Az eredeti emberi nyelv és a nemzeti (partikuláris) nyelvek létrejötte 104

„…midőn a’ nyelvszokás a’ szók’ szellemét, illetőleg eredeti alapértelmét szem elől eltéveszti, elfeledi, ’s egyedűl azok’ anyagát és idomát vagy is hangtömegét veszi fel, akkor olly kiejtésre hajlik, melly egyéni hangszerveinek legkényelmesebb; innen van, hogy ugyanazon értelmes eredeti anyagból annyiféle nyelv alakulhat, a’ hány-féle a’ nemzetiség, népség, tájék stb, mint ez a’ latin nyelv’ leányaival történt, ’s innen eredtek az úgynevezett tájszólások, tájkiejtések is. (Czuczor 1854: 29).

Herder arra is magyarázatot ad, hogy az egymás szomszédságában élő népek nyelve miért különbözik annyira egymástól (Herder 1772/1983: 321–326): „Röviden: az oly közel lakó, kis népek nyelvében, gondolkozás- és életmódjában található eme külön-bözőségnek az oka a kölcsönös családi és nemzeti gyűlölködés” (i. m. 322).

Míg Ballagi 1859-es dolgozatában August Wilhelm Schlegel (1767–1845) – Friedrich Schlegel gondolatai alapján kidolgozott (1818) – morfológiai tipológiáját historikus magyarázó elvként¹⁵³ vetíti rá a nyelvek fejlődésének történetére, Fábián István alázatosan megvallja, hogy az egyes nyelvek keletkezését csodálatosnak és – egyelőre legalábbis – megmagyarázhatatlannak, titokzatosnak tartja:

„a nyelv eredeti összezavarodása nem lassú természeti fejlődés útján, hanem rend-kívüli, úgyszólván erőszakos okok működése alatt történt oly tünemény, melyen a könyvnek, mely az emberiség ős történetét magában foglalja [ti. a Biblia], mester-kéletlen s egyszerű előadása nem enged kételkedni, s melyet tiszteletre méltó tekin-télyek is szint oly csodának tartanak, mint a minőnek tartják a változásoknak szinte alá vetett föld rendkívüli, az özönvíz által létre jött, változását.

A nyelvek másodrendű változása, különbsége, melyet bámulattal szemlélünk, szinte [szintén] csodaszerű eseménynek látszik, melynek előidézésére kétségkívül anyagi és szellemi erők hatása egyaránt szolgál eszközűl az isteni gondviselés kezé-ben; de ezen erők is oly rejtélyesek, hogy daczára a nagyszerű és fáradságos buvár-latoknak, igénytelen [szerény, alázatos] nézetem szerint azokat mindeddig sem sikerűlt tökéletesen földerítni” (Fábián 1859: 501–502; 514).

4.4.7. „Nyelvében él a nemzet” – a néplélek és a nyelvszellem

A nyelvek különbözőségének – partikularitásának – szükségességét Teleki – némiképp inverz logikával – a következőképp indokolja: „a’ nyelvnek nemcsak eszünkkel van baja, annak a szívet szívvel összekötni, érzelmeket gerjeszteni, az emberek belsejébe hatni, indulatokat mozgásba hozni is kell, és épen ez az, mit nem tehet az egyes nemze-teknél minden nyelv egyformán; ez az, mi szükségessé teszi a’ nyelvek különbségét a’

nemzetek közt” (Akadémiai Évkönyv III: 190; idézi Csűri Bálint 1901:16).

153 „Ezen új elmélet szerint mind az, a mi a nyelvekben egyező, mind az, a miben egymástól különböznek, természetes tökéletes megfejtését találja, s a nyelvalakulás eddig megfejtetlennek tartott sok problémája szerencsés magyarázatot nyer” – mondja Ballagi (Ballagi 1859: 402).

