Kitekintés: a két hagyomány megjelenése a nyelvtudományban

kifejezéseknek nemcsak referenciális funkciójuk van minden esetben, hanem társas – pragmatikai, érzelmi, érték- stb. – jelentéssel is bírnak. Ebből szükségszerűen követ-kezik, hogy a nyelv nem homogén: a nyelv létmódja, hogy változatos és folyamatosan változik. A nyelv ebben a koncepcióban tehát organizmus, szerves rendszer.

Kelemen János szerint „[a]zt a nyelvfilozófiát, melynek kibontakozását leg-inkább Hamann és Herder mozdította elő, nem egyszerűen egy új diszciplínának kell tekintenünk, hanem […] olyan általános eszmék foglalatának is, melyek az egész kritikai rendszerrel ellentétesnek bizonyultak. Az új nyelvfilozófia a történetiség, a közösségiség, a társadalmiság eszméinek egyik születési helye” (Kelemen 1990: 156).

A nyelvészet szemszögéből nézve azt mondhatjuk, hogy itt az univerzális grammatika helyett – vagy kezdetben mellett (l. például Gyarmathi Sámuel Okoskodva tanító magyar nyelvmester, 1473/1973), az egyes nyelvek partikularitása, sajátos természete és az ezzel kapcsolatos kérdések kerülnek előtérbe.

Ennek a gondolatkörnek a talán legjelentősebb és legnagyobb hatású első képviselői Johann Gottfried Herder (1744–1803), majd Friedrich Schlegel (1772–1829), Wilhelm von Humboldt (1767–1835) és Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831).

Ezt az elképzelést ma nyelvészeti irányzatként a holista kognitív nyelvészet tekinti filo-zófiai alapvetésének.

4.2. Kitekintés: a két hagyomány megjelenése a nyelvtudományban

A másik gondot az okozza, hogy a nyelvész (mint minden más tudós és laikus) az élete folyamán megszerzett – néha épp homlokegyenest ellenkező filozófiai irányza-tok alapján kidolgozott – ismereteket asszimilálja, tudatában a saját maga számára koherens egésszé szervezi. Az önkorrekció folyamatának következményeképpen tehát természetes, hogy egy életművet vizsgálva az alkotó eszmerendszerében változást tapasztalunk, illetve ha a fentiek értelmében egymásnak ellentmondó nézeteket találunk egymás mellett.

Harmadsorban azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az ember mindig utólag keres elődöket a maga számára. Ilyenkor pedig hajlamos csak azt emelni ki az elődként felismert személy életművéből vagy akár egy egész tudományos iskola ered-ményeiből, ami az ő számára releváns. A kontextusából kiszakított gondolat pedig, tudjuk, sokszor nagyon megváltozik.

Van azonban egy olyan probléma, amely a nyelvfilozófiára, és tágabb értelem-ben a tudományfilozófiára nézve is jelentős lehet. Nem tisztem kétségbe vonni, hogy a nyelvfilozófia fejlődésére nézve a Kelemen János által megragadott dichotómia érvényes szempontot kínál. Az azonban korántsem biztos, hogy a nyelvtudomány fejlő-dését illetően releváns lenne ebből adódó paradigmaváltások soráról beszélni. Manapság például legalább három tekintélyes kutatási tradíció, paradigma –a strukturális, a társas és a kognitív nyelvészeti irányzat – van érvényben, amelyek mellett számos, egyelőre talán kevésbé jelentős, vagy kisebb mértékben érvényesülő nyelvészeti iskola működik.

Ez a helyzet a kuhni paradigmamodell keretében eleve értelmezhetetlen, ugyanakkor igaz, hogy ez a tudományfejlődési modell a természet-, és nem a társadalomtudomá-nyokra lett kidolgozva. Mindez azt is jelentheti, hogy a nyelvtudomány történetének rekonstruálásában a Kuhn-féle paradigmaváltások elmélete nem, vagy nem minden korszakra nézve alkalmazható. A paradigma fogalma mindenesetre így is hasznosnak bizonyul.

