A modern nyelvtudománytörténet-írás és a CzF. feltárása

ható egyfajta kumulálódás. Ezt maga Kuhn sem tagadta,⁵² bár kitartott amellett, hogy a tudomány története nem folytonos, hanem egymást időben, de nem logikailag követő paradigmák soraként fogható fel.

Mivel a paradigmák nem vezethetők le egymásból, és részlegesen sem tartal-mazzák egymást, ezért a paradigmában érvényes módszertani normák is az adott para-digmára korlátozódnak. Kuhn ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy igenis vannak azonban bizonyos pragmatikus szempontok, amelyek alapján racionálisan választani lehet két paradigma között. Ilyenek például a pontosság, az egyszerűség, a hatékonyság, a termékenység, s nem utolsó sorban az érvényesség köre. Ezekről azonban a két paradigma képviselőinek– a saját paradigmájukból nézve –eltérő lehet a véleménye.

Egy paradigmát általában nem csak azért találnak „jobbnak” a másiknál, mert jobb rejtvényfejtő eszköznek bizonyul, hanem azért is, mert valamiképpen jobban írja le a világot, azaz az elmélet nagyobb összhangban van a valósággal. Vagyis Kuhn valóban elismeri, hogy van fejlődés a tudományban, de a feladatot, hogy „olyan folytonos változási (fejlődési) folyamatnak mutassák be a tudomány történetét, amely csupán megszakítottnak látszik” (Fehér 1999: 247), az utókorra hagyta.

Az elméleti tanulságok közül az első és legfontosabb a tudománytörténésznek a tárgyához való viszonyára vonatkozik. Ezt, mint láttuk, voltaképp minden tudomány-filozófiai érvelés nélkül, pusztán „emberi szempontokat” figyelembe véve is sokan – a fejezetben idézettek közül például Zoltvány Irén (1899: 86) és Bárczi Géza (1970: 29–

30) – megfogalmazták. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a tárgyalt korszakot, élet-műve(ke)t és a konkrét élet-műve(ke)t elsődlegesen tárgyilagosan szükséges feltárni, minden értékelő szempont mellőzésével. A dolgozat 3–6. fejezeteiben ebben a szellemben járok el. A rendelkezésemre álló kiadott és kiadatlan szövegeket elemezve igyekszem rekonstruálni azt a tudományosságot, amelynek jegyében a CzF. született, elhelyezve azt a romantikának nevezett nagy stíluskorszakban és a kor nemzetközi tudományos-ságában.

A másik figyelembe veendő szempont az elsőhöz kapcsolódik, és a tudomány-történész értékelő magatartására vonatkozik. Jelen esetben ugyanis a tudománytudomány-történész saját korának tudományossága alapvetően egy másfajta tudományosság, mint a fel-tárandó korszak, életmű(vek) és mű(vek) tudományossága. A kuhni modell értelmében ebben az esetben paradigmatikus különbség áll fenn. Tanács János szerint „[e]z a retrospektív összemérhetetlenség problémája. Viszonyulásként két lehetőség kínálkozik:

a saját igazságok időtlennek tekintése, a régi paradigma kiértékelése saját igazság-értékek és jelentések alapján; avagy a saját igazságigazság-értékek felfüggesztése és beletanulás (legalábbis a kísérlete) a régi paradigma nyelvébe, amely a nyelvtanuláshoz hasonló folyamat – a tudománytörténészt mint „historikus csecsemő”-t láthatjuk” (Tanács 2000:

27). Maga Kuhn így ír erről: „Mindenki megtanulja majd lefordítani a másik elméletét és annak következményeit a saját nyelvére, és ugyanakkor a saját nyelvén leírni azt a világot, amelyre az az elmélet vonatkozik. Rendszerint a tudománytörténész is ezt teszi (vagy ezt kellene tennie), amikor idejétmúlt tudományos elméletekkel foglalkozik”

(Kuhn 1969/2000: 206).

