak bizonyos elvekre alapított rendszere emeli a’ tapasztalati isméreteket bölcseleti tudomány’ fokára.

A’ szoros értelemben vett tudományossághoz tartozik az okság, okszerüség’

kutatása is, melly tárgyunkra vonatkozólag a’ felsőbb nyelvelemzésnek, az úgynevezett nyelvmetafüzikának föladata, ’s ezzel, mint tudva van, a’ külföldön legnagyobb nyelvészi tekintélyek foglalkodtak, ’s a’ hangfüziologia’ alapján szép eredményekre jutottak. H. [ti. Hunfalvy] azonban ezt határozottan, és elvből mellőzi, úgy nyilatkozván, hogy ő a’ nyelvben csak a’ mit, ό τι, nem a’ miért-et, δια τι?

keresi. Ez ellen semmi kifogás nem lehet, mert kinekkinek szabad akarata van kijelölni működése’ körét szükebbre, vagy szélesebbre. A’ ki nem tenne egyebet nyelvünk körül, mint azt egész terjedelmében adatilag úgy állítaná előnkbe, mint létezett, és létezik, igen jó szolgálatot tenne nyelvtudományunknak; de azért annak eljárása sem észszerütlen, ki az okozatokról az okokra visszamenni, ’s az ész’ művé-nek, a’ nyelvnek okszerüségét keresni törekszik. A’ ό τι a’ tudománynak anyaga, a’

δια τι? annak lelke, szelleme” (i.m. 34).

Szembetűnő, hogy a bölcseleti nyelvészek és az őket később elsöprők csoportja egy-aránt a tudományosságra hivatkozva érvel. A terminus technicus használata, s – a fentiek értelmében – jelentése határozottan emlékeztet a Thomas Kuhn által bevezetett, és a 2.2.2. fejezetben tárgyalt paradigma fogalmára. Nem kétséges tehát, hogy valóban paradigmatikus szembenállásról van szó, ami a paradigmaváltást készíti elő.

Amit Czuczor éles szemmel feltár, nem más, mint kétféle tudományosság konfrontálódása – ahogy az egyik fajta – a „régi” – tudományosság képviselője látja.

Ami a másik fajta tudományosság – az „új” – attitűdjét illeti, azonnal feltűnik az az eltérés, amellyel a két „tábor” a kétféle tudományosság létéhez, egymás mellett vagy egymás ellen folytatott művelésének lehetőségéhez viszonyul.

Czuczorék nyilvánvalóan a békés egymás mellett élés pártján vannak, türelem-mel és figyelemtürelem-mel a másik fajta tudományosság iránt – annál is inkább, mert a maguk nyelvtudomány-koncepciójában a nyelvhasonlításnak és a nyelvrokonításnak is megvan a maga fontos helye és szerepe. Czuczorék szerint tehát két-, esetleg többféle

tudomá-nyosság létezik,²²⁵ és ezek békében megférnek egymás mellett, hisz a kutatott tárgy, a nyelv természete szinte meg is kívánja a sok szempontú megközelítést. Ők tehát nem a történeti-összehasonlító nyelvészet létjogosultságát kérdőjelezik meg, hanem kép-viselőinek azon törekvését, hogy kizárólag a saját kutatási metodikájuk tudományos-ságát ismerjék el.

Másrészt – a romantikus liberalizmus szellemében fogant tudósetika alapján állva – feltételezik, hogy az az ember, aki tudományos kérdésekben véleményt mer formálni, bizonyára kompetens az adott témakört illetően. A maguk tudósi etikája tehát eleve megakadályozza, hogy a tőlük eltérő nézeteket valló kutatókkal szemben intole-ránsak legyenek, és a maguk kizárólagos igazságát hangoztassák, illetve érvényesítsék.