Mindezeken túl, ha a nyelvtudomány történetében meghatározó szerepű nyelvé-szek nyelvelméletét áttekintjük, határozottan az a benyomásunk támad, hogy a fenti értelemben organizmusnak, illetve – a használat szempontjából – organonnak tekintett nyelv koncepciója jól megfér egymás mellett.⁹³ Saussure például elméletében a

93 Érdemes példaképp idézni Bárczi Géza idevágó gondolatait: „A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb ténye-zője, sőt föltétele. […] Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet vala-melyes nyelv nélkül elképzelni. […] A nyelv mint eszköz a legbonyolultabb gépezet. Ezt a gépezetet működésében tanulmányozni, alkatrészeire bontani, e részek szerepét, egymásba illeszkedésük módjait vizsgálni, titkait megfejteni maga is, bonyolultságában olykor fárasztónak tetsző, de a belemélyüló

zetet (langage) kitevő két entitásként különbözteti meg a nyelvet (langue) és a beszédet (parole). A nyelv szerinte fogalmakat kifejező jelek rendszere, azaz egy elvont elem-rendszer – ez eddig az organon-koncepcióra emlékeztet, és a fenti dichotómia értelmében a karteziánus hagyományhoz látszik kapcsolódni. Ugyanakkor a saussure-iánus nyelv-fogalom egyik fontos eleme, hogy a genfi mester szerint a nyelv a társadalom kollektív tudatában van elraktározva. Ez a mozzanat viszont inkább a Sprachphilosophie hagyományához kapcsolódik. A beszéd a nyelv egyéni, egyedi megvalósulása, azaz a beszéd a nyelvhez képest másodlagos.

Ennek a nyelvkoncepciónak megfelelően Saussure szerint „a nyelvészet is kettős tudomány: egyfelől a nyelv, másfelől a beszéd nyelvészete (l. Saussure 1997: 33–52)”

(Horváth 2006: 160). Saussure ezek közül a maga számára az ún. belső nyelvészettel, azaz a langue-lingvisztikával való foglalatosságot határozta meg feladatként (vö. még Szépe 2006).

A nyelvészek tehát gyakran valóban úgy emlegetik a nyelvet, mint a gondolat- (fogalom-), illetve érzelemkifejezés eszközét, és kutatásuk érdekében akár deklarált módon el is tekintenek a nyelvet használó beszélőközösségtől, a nyelvhasználók társas, gazdasági, kulturális stb. viszonyaitól – Saussure például a mindezekkel kapcsolatos kérdéseket az ún. külső nyelvészet körébe utalta. Ha mindezt a paradigma fogalmát segítségül hívva értelmezzük, azt mondhatjuk, hogy mivel egy adott paradigma adott típusú rejtvények megfejtésére alkalmas, nem kérhető számon képviselőin, hogy miért nem foglalkoznak másfajta feladványokkal.

A kérdéskör természetesen sokkal alaposabb, feltehetően interdiszciplináris jellegű vizsgálatot érdemel. Ebben a fejezetben mindössze néhány olyan gondolatot villantottam fel, amelyek – eddigi tudományfilozófiai ismereteim alapján – vizsgálódá-saim során merültek fel bennem. A 4. fejezet bevezetőjében jeleztem, hogy dolgozatom-ban illetékességi körömön kívül eső tudományfilozófiai problémák megoldására nem vállalkozom, ugyanakkor figyelemreméltónak tartom, hogy néhány nyelvész kollégám hozzám hasonló meglátásokra jutott (l. például Szépe 2006; Horváth 2006).

számára végtelenül érdekes és soha véget nem érő tanulmány. Ámde ez a gépezet, úgy, ahogy ma mindennapi működésében, változatos felhasználásában megfigyelhető, nem egyszeri alkotás, melyet valaha megteremtettek, s azóta jól-rosszul jár, hanem szakadatlanul alakuló, fejlődő valami, melyet egy egész nép évezredek, sőt évtízezredek óta szakadatlanul formál, tökéletesít, a változó és rendszerint sokasodó szükségletekhez igazít. (Ennyiben sántít a gépezethez való hasonlítás” (Bárczi 1962/1996: 6.)

