Szódrincselés – az etimológiát nehezítő alaki változások

Itt kell visszakapcsolódnom ahhoz a gondolathoz, hogy az etimológus, a szónyomozó egyik célja „az alapértelem’ nyomán az illető szót olly alakban állítani vissza, mellyben az megfelel az alapértelemnek” (Czuczor 1854: 29–30). Ezt a beszélők által véghezvitt torzítási, illetve az etimológus által végzett helyreállítási műveletet Czuczor egyaránt szódrincselésnek²⁸⁶ nevezi. A beszélők tehát mintegy „eldrincselik”, „elcsavargatják”, eltorzítják a hangalakot, az etimológus pedig „viszadrincseli”, „visszacsavargatja”, helyreállítja – azaz rekonstrukciót végez.

286 „DRINCS, fn. tt. drincs-et. Általán valaminek elcsavarása, s ez által eredeti alakjának megváltoztatása.

Szódrincs, midőn a szó hangjait öszvezavarják, általvetik, pl. vakmerő helyett: makverő, szökcső h.

szöcskő.

Alkalmasint a német drehen-ből eredett, vagy talán gyöke der egy a csere szó gyökével, s am. cserincs, kis csere.

DRINCSEL, (drincs-el) áth. m. drincsel-t. Valamit elcsavar, eredeti alakját másra cseréli. Szókat drincselni. A szóelemzésben annyit is tesz, mint az elcsavart, elrontott szót eredeti alakjába visszaállítani, pl. hőbölygő am. hóbolygó, küttyű (vászon) am. kittöl, kita (kender) am. köte, köteg” (CzF.).

A bölcseleti nyelvészeknek rengeteg gondot okoznak a nyelvünkre nézve akkor még szinte teljesen feltérképezetlen – inkább csak sejdített – hangváltozások. Elem-zéseikben abból kell ugyanis kiindulniuk, hogy „midőn a’ nyelvszokás a’ szók’

szellemét, illetőleg eredeti alapértelmét szem elől eltéveszti, elfeledi, ’s egyedűl azok’

anyagát és idomát vagy is hangtömegét veszi fel, akkor olly kiejtésre hajlik, melly egyéni hangszerveinek legkényelmesebb” (Czuczor 1854: 29).²⁸⁷ Érdemes felidézni Czuczor erre vonatkozó szavait:

„[A] leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik. Tudniillik épen úgy bánnak az anyai szókkal, mint a nyelvrontó tájbeszédek az értelmezhetőbb deréknyelvéivel, pl. midőn a palócz csillapít helyett csiplagít-ot, a bodrogközi és székely vakmerő h. makverőt, a balatonmelléki hágcsó h. háskót mond, vagy midőn valamely nép az idegen nyelvből kölcsönzött szókat a magáéba illeszti, pl. hospitale ispita, Hofmeister hopmester. Az ily szók elemzésével lehetetlen boldogúlnunk, ha csak az anyatörzsre, vagy illetőleg deréknyelvre nem viszszük vissza” (CzF. I: 24).

Czuczor rengeteg példával illusztrálja, hogy „[a] nyelvszókas [sic!] az eredeti gyököket és származékokat különkép drincseli el, és módosítja” (Czuczor 1854: 31). Példáit a CzF.-ban is megemlíti. Úgy véli, hogy „[e]zen szórontó, elferdítő szokás kivált a’

keresztnevekre nézve tulságosan divatozik; pl. ki találná ki a’ szóhangból, ha különben nem tudná, hogy a’ franczia Etien, a’ magyar Pista, Estye, Csicsa a’ Stephanus névből ferdíttettek el? vagy hogy Elisabet és Böske, Pere egyet jelentenek? Tudnivaló, hogy az illy torzítás fokozatosan szok történni; pl. Elzsébet, Erzsébet, Erzsi, Örzsi, Ere, Pere, Örzse, Bözse, Böske stb.” (i. h.).

Czuczor azon a véleményen van, hogy „elvben a’ szódrincselést [itt: a szó eredeti alakjának helyreállítását] kárhoztatni nem lehet, mennyiben általa a’ szókat eredeti alakjokba állítjuk vissza; a’ netalán elkövethető tévedés pedig az elvet nem rontja habár hibásan alkalmazza” (i. h.). Nagyon fontos azonban tudnunk, hogy a szavak eredeti alakját nem azért akarják visszaállítani, hogy a torzult forma helyett a „helyes”

formát elterjesszék, hisz pontosan tudják, hogy a nyelvszokás sok ilyen

„szabálytalanságot” megtűr. Itt egész egyszerűen az etimológus azon törekvéséről van szó, hogy megtalálja, rekonstruálja a szavak eredeti alakját és idomát, azaz belső

287 Szó volt róla, hogy részben ezzel is magyarázzák a korban a leánynyelvek, ill. a dialektusok szétválását.

szerkezetét – mai kifejezéssel élve: alaktani felépítését. Vörösmarty 1828-as értekezésében hasonló gondolatokat fejteget:

„Vannak betűk [hangok], néha szótagok is, mellyeket vagy a’ lusta elme, vagy a’

szapora nyelv, vagy a’ különítés, ’s meghatározás keresése toldított a’ szóhoz, vagy végre a’ selypítés, ’s egyéb nyelvhibák elváltoztattak; ezeket részint elhagyni, részint eredetiségökbe vissza kell állítani. […] Zúz-a, máj-a, méh-e, torzs-a eredetiképen zúz, máj, méh, torzs; illyen az ad-i; tart-i, a’ miből később ad-i-a, tart-i-a, adjtart-i-a, tartja lett; asz-ál, akad-ál, asz-ály, akadálylyá lágyult, midőn a’ hasonló fon-ál hal-fon-ál, köt-él lágyulatlan maradott” (Vörösmarty 1828: 51–52).

A legtöbb probléma nyilván – akkor adódik, ha az etimológus egy idegen szó eredeti hangalakját igyekszik rekonstruálni, miközben – természetesen – „tekintettel van” a

„helyreállított” elemek jelentésére, illetve ezek egymással való jelentéses viszonyára.

Ezt az ismeretlen hangalakban is az értelmet kereső tevékenységet – ha nem nyelvész űzi – népetimológiának nevezzük.²⁸⁸

„A’ legműveletlenebb paraszt is, ha született magyar, a’ magyar eredetű még olly hosszú szót, gyököt és képzőt megkülönböztetőleg tisztán ejtendi; ellenben az idegen szót eredeti alakjából úgy kiveszi, hogy rá nem ismerünk. Így mondja chevaux legers helyett „savóleves,” locomotiv helyett „lóggós matyi” stb.” (Ballagi 1855: 597).²⁸⁹

Ballagi többször is érinti a kérdést, olyan pontokon, ahol – joggal – nem lát különbséget a „nép” és a nyelvész által kikövetkeztetett etimológia között, ezért kérdezi: hogyan védhetjük ki az „ablak=eblik féle sületlenségek”-et (i. h.)? A probléma a magyarral foglalkozó külföldi nyelvészek körében is fennáll. Ballagi hosszan idézi a Boller Zur magyarischen Etymologie (1855) című munkájában felsorolt példákat, melyeket a szerző „a teljes bizonyosság hangján” tár elő:

„Vendég szónak pl. mindenesetre (jedenfalls) a török tatár qoronq a prototypusa, pedig mi tudjuk, hogy ez csak rövidített alak jövendékből, mint szomjúzom régiesen szoméhozom rövidített alakja iszoméhozomnak […]

Legmulatságosabban veszik ki magokat e tudós összeállítások, midőn oly szót származtat előttünk mongolból, melyet csak nem rég magunk gyártottunk, mint pl.

szilárd, melyet Szemere Pál a keménységéről jeles szil-ből alkotott. E szóról Boller

288 Kálmán Béla szerint a népetimológia nem etimológia, egyrészt, mert csak a „jó, helyes szófejtés”

tekinthető annak, másrészt, mert a népetimológia nem szófejtés, hanem szóátalakítás, szóátértelmezés,

„értelmesítés” (Kálmán 1965: 165). Magam nem értek egyet ezzel a nézettel. Úgy vélem, a népetimológia jelensége mint az ember értelemkereső tevékenységének egyik aspektusa sokkal elmélyültebb kutatást érdemelne.

289 Már Teleki is emleget hasonló példákat. Geleji Katona István például a káposzta szót kapa hozta alakban rekonstruálta (Teleki 1818/1821: 40).

így nyilatkozik: A mongol chatau kemény, kegyetlen, rosz az inchoativ ghar raggal megmagyarázzák a magyar alakzatot” (Ballagi 1859: 415).²⁹⁰

Czuczor egyébiránt úgy látja, hogy míg Hunfalvy a saját nyelvhasonlítási koncepciója (l.

5.4.2. fejezet) alapján a szódrincselést „elméletben gáncsolja, gyakorlatilag pedig, ’s néha nagyban űzi,” de nem is tehet másként, mondja Czuczor, hisz ez a nyelvhasonlításnál elkerülhetetlen, „’s a’ mi általán a’ nyelvészeken, őrajta is megesik, hogy vezéreszméje’ kedveeért drincselget, azaz, csűri csavarja a’ hangokat, szókat, csakhogy a’ finn nyelvvel rokoníthassa” (Czuczor 1854: 30). Itt válik világossá, hogy Czuczorék valójában azzal próbálkoznak, amit ma az összehasonlító-történeti nyelvészetben hangalaki rekonstrukciónak nevezünk.

A korszak nyelvészei – véleményem szerint – jó érzékkel ismerik fel a magyar szavak meglepő változékonyságát, mondhatni, próteuszi természetét. Amint azt már az 5.4.2.1. fejezetben is említettem, Ballagi épp nyelvünk ezen tulajdonsága miatt hangsúlyozza, hogy az ural-altáji nyelveket más módszerrel kell hasonlítani, mint az indoeurópai nyelvcsalád tagjait.

„Az indogermán nyelvtudomány a fősúlyt nyomozásaiban a különböző nyelvek hangjainak egymáshoz való viszonyára [a hangmegfelelésekre], az átmenetek törvényeire [a szabályos hangváltozásokra, hangváltozási tendenciákra] fekteti, és e módszernek köszöni kétségkivűl ama szép eredményeket, melyek Bopp, Grimm, Pott, Curtius, Dieffenbach munkáit oly tanúlságteljesekké teszik” (Ballgi 1859: 408).

Az altáji nyelvekben azonban ez a módszer nem vezet eredményre, mert „[i]tt ingadozó alkatú törzsnyelvek kötik le figyelmünket” (i. h.). A keleti nyelvekkel – így a magyarral – kapcsolatban Czuczor is megjegyzi egyik kiadatlan kéziratában, hogy azok „sokat föláldoznak” a széphangzatnak (CzK 1: 5).

Amiről Czuczorék beszélnek, az voltaképp a leánynyelvek létrejöttéért elsősorban felelős²⁹¹ és a magyar nyelv önálló élete során is folyamatosan – s a fentiek

290 Idevágó megjegyzés, hogy újabban a pozitivista etimológia módszereivel kapcsolatban is legalább két kutató fogalmazta meg kritikus állásfoglalását. Szilágyi N. Sándor pusztán elméleti síkon modellálja a módszer buktatóit (1999: 345-349), míg Fehér Krisztina konkrét nyelvi anyagon, az újgrammatikusok személynévi etimológiáit vizsgálva jut a következő megállapításra:

„A 20. század eleji személynév-magyarázatokat áttekintve azt tapasztaljuk, hogy a privát szemléletű, egyértelmű etimonokat kereső névfejtés tulajdonképpen azért ütközik a bizonytalan származtatás (paradigmán belüli) problémájába, mert a kétes olvasatú, művelődéstörténeti tényezőktől (is) erősen meghatározott, rövid (gyakran egy szótagos) személynévi alakok pozitivista-újgrammatikus módszerrel szinte bármelyik, a magyarral egykor érintkező vagy azzal kulturális kapcsolatban levő nyelvből származtathatók.” Példaképpen az Ata személynév lehetséges etimológiáit mutatja be. A név egyaránt plauzibilisen – azaz a hangalak szabályos változására és a jelentésre való tekintettel – eredeztethető a köztörök ata ’apa’, a latin Atho, ill. a magyar ata ’apa Æ atya’ szóból (Fehér 2004:

18-19).

értelmében igen erőteljesen – ható hangváltozások kérdésköre. Ez a téma azonban már átvezet a következő, 6.5. fejezet témájához, annyit azonban – anélkül, hogy a kutatástörténet részleteibe belemennénk – leszögezhetünk, hogy a finnugor nyelvcsalád nyelveinek divergálásában szerepet játszó szabályos hangváltozási tendenciák a korszakban korántsem voltak – a már ismertetett okokból nem is lehettek – feltárva.

