A bölcseleti nyelvészet a magyarról mint eredeti nyelvről

Ezen alfejezet zárásaképp Almási Balogh Pál akadémiai székfoglalójának a romantikus-liberális tudóseszmény és -etika szellemében fogant befejezését idézem, melyek némi fényt vetnek az Akadémián munkálkodó többi nyelvésznek – talán nem túlzás ezt állítani –az egész nemzet általi megbecsültségére is:

„Mennél inkább érzem e’ tiszteletreméltó egyesület’ magas rendeltetését, mennél inkább meg vagyok győzettetve a’ felől, hogy ebben hazám’ legtiszteltebb tudósait van szerencsém tisztelni, annál mélyebben érzem tehetségeim’ csekélységét azon hely’ betöltésére, mellyre engemet Tiszteletreméltó Férfiak! kedvező szavazástok által kiválasztottatok. Egyedül azon bizodalom emeli lankadó bátorságomat, mellyet nemes lelketek’ esmerete nyújt, ’s annak biztos reménylése, hogy barátságos kézfogástok által csekély igyekezeteimet előmozdítani ’s a’ nagy czélra segíteni fog-játok. Ha ekként dicsőségetekben némi részt nyerni engedtek, legszebb ohajtásim’

egyike teljesül” (Almási Balogh 1837: 69).

Tudnunk kell, hogy Friedrich Schlegel a nyelveket – a morfológiai típusuk alapján történő rendszerezés mellett – egy másik szempont szerint is megpróbálta osztályozni.

Megkülönböztetett ősnyelveket és ún. aggregát nyelveket, melyek nyelvkeveredés útján jöttek létre (l. H. Tóth 1996: 899).¹⁸² Ballagi pontosan ebben az értelemben használja a két kifejezést:

„Eredeti nyelvnek nevezem valamely nemzetnek nyelvét, ha az a nemzet keblében szülemlett, vele nőtt és fejlődött és mint önszellemének terméke azzal egy élő egységet képez. Ellenben származéknyelv áll elő, midőn valamely nemzet történelmi viszonyok hatalma folytán saját nyelvét más nemzet nyelvével cseréli fel, s az idegen nyelvkincset mint kész, szellemében viszhangra nem találó anyagot sajátítja el” (Ballagi 1859: 416).

Magyarán: az, hogy a magyar nyelv ősnyelv, eredeti – originális – nyelv, nem úgy kell érteni, hogy a magyar nyelvet tartották volna a világ nyelvei ősének. A bölcseleti nyelvészet terminológiájában ősi, eredeti az a nyelv, amely az ész törvényeit a legponto-sabban tükrözi, s amelyből így azokat a legtökéletesebben ki lehet fejteni. Ballagi a következő szavakkal jellemzi az ilyen nyelveket:

„Az eredeti nyelvben az utánzó, festő és jelvező¹⁸³ onomatopoieticákon feneklő [alapuló] élő összefüggés észrevehető a jelölt tárgy s az jelölő szóhang között. Az eredeti nyelvben a szó élő organismus, a mennyiben a törzs teljes értelmét a gyökből nyeri. Végre az eredeti nyelvben a szófüzeti alakok öszhangzásban vannak a törzs-alkotás formáival. A szók eredeti onomatpoieticus alakja jobbára elenyészett, a törzsekben a gyökök érlüktetését nem érezzük s azért többnyire új hajtások előállítá-sára nem képesek, végre a szófüzet lazább s ehhez képest a grammatikai alak egy-szerűbb” (Ballagi 1859: 416).

Bölcseleti nyelvészeink a magyar nyelvet ebben az értelemben tekintették ősnyelvnek.