4.2.2. Kétosztatúság a felvilágosodás utolsó szakaszának nyelvelméletében

Ezen a ponton térhetünk vissza arra a kérdésre, hogy hogyan értelmezhető a kétféle nyelvelméleti hagyomány viszonya a felvilágosodás késői szakaszában.

A nyelvújításnak a felvilágosodás késői szakaszára eső kezdeti fázisában „a leg-jobbaknál eddig soha nem látott erőfeszítések tapasztalhatók az európai gondolat csúcsainak meghódítására” (Csetri 1990: 230). Csetri Lajos azt hangsúlyozza, hogy a magyar nyelvújítás elsősorban a szükség kényszeréből – azaz nem filozófiai megfonto-lások alapján – indult meg, hanem elsősorban az akkoriban Európában végbemenő történelmi eseményekkel kölcsönhatásban zajló társadalmi fejlődéséből adódó igények sürgették (i. m. 229), ez azonban voltaképp szinte mindig és mindenütt így volt és van (vö. Sándor 2003: 382–394). Az persze kétségkívül igaz, hogy a korszakban idővel egyre erősödik a nyelvtudomány – úgy is mint a nyelvújítás sikeréért felelős diszciplína – filozófiai megalapozásának igénye.⁹⁴

Nyilvánvaló, hogy a Sprachphilosophie által képviselt újfajta nyelvelmélet lényegében a régi mellé lépett, arra reflektált, ahhoz bizonyos pontokon kapcsolódott, ám – részben ezáltal – annak ellentételévé is vált. Vannak – például S. Varga Pál (2002) –, akik a két hagyomány viszonyát illetően a heterogenitást, a szembenállást hang-súlyozzák, és a kuhni terminológiával élve paradigmatikus kevertségről beszélnek.⁹⁵

94 Csetri mindazonáltal úgy ítéli meg, hogy még a filozófia iránt nyitott nyelvújítók többségének sem sikerült teljes egészében áttekintést nyerniük a kortárs filozófiai eszmerendszerekről (Csetri 1990: 229–

230), gyakran valószínűleg nem is az eredeti művekből tájékozódtak. Fogarasi például A magyar nyelv metaphysicájában a Kantot népszerűsítő Wilhelm Traugott Krug (1770–1842) német filozófus Kant-ismertetésére hivatkozik (Fogarasi 1834: IV-V).

Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy ezek a gondolati rendszerek önmagukban sem nevezhetők tökéletesen koherensnek. Ennek a belső ellentmondásosságnak sokat elemzett és egyik legjobb példája Herder filozófiája (l. többek között Szekrényessy 1937; Csetri 1990: 240–241; Fenyő 2002: 177–178; S.

Varga 1997, 1998, 2002), de a kanti kritikai filozófia belső problematikája – főleg Kantnak a nyelvről való hallgatása kapcsán – szintén többek által tárgyalt téma (erről a legátfogóbban Kelemen 1990: 24–82).

95 Fehér Krisztina tanulmányában a magyar történeti személynévkutatás példáján az újgrammatikus nyelvkoncepciót a fenti modellt alkalmazva közelíti meg. Vizsgálata eredményeképpen a hiányzó paradigma-modell árnyalására tesz javaslatot. Úgy találja ugyanis, hogy a paradigmák többé-kevésbé heterogének, azaz paradigmaidegen motívumok látens, lappangó formában jelen vannak az egyes kutatók, iskolák, irányzatok elméletében:

„A századeleji újgrammatizmus helyzetét áttekintve is tapasztalhattuk, hogy a mereven pozitivista meghatározottságú újgrammatikusok – az őket ért bírálatok hatására – a privát nyelvszemléletnek a későbbiekben már egy jóval gyengébb (azaz: antikarteziánus elemekkel dúsított) változatát mondhatták magukénak. Az idegen nézetrendszerből származó latens jegyek aránya ugyanakkor nemcsak egy irányzat egészének viszonylatában térhet el: az újgrammatikus MELICH JÁNOS, GOMBOCZ ZOLTÁN és PAIS DEZSŐ itt vázolt pályaképeiből világosan megmutatkozik, hogy a paradigmáknak a lappangó idegen motívumok okozta heterogeneitása akár az egyénig lebontva értelmezhető” (Fehér 2004: 25).