Ugyanakkor azt is elismerik, hogy a tudományos munkában lehet – sőt, szinte szükség-szerű – hibázni. Nem hiába írja Czuczor: „munkálat között sokban felvilágosodtam; de úgy elhitt nem vagyok, hogy minden szavamra esküdjem, mert olly szövevényes szerkezményt,²²⁶ millyen egy nyelvé, csak nagy idő, és folytonos vizsgálás képes kibonyolítani, midőn némelly egyes szók tisztába hozatala is napokba kerül” (Czuczor 1851: 289). De épp Fogarasit is idézhetem, aki készséggel elismeri, hogy – bár saját elvei helyességéről meg van győződve – az ő nyelvfilozófiája talán gyenge alapokon nyugszik, ezt azonban saját személyének felróható fogyatékosságnak tekinti, nem pedig a nyelvfilozófia hibájának (Fogarasi 1859: 54).

A másik fél – a „későbbi győztesek” csoportja – kizárólag egyetlen tudományos-ságot ismer el: természetesen a sajátját. Ezen az alapon nem látja jogosnak, hogy bármilyen más alapon álló kutatást tudományosnak minősítsen, és ebben a szellemben egyértelműen a harcra esküszik fel. Azt, hogy Hunfalvy a paradigmatikus szembenállást valóban harcnak tekintette, jól mutatja 1854-es, a két nyelvhasonlítási felfogást – jelesül a saját és Czuczor állásfoglalását – bemutató, összegző és egymással meghatározott pontokon ütköztető írása, melyet az Új Magyar Múzeum lapjain tett közzé, az érdeklődő közönség tájékozatására:

225 Fogarasi — némi gúnnyal – így ír erről: „Igen ám (…) csakhogy sokunknak más-más nyelv-tudományunk van. Immár, melyik nyelvtudományt válaszszuk. Az enyímet-e, vagy azét a ki a magyar nyelvészetben akart kitenni magáért, még mielőtt a magyar szórendről csak fogalma is volt; vagy a ki a régi vitát az ikes igéről újra fölelevenítette, vagy a ki untalan azt harsogtatja fülünkbe: új szót ne csinálj;

vagy a ki más tekintélyt el nem ösmér, mint az élő népnyelvet; vagy kiét?” (Fogarasi 1874: 16).

226 „SZĚRKĚZMÉNY, (szěr-k-ěz-mény) fn. tt. szěrkezmény-t, tb ~ěk, harm. szr. ~e. Lásd: SZĚRKĚZET”

(CzF.).

„A két különböző nézet egymás ellenébe állítva, könnyű leend mind azt látni, miben áll mindeniknek sajátsága, tehát mi teszi a lényeges különbséget köztök; mind arról is itélni, tulajdonképen hová irányoz mindenik nézet, mit eredmény gyanánt az olvasókra, és irány gyanánt a részvevő dolgozókra nézve kivánunk tekinteni. Ugyan is felette sajnos volna, ha egykedvűleg néznék az olvasók a kicsi küzdelmet; s a netán jelenben vagy jövőben a kérdések megfejtéséhez hozzáfogni akaró dolgozók semmi tudomást nem vennének arról” (Hunfalvy 1854: 158).

Az „új” tudományosság tehát gyökerestül kiirtandónak, megsemmisítendőnek tekinti a

„régi” tudományosságot, amit a maga szemszögéből, – és ez bizony a CzF.-val kapcsolatban ma is érvényesülő látásmód (vö. 1. fejezet) – egyáltalán nem tekinti azt tudományosnak, azaz okszerűnek, racionálisnak. Ennek pedig az az oka, hogy – amint láttuk (2. fejezet) – ez a másik tudományosság egészen másképp értelmezi a tudományosság ismérveit, a racionalitás fogalmát és a kutatás alapelveit. Érvelésében gyakran etikai fogalmakat használ fel. Hunfalvy például egy helyütt arról ír, hogy az ún.

önállási elvet valló nyelvészeink – ti. Czuczorék –, akik csak „magyar tudományt”

akartak művelni, önmagukat keresve önmagukat elveszítették (Hunfalvy 1856: 2–3), másutt pedig azért buzdít az ural-altáji nyelvcsalád vizsgálatára, hogy „tudományos működésünk a’ legnagyobb szégyent, tehetlenség feletti szégyent” ne valljon (i. m. 4).