Mindezek mellett az a nyelvtudomány-történész, aki a kuhni paradigmafogalmat segítségül hívva törekszik a CzF., illetve a szótár etimológiai elveinek a feltárására, a gyakorlat tekintetében is kivételesen jó helyzetben tudhatja magát. Van ugyanis egy olyan ösvény, amelyen többek között ő is elindulhat. Az igazsághoz azonban hozzá-tartozik, hogy az ösvény kitaposója más céllal vágott útnak, épp ezért „útközben” nem árt a kellő óvatosság.

Az úttörő Békés Vera, aki 1997-ben megjelent, A hiányzó paradigma című könyvében összegezte a kuhni paradigmamodell inspirálta több évtizede folyó vizsgáló-dásainak eredményét. Békés Vera a saját modelljét hiányzó-paradigma modellnek (hp-modell) nevezi el, és egyszerre tekinti tudományfilozófiai és tudománytörténeti modellnek (Békés 1997a: 87).⁵³ Gondolatai témám feldolgozását mindkét vonatkozás-ban megtermékenyítették, sokat segítettek a saját tudománytörténészi álláspontom kialakításában, ami azonban számomra a mű legfőbb, gyakorlati értékét jelentette, az az, hogy elméleti modelljét Békés Vera épp az általa Nagyszótár-paradoxonnak nevezett jelenség feloldására alkalmazza először, több, mint egy évtizeddel a magát a modellt bemutató könyve megjelenése előtt, egy 1985-ös tanulmányában (Békés 1985; 1997a:

97–98).

Békés Vera kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a CzF. tudományos mű, csak épp egy másik fajta tudományosság jegyében⁵⁴ készült (Békés 1997a: 146–161). A CzF.

tudományossága szerinte ugyanis az ún. göttingai, romantikus-liberális tudományos paradigmához köthető, melynek születése és a XVIII–XIX. század fordulójára tehető virágzása az 1734-ben alapított göttingai Georgia–Augusta Egyetemen zajlott:⁵⁵

„Ezt a programot a jog, a történettudomány, az irodalomkritika stb. történetében […]

újhumanizmus néven tartják számon […]. A biológia, fizika és geográfia stb.

történészei pedig – az úgynevezett spekulatív természetfilozófiától megkülönböz-tetve – ezt az iskolát transzcendentális természetfilozófiának nevezik. Mindamellett

53 Békés Vera több dolgozatában is idézi Lakatos Imre Kantot (ti. „Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet.”) visszhangzó szavait: „A tudományfilozófia tudománytörténet nélkül üres; a tudománytörténet filozófia nélkül vak” (Lakatos 1971: 91). Könyvében a következőket írja ezzel kapcsolatban:

„A tudománytörténet-írást kutatómunkájuknak mintegy szakmai „kiegészítő sportjaként” űzők többsége […] vak: továbbra sincs tisztában tárgyának és módszereinek filozófiai problémáival. A történész szakma művelői közül pedig azok, akik a tudományok történetét vizsgálják (például a művelődéstörténet keretei között), többnyire nem primér forrásokat használnak (még ritkább, hogy ismeretlen primér forrásokat fedeznek föl), hanem tudományos kézikönyvek történeti betéteit, jobb esetben tudománytörténeti monográfiákat. Így gyakran maguk is hozzájárulnak egy-egy szakma közkeletű mítoszainak fenntartásához és megerősítéséhez” (Békés 1997a: 76).

54 „Ezeket a diszciplínákat csak a legutóbbi időszakban kezdték újra tudományként azonosítani, hiszen metafizikai és ismeretelméleti hátterükben, tény-, törvény- és igazságfelfogásukban, metodológiai követelményeikben, sőt a tudományos morálról vallott meggyőződés tekintetében is merőben különböz-nek a tudomány számunkra megszokott képétől, hagyományos fogalmától [azaz a logikai-pozitivista paradigma tudományosságától]” (Békés 1997a: 61).