A nemzeti nyelv közösségformáló erejénél fogva a nemzeti lét, a nemzeti kultúra megteremtésének alapjául szolgál, a „nyelvében él a nemzet”-gondolat jegyében.¹⁵⁴ A beszélőközösség tagjainak anyanyelve, a nemzet nyelve szorosan össze van forrva a „nemzet önérzetével”, a nemzeti öntudattal: „mint a nemzet öszves öntudatának közös örganuma [sic!], szellemi életeleme, életföltétele az, s mint ilyen, legszentebb birtoka, melylyel maga a nemzetiség is áll vagy esik” (Teleki 1818/1988: 48). Nem-hiába kéri az öreg Fogarasi: „szeretném szintén szivére kötni minden magyar nyelvész-nek, hogy a mely nyelvet a nemzet szelleme teremtett, s lángelmű fiai fejlesztettek és fejlesztenek, ahhoz csak szent érzelemmel járuljanak” (Fogarasi 1874: 25).¹⁵⁵

Ezek a gondolatkör egyértelműen a Sprachphilosophie-hoz, közvetlenül Herder történelem- és nyelvbölcseletéhez kötődik. Herder a történelem mozgatórugója a Szellem, egy nép, egy nemzet történetét, jogrendszerét, művészetét, mitológiáját, költészetét, filozófiáját és persze nyelvét az adott nép szelleme határozza meg. A nyelv tehát eredetére és funkciójára nézve univerzális, általános emberi, valamiféle szellemi erő – a Szellem – megnyilvánulása, konkrét megjelenésében, az egyes nyelvekben azon-ban az adott közösség teljesítménye, a néplélek¹⁵⁶ megnyilvánulása.¹⁵⁷

Elsősorban a népléleknek a nyelvben való megnyilvánulása határozza meg a nyelv szellemét, természetét, jellemét, belső alkatát, az ún. nyelvidomot (a fogalomról részletesen Klemm 1925). Ez a bölcseleti nyelvészet egyik központi fogalma. A nyelvidomot a nyelvanyaggal állítják szembe, bár mindkettőt az értelem működésének tulajdonítják.

A nyelvanyag Hunfalvy meghatározása szerint „azon ízelt [tagolt, artikulált]

hangok, mellyek a’ nyelv szavait teszik” (Hunfalvy 1851a: 78). A nyelvanyag tehát voltaképp a fonémakészlet, ám – mint ahogy erre Ballagi felhívja a figyelmet – mégsem tekinthetjük a nyelvanyagot – Ovidius szavaival élve – „rudis indigestaque moles”-nek,

154 Ebben a szellemben foglalta össze elnökként az 1843-as nagygyűlést megnyitó beszédében az Akadémia feladatait: „szép és nagy rendeltetése annak [ti. az Akadémiának] a tudományokat terjeszteni hazánkban honi nyelvünk segítségével és így ezt alkalmaztatni a tudományok különböző nemeire; egy nemzeti míveltséget megállapítani, melly az egész országra kiterjesztetvén, hazánknak e részben is önállást, fényt és díszes helyet adjon a többi mívelt nemzet sorában. A nyelv, nemzetiség és a tudomá-nyok kitűzött cél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgyak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk” (idézi Körmendy–Mázi 2005: 231).

155 A nemzeti nyelv szentségének gondolata másoknál is felmerül. Ballagi például így ír: „én sokkal szen-tebbnek tartom a nemzet leginkább féltendő kincsét, semhogy azon akármi tekintetből erőszakot menék tenni” (Ballagi 1857: 408).

156 Kelemen János szerint a „Nationalgeist” ’nemzeti szellem’ kifejezés nem Herder, hanem Friedrich Karl von Moser (1767–1798) leleménye, ám Herder munkáiban is találkozunk olyan kifejezésekkel, mint

„Geist des Volkes” ’népszellem’, „Seele des Volkes” ’néplélek’, „Geist der Nation” ’a nemzet szelleme’,

„Genius des Volkes” ’a nép géniusza’ vagy „Nationalcharacter” ’nemzeti jellem’ (l. Kelemen 1990: 22).

157 Ezen az elképzelésen Humboldt annyiban módosít, hogy a nyelv szellemével kapcsolatban ő kifejezet-ten a nemzet (és nem a nép) szelleméről (lelkéről) beszélt.

káosznak, nyers és zavaros tömegnek, melyet mindenki kénye-kedve szerint alakíthat,