Czuczor a következőképp ír erről:

„[M]iután kimutatható, hogy az indoeurópai, és semiticai, és scythiai, következőleg a finn és magyar nyelvekben sok közös törzsökök vannak, melyekben világosan látható, hogy nem nyersen vétettek által, hanem mindenütt a nyelv belső geniusával [szellemével] egyezőleg alakultak új és új származékokká; továbbá, miután ezen nyelvek képződési módjaikban is nem kevés hasonlóságot találunk, csak mélyebben tegyük vizsgálatainkat: az én egyéni véleményem az, hogy a régiség legmesszebb időkorában egy törzsről kellett szétágazniok. És énelőttem már nem az a kérdés, melyik származott a másiktól, hanem: Ezen nyelvcsoportozatok közől melyik áll leg-közelebb amaz őseredetű nyelvhez, melyben hajdan mind egyesülve voltak? Vagyis:

182 Nagy Jánosnál: „[nyelvünk] magában önállólag valóságos eredeti, és nem több nyelvből egybe forrott nyelv” (Nagy 1838: 127).

183 „JELV, (jel-v v. jel-ü) fn. tt. jelvet. l. JELKÉP” (CzF.).

Melyik egyezik leginkább az észszerüleg képzelhető, s egy felsőbb elemzés nyomán összeállítható természetszerü nyelvvel?

Nem akarnék nagyotmondó lenni; de miután elszigetelt magányomban, melylyel isten meglátogatott [ti. Kufsteinben], éjemet és napjaimat csaknem kizárólag nyelv-buvárlással töltöttem és töltöm; úgy rémlik előttem, hogy az indoeurópai nyelvek – amennyiben Kresznerics szótárát kivéve minden segédkönyv nélkül egyedül gyarló emlékezetemből tehetem hasonlításaimat – hogy, mondom, az indoeurópai nyelvek, a mint kifejlődve vannak, vagy illetőleg voltak, sokkal mesterkéltebbek, az eredeti nyelvalkotás egyszerü utjától sokkal jobban eltávoztak, mint a magyar: igen sok szavaik összekuszáltak, elkorcsosultak, s inkább önkényes hangtorlaszok, mint eredeti tiszta elemekből rendszerezett kifejezések. Ez állításom kivált a német és cseh-tótot illeti, a görögöt pedig igerendszerének tekintetéből. A latinban legtöbb rend és egyszerüség uralkodik, legközelebb is áll a magyarhoz – míg az indoeurópai nyelvek buvárai kénytelenek a szanskrithoz folyamodni; a magyar, ha gondosan hozzáfogunk, képes lesz önmagából kifejteni első keletkeztét s haladási stadiumait, s amazokra is, erősen hiszem, világot fog vetni” (Czuczor 1850–1851: 369–370).

Imre Sándor hasonlóképp vélekedik:

„A hangutánzók a magyarban, úgy látszik, nem csak számosak, hanem erőteljesek is, tán inkább mint más új nyelvekben. Úgy látszik, ez a nyelv a hang uralmát, a mi nyelvérzetünk a természet hatásának élénk felfogását erősebben megtartotta, s azt kifejezni jeles beszédi szereinkkel képesebbek vagyunk, mint amaz értelmi fensőbb fejlődés által gyengűltebb nézléssel s gyarlóbb beszélési eszközökkel bíró népek”

(Imre 1859: 865).

A tekintetben is egyetértés látszik uralkodni, hogy az ősi gyököket elsősorban a nép-nyelv,¹⁸⁴ illetve a nyelvjárások őrizték meg:

„[…] a nép nyelve általán véve gazdagabb ilyen szavakkal. Ez közvetlenül a termé-szet körében élve, túlnyomólag nézlési tehetséggel s erős érzelemmel bírva, minden külső mocczanást felvesz és vissza bír adni. A felsőbb vagy műveltebb nyelvben kevésbé fordúlnak elő, s erre nézve kevésbé is fontosak” (i. h.).

A CzF. Előbeszédében a szerkesztők hasonló véleményt fogalmaznak meg:

„Mi édes nyelvünket illeti, hatszáz év ólta, honnan írott hagyományaink kezdődnek, szintén szenvedett holmi változásokat, de nem oly lényegbe vágókat, melyek ősi természetét elkorcsosították, vagy ifjú arczvonásait ránczokba zsugorították, vagy elmázolták volna. Ugyanis a szógyökök jobbára illetetlenül épen szállottak reánk.

Alakjának fő változatait a párhuzamossági hangrend okozá, mennyiben a képzőket és ragokat a gyökökhöz idomította, de e változatok kézzelfogható kulcsát föntartotta a tájejtés, mely még ma is több esetben az ősi alakokat használja, s eligazítja a nyelvészt, hogy az eredetiebb elemek nyomára jöhessen” (CzF. 22).