Ehhez képest Szekrényessy Margit 1937-es monográfiájában úgy vélekedik, hogy „[a] romantikus gondolkozóknál a költészet és a tudomány fogalma egybeolvadnak” (erről bővebben Szekrényessy 1837:

4–5).

55 A történelmi háttérről és Göttinga magyar vonatkozásairól (vö. 3.1. fejezet) részletes képet nyújt Dümmerth Dezső 1961-es tanulmánya.

terjedőben van – nem minden alap nélkül – a Susan Fay Cannon által beveze-tett ’humboldtiánus tudományok’ megjelölés is, ahol elsősorban az Alexander Humboldt által fémjelzett természetkutatási paradigmát értik rajta, de tudjuk, hogy épp ily módon vált iskolateremtővé a fivér, Wilhelm von Humboldt életműve is”

(Békés 1997a: 51–52).

A bölcseleti nyelvészet tudományosságának feltárása érdekében szükségesnek látszik áttekinteni a göttingai tudományos program fő módszertani jellegzetességeit (elsősorban Békés 1997a: 67–72 és 2001: 86–88 alapján).

Göttingában a mindenfajta tudományos kutatás fő célja a „természet természe-tének”⁵⁶ megragadása volt. A természetet a maga belső erői által mozgatott, élő egésznek – organizmusnak, azaz természetes, szerves rendszernek – tekintették. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy ebben a vonatkozásban nemcsak az élővilágot, hanem az élettelen természetet és az ember által alkotott világot is organikusnak tartották, hiszen a „nyelv, az emberi társadalmak, a különböző kultúrák jelenségei éppen úgy a holisztikusan szemlélt anyatermészet szerves részei, mint a vérkeringés vagy a földmágnesesség” (Békés 1997a: 72).

Személetmódjuknak megfelelően a göttingai tudósokat erős empirikus beállított-ság jellemezte, az empíria ugyanakkor határozottan összefonódott a természetfilozófiá-val. „A természetfilozófia nem árthat az empirikus tudományok sikerének. Ellenkezőleg, olyan elveket ad, amelyek előkészítik az új felfedezéseket” – írja Alexander von Humboldt (1769–1859) (idézi Békés 1997a: 71–72). Vagy ahogy a Schlegel-fivérek mondták: „Annak, hogy a filozófiát a filológiára, vagy ami még ennél is sokkal szüksé-gesebb, a filológiát a filozófiára alkalmazzuk, az egyetlen módja az, hogy egyszerre vagyunk filológusok és filozófusok” (idézi Békés 2001: 88).

A holisztikus szemléletű tudományos kutatás számára egy háromszintű eljárást alakítottak ki, amelyet minden organizmus vizsgálatában érvényesíthetőnek sőt – a természetes rendszerek megismerésében adekvátnak – tartottak.

56 A természet szó a XVI. század végére rendkívül sok értelemben vált használatossá. A különböző, egymásnak sokszor teljesen ellentmondó jelentések mögött a természetfogalom sokfélesége rejlik.

Földényi F. László tanulmányában korszakunkat illetően a következőt írja:

„e változatosság mögött a [XVIII.] század folyamán mind radikálisabban körvonalazódott az a ellentét, amely a romantika korában teljesedett ki, és amely a természetről kialakított álláspontokat is alapvetően két nagy táborra osztotta. A természet egyfelől a racionális, tudományos gondolkodás tárgya lett […], másfelől viszont sokan […] a mindenség alanyát fedezték fel benne […]. Ez az ellentét az instrumentális, racionalista, végső soron tehát szekularizálódott létértelmezésnek, illetve egy ismét újjáéledő, tradicionalista, holisztikus, a preszókratikusok vagy az Európán kívüli ősi kultúrák eredendően szakrális természetértelmezésének az ellentéte” (Földényi F. 2001: 22).