És még egy példa: „csírájában Bacon empirizmusában is vannak olyan […] nézetek is, melyek a nyelvben valóságmegközelítő (Baconnél jórészt torzító) prizmarendszert, az emberi megismerés nemzetenként sajátos szervét látják, nyelv és gondolkodás egyidejűségét, egymástól való elválaszthatatlanságát, sőt azonosságát hirdetik” (Csetri 1990: 236).

Békés Vera is rámutat, hogy a felvilágosodás korszakában már megjelent néhány olyan gondolat, amely határozottan a Sprachphilosophie nyelvelmélete jegyében fogant (1985:

15–20; 1997: 107–112).⁹⁶

Bár ez bizonyos szempontból helyénvaló, számomra azonban hitelesebbnek tűnik a témával tudomásom szerint elsőként foglalkozó Szekrényessy Margit megközelítésmódja. A szellemtörténeti iskola jegyében fogant nagyívű dolgozatában (Szekrényessy 1937) úgy vélekedik, hogy a felvilágosodás néhány fontos eszméje könnyedén tudott integrálódni a romantika szellemiségébe, más szóval rámutat azokra a pontokra, ahol az ún. racionalista – és általában a nyelvet valamiféle kifejezőeszköznek tekintő⁹⁷ – hagyomány a Sprachphilosophie gondolataihoz kapcsolódik, és arra a módra, ahogy ezek a többé-kevésbé különböző gyökerű eszmék egységes egésszé integrálódnak (i. m. 6–10). Alapvető fontosságú gondolata, hogy „[a] racionalizmus és az erasmusi humanitás eszméje számára a romantika idealista gondolkodásmódja termékeny talaj” (i.

m. 6).

Magam tehát úgy látom, hogy ebben az esetben nem feltétlenül érdemes para-digmatikus kevertségről beszélni, vagy épp – akár az egyes gondolkodók nyelvelméletét vizsgálva – a paradigmaidegen elemeket keresni, hisz úgy tűnik, hogy a két hagyományt sikerült – esetleg egy életen át tartó fejlődés során, ahogy például Kölcsey nyelv-elméletének fejlődéstörténetében, különösen az ún. lasztóci fordulat kapcsán látható (l.

S. Varga 1997, 1998, 2002; Békés 1985: 18–20; Bodrogi 2005: 81–83) – legalábbis a saját maguk számára koherens egésszé összedolgozniuk.

96 Ezt más kutatók hasonló szellemben folyó vizsgálatai is alátámasztani látszanak. Bodrogi Ferenc Máté mutatja ki például, hogy Aranka Györgynek (1737–1817) az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megalapítására vonatkozó gondolatai, – bár a felvilágosodás szellemében fogantak – egyáltalán nem a nyelv pusztán eszközként való felfogásán alapulnak. Aranka szerint „[a] nyelv, egy nemzetben, a’ nemzet értelmének mind műhellye, mind eszköze, mind pedig annak mértékének mérője” (Aranka 1796: 4).

Balázs János – aki részletekbe menően ismerteti Kis János és Pápay Sámuel tanulmányát (l. 4.4.8.

fejezet) – többször utal arra a számára különösnek tűnő jelenségre, hogy ezekben a művekben megjelen-nek bizonyos „szociolingvisztikainak minősíthető fejtegetések” (Balázs 1980: 98, 110), amelyek a nyelv használatára, a nyelvhasználat és a nyelvfejlődés összefüggéseire, illetve a nyelv vonatkoznak.

97 Érdemes megjegyezni, hogy Szekrényessy Margit (valamint – feltehetőleg az ő nyomán – Csetri 1990:

233–243) szerint a nyelvet a racionalisták mellett az empiristák és a pietisták szintén eszköznek tekin-tették (Szekrényessy 1937: 10–11). Ezek a megközelítések voltaképp abban különböztek, hogy minek az eszközét látták a nyelvben: „A racionalisták a gondolatkifejezés eszközét, az empiristák az érzelem-kifejezés módját, a pietisták az Istentől az ember számára adott kifejező készséget” (i. m. 10).