184 Vö. „valamely nyelvet, úgy a mint az a népnél miveletlenűl létezik, ha szinte némelyek azt irás- és könyvekbe föl is vevék s szerkezetét az értők nyomozván, némi szabályokba fel is oldozák, népnyelv-nek mondunk” (Fogarasi 1843: 1).

Az ősnyelv eszerint tehát olyan nyelv, amelyben az első nyelvalkotók által teremtett gyökök viszonylagos épségükben megőrződtek. Másfelől azt is láttuk, hogy az ún.

természeti hangok milyen fontos szerepet kapnak az organikus nyelvalkotás korában.

Herder szerint ezek maradványait „a régi, a vad nyelvek” őrzik „indulatszavaikban, főneveik és igéik szógyökeiben” (Herder 1772/1983: 177), sőt, „[l]egegyszerűbb, leg-hatásosabb, legkorábbi igénk gyökerei végül is a természet amaz első kiáltásai, melyek csak később módosultak” (i. m. 178). Hogy a magyarról így gondolkoztak, azt számos példa egyértelműen igazolja, ezek közül most Ballagitól idézek egy sort: „[n]yelvünk eredeti alkata a nyelvészkedés ezen irányának [ti. a bölcseleti nyelvészetnek] különösen kedvező és […] mi azért szavaink hangutánzó voltát ezentúl is csak tekintetbe veendjük, és tökéletesen beérjük vele, ha megtaláltuk, hogy néz ni! és képző z lát la! és képző t, hall ha! és képző l int (t. k. imt l. Magyar régiségek Máté 14, 8) ím! és képző t nógat no!

és képző gat ragokból alakúltak” (Ballagi 1859: 415).

Az ősnyelvnek azonban vannak egyéb, a nyelv eredetére vonatkozó fejtegetések-ből következő – részben Herdernél is tételesen tárgyalt (l. Herder 1772/1983: 254–279) – jellemzői is, amelyeket áttekintve a bölcseleti nyelvészek szemében még egyértel-műbbé válik a magyar nyelv eredetisége. Ezek a meglátások főleg az eredeti szókészlet-re, a nyelv mélyen húzódó alaprétegére vonatkoznak, és tudjuk, hogy Herder ezeket az ősi vonásokat általában az ún. keleti nyelvekben véli megtalálni, amelyek közé tartozó-nak tekintették a korszakban a magyart is.

Herder szerint az eredeti nyelvek gyökeiben tetten érhető az az ősi emberi képes-ség, amellyel az eredeti nyelvalkotók mindenféle érzékszervi benyomást – elsősorban a látványt – hanggá tudtak átalakítani. Az ő példája a ’harag’ fogalmának hanggal való megjelenítése, amelyet a későbbi nyelvekben valamilyen látványként – a szem szikrázá-sát, az arc kipirulását alapul véve – ragadunk meg, „[a] keleti ember viszont hallja, ahogy horkan, hallja, ahogy maró füstöt és sistergő szikrákat hány [ti. a haragos ember]”

(i. m. 254).

Ha mármost belepillantunk a CzF.-ba, a harag szó gyökeként a har-t jelölik meg, és erről a következőt olvashatjuk:

„HAR, elvont gyök, és eredetileg hangutánzó, s jelent erősebb, a fogak között rezeg-tetett hangot, és általán valamely horzsolást, (mint a német scharr-en), mely ennél fogva hasonló hangot adó lelketlen tárgyakra is átvitetik. Azonban az r benne lénye-ges hang levén, ennek többi jelentéseiben is osztozik. Ebből eredtek 1) a hangra vitetve: harsog, harsány, haris, harkály, harang, haré közvetlen hangutánzók. Meg-van továbbá 2) oly szókban, melyek működése némileg a fogak öszveszoritásával, erőködéssel párosul, s az indulat erős kitörését jellemzetesen ábrázolja. Ide tartoznak ezen származékok: harag, harcz, haramia, harap, harcsa […]” (CzF.).¹⁸⁵

A belső flexióval való szóalkotást szintén az eredeti nyelvek tulajdonságaként tartják számon (vö. Herder 1772/1983: 255–261; Teleki 1818/1983: 48; 49; Ballagi 1955: 593).