Úgy tűnik tehát, hogy a sokféle természetkoncepció, ill. -értelmezés – ami Földényi F. László szerint végső soron a sorshoz való viszony szempontjából kulcsfontosságú – szintén a feltárt két paradigma mentén rendeződik el.

A vizsgálat első szinten az egész organizmus szerkezeti szintjére, alaki felépített-ségére vonatkozott. Ekkor tehát a morfológiai vagy strukturális szempont érvényesült.

A második szinten az alapegységek sajátos, csak erre a struktúrára jellemző kapcsoló-dási mintáit, a textust (textúrát) tárták fel. A harmadik szinten az organizmusban a heterogén elemek kereszteződéseként előálló alapegységek– tehát nem homogénnek tekintett alapelemek – síkját, a mixtúrát vették szemügyre. Fontos megjegyeznünk, hogy az „osztályozó séma mesterséges voltából fakadó következményeket […] azzal kívánták ellensúlyozni, hogy ezen elveket időlegeseknek, folyamatosan felülvizsgálandónak és átépítendőnek tekintették” (Békés 1997a: 69).

Az organikus egységek vizsgálatában mindezen túl szem előtt tartották, hogy azok egymás határait és egyben környezetét jelentik, azaz egymással kapcsolatban, kölcsönhatásban álló rendszerekként szemlélték őket, más szóval a vizsgálatokban kontextuális szempontú megközelítést érvényesítettek. Ebben a Lichtenbergtől származó ún. közös affinitásszféra fogalma kulcsszerepet töltött be. Az affinitás vala-milyen szempont szerinti hasonlóságot jelent.⁵⁷

Az organikus rendszerek vizsgálata tette lehetővé, hogy az elvont egyetemes és az elkülönült egyedi mellett az ezektől különböző, belőlük levezethetetlen, alkotó-elemeire nem redukálható, azok összeillesztésével elő nem állítható minőség: a különös, partikuláris egységek megragadását.

Göttingában stadiális szemlélet uralkodott:

„Az organikus struktúrák változásait egy olyan fejlődésmodellben értelmezték, melyben a haladás nem egyenes vonalú és nem folytonos. A struktúrák fejlődésük különböző stádiumaiban egymástól lényegesen eltérő minőségi jegyeket hordoznak, s a történeti kutatás a mai állapotból nem következtethet minden további nélkül egy korábbi stádium jellemzőire. […] A stadiális szemlélet azonban nem elvi hozzáférhetetlenséget és módszertani szempontból tiltott területet jelent (ahogyan majd a pozitivizmus számára), hanem speciális szemléletet és módszertani követelményeket előírva bátorít a „Vorwelt” felderítésére” (Békés 1997a: 71).

Így tehát megvan az a szilárd elméleti alap, amin lehetővé válik a CzF. mint tudomá-nyos mű vizsgálata, figyelembe véve természetesen Czuczor és Fogarasi teljes nyelvé-szeti munkásságát, valamint a korszakban az Akadémia égisze alatt működő ún.

bölcseleti nyelvészeti iskola eredményeit.

57 C. Vladár Zsuzsa 2001-es tanulmányában, illetve doktori disszertációjában (2005) Gyarmathi műve kapcsán járja körül az affinitas szó jelentésének problematikáját.

Békés Vera másik érdeme, hogy modelljét alkalmazva kimutatja, hogy a két szerkesztő nyelvtudományi dolgozatait, valamint a kortársaknak a szótár melletti, ill.

elleni megnyilvánulásait áttekintve világosan kitapintható az a paradigmatikus szemben-állás, amelynek a korszakban alkotó tudósok is tudatában voltak, és amely végül a nyelvtudományban a göttingai – romantikus-liberális – paradigma szinte teljes vissza-szorulásához vezetett (5.5. fejezet). Ez magyarázza azt is, hogy a CzF.-t az utókor, azaz a győztes paradigma tudósai – kevés kivétellel –– tudománytalannak, illetve elhibázottnak tekintették (vö. 1. fejezet).