Mint látni fogjuk, nyelvészeink valamivel többet tudtak már az egyes szavakban ható, ún. asszociatív hangváltozásokról.

A bölcseleti nyelvészek – többek közt Széchy György (1839), Engel József (1839), Fogarasi (1834, 1843), Fábián István (1853) és Czuczor is (1853, 1855, 1857) – azonban komolyan foglalkoztak artikulációs fonetikával, sőt valamiféle fonológiai elmélet-kezdeményeket is tulajdoníthatunk nekik (l. 6.3.5. fejezet). Czuczor Humboldtra hivatkozva kezd „a’ magyar hangtan’ fejtegetéséhez” (1853):

„Mindenek előtt a’ hangok’ valódi tulajdonságát kell tekintetbe venni, hogy valamelly nyelvnek formájáról fogalmunk legyen. Az ábécze [≈ fonémarendszer] a’

nyelvnek alapja, ezen kell kezdeni, ’s ízről ízre folytatni a’ kutatást. Minden egyes részletre szükséges kiterjeszkedni. Ez ugyan igen fáradságos, és gyakran kicsiszerű elemi kutatásokra vezet; de az is igaz, hogy épen kicsiszerű részletességek azok, mellyeken a’ nyelvek’ öszves nyomatéka alapszik, ’s a’ nyelvtanulmányi fürkészésekben semmi sem károsabb, mint egyedűl a’ nagyot, a’ szellemit, a’

kitünőt keresni akarni. Minden nyelvtani apróságba, és szók’ bonczolásába ereszkedni elkerülhetetlenül szükséges, ha itéleteinkben hibázni nem akarunk”

(Humboldtot idézi Czuczor, i.m. 216; vö. még Fábián 1853: 7).

A korszakban nyelvészeink elsősorban az azonos vagy – szerintük legalábbis – rokonítható jelentésű, részleges hangalaki hasonlóságot mutató szóalakpárokat, szóalak-sorozatokat vizsgálták a különböző nyelvek jelen állapotából,²⁹² egy nyelv különböző időbeli állapotaiból,²⁹³ illetve egy nyelv köznyelvi változatából és dialektusaiból²⁹⁴ –

291 Vö. „A’ tőnyelv elágazásainak, valamint a’ nyelvek egymástóli eltérésének okát nem egyedül az eredeti jelentés (notio primitiva, vis originaria, significatus primigenus) sokféle módosulataiban lelhetni fel; hanem nagy részt a’ nyelvanyagnak, a’ hangoknak változásaiban, melyek szintugy, mint amaz értelmi minősités, többé, kevesbé érthetetlenné tevék a’ nyelveket. A’ latin hortus, ném. Garten, fran. jardin, olasz giardino, angol garden, spanyol huerto, m. kert egy eredetü ’s jelentésű szókra nézve mi okozta, hogy a’ magyar előtt a’ többi, ’s viszont a’ m. kert az ama nyelveken beszélő népek előtt érthetetlen legyen, mint a’ szó elemeinek változása?” (Fábián 1853: 7). L. még CzF. I: 23.

292 Vö. „Valamint ugyanazon nyelvben bizonyos gyökből különféle származékok sarjaznak, s ennélfogva hasonlithatók, nem különben áll a dolog a külön nyelvek között is, ha gyökeik egyeznek, pl, a vel-amen és bul-ázó, a per-eszlén és ver ticillum, a for amen és fur-adék, ámbár mint származékok saját nyelvök szelleme szerint képződtek, de gyökre és alapérteményre hasonlók, sőt a foramen-vel lehet csaknem azonos furomány is” (CzF. I:24).

293 Megemlíthető Czuczornak a nyavalya szó eredetéről szóló tanulmányrészlete, melyben az etimológiai rekonstrukcióhoz a Margit-legenda adatait használja fel (Czuczor 1852: 74).

294 Például: „Tájbeszédi [változatok] az ó nyelvben: bűn-bín, környékez-kernyékez, erdeg-ördöng, tíker-tűkör, stb. az újabb nyelvben: kereszt-köröszt, édes-iédes, ídes, bátya-boátya, követ-küvet (Szeged.), lök-lük, övé, üvé (Imre 1859: 871). Az efféle sorozatokra a CzF.-ban találjuk talán a legrendszeresebb