Ballagi szerint „érni valere-ből lett ár (pretium), élni-ből állat, csalni-ból csel, vágni-ból vég, marni-vágni-ból méreg, nyalni-vágni-ból nyelv, der Leckende, mint lingo-ból lingua, tárni-ból tér, terjeszt, borítni-tárni-ból bőr és láb, lép, lapitni, lepény ’stb., vagy […] hol nem csak hangzók’ változása, hanem mássalhangzók’ rokon mássalhangzókkali fölcserélése és hangtoldás is van, felhozzuk a’ magyar forogni szót, a’ mellyből lett fergettyű, fergeteg, féreg (das sich Windende), fordul, fordít, ferde, ferdít, továbbá pereg, perdűl ’stb.”

(Ballagi 1855: 593–594). Ballagi szerint nyelvünk később kevéssé használta ezt a szóalkotási módszert, ám ez más nyelvekben is így volt és van.

Herder következő megállapítása, hogy „minél eredetibb a nyelv, annál kevesebb az absztrakció benne, annál több az érzéki benyomás”, azaz például a hangutánzó elem:

„A keleti nyelvek egész szerkezete azt bizonyítja, hogy összes elvont fogalmuk elő-ször érzéki benyomás volt: a szellem szél, lehelet, éjszakai vihar volt, az elkülönül-tet, a magányost nevezték szentnek, a lélegzetet hívták léleknek, az orr horkantását haragnak stb. Tehát az általánosabb fogalmakat csak később alkották meg absztrak-ció, elmeél, képzelet, hasonlat, analógia stb. segítségével: a nyelv legmélyebb réte-gében egyetlenegy sincs!” (i. m. 265).

Czuczor konkrét példán is szemléltet ezen elv működését. Megfigyeli például, hogy az ember lelki, ún. „belérzéki” tulajdonságait, érzelemkifejező tevékenységeit ún.

„külérzéki tünemények”-ről nevezi el: „pirongat, pironkodik, indulat, inger, gőgös, nyakas, alázatos”, „különösen azon hangkitörésekről, mellyek által a’ belérzék nyilat-kozni szokott, ú. m. ohajt, nyög, jajgat, ámúl, bámúl” (Czuczor 1854: 24). Mindezekről a 7.3. fejezetben esik még szó.

Az eredeti emberi nyelv gyökei kapcsán hosszasan fontolgatták, hogy mi lehetett azok eredeti szófaji értéke. Az általánosan elfogadott álláspont szerint „az első gyökök nem voltak sem név, sem ige, hanem valami közép, mely mindenik nem jellemét erejét magában foglalta” (Imre 1859: 863). Nagy János így ír erről a magyarra nézve: „Nem is

185 A harag szó a TESz. szerint ismeretlen eredetű.

volt korán eleve nyelvünkben az ige a’ névtől megkülönböztetve: hanem minden, a’

mint ezt a’ természet magával hozá, csupa névből vagy igéből állott, mert régi elődink a’ tárgyat, a’ mint az érzékeiket érdekelte, úgy egyszerűen elnevezték” (Nagy 1838:

126). A kérdést legalaposabban talán Imre Sándor járta körül, és arra jutott, hogy „a magyar nyelv úgy bánik gyökeivel, mint egyszer igei máskor névi értékűekkel” (Imre 1859: 864). Nyelvünknek tehát az is gyakran hangoztatott ősi tulajdonsága, hogy mind-máig viszonylag számos igenévszónk van, melyekben az ősi – mondatértékű – gyökök differenciálatlan szófajisága őrződött meg.

A magyar nyelv eredetisége melletti érvként említik, hogy szókölcsönzés esetén az idegen szó gyökét vesszük át, s azt látjuk el saját képzőinkkel (CzK 1: 13).

Nagyon gyakran került szóba a magyar nyelv jellemző sajátságaként a szókettő-zés többféle típusa, amelyet szintén ősi tulajdonságnak tartanak (például Czuczor 1837;

CzK 1: 22; Imre 1859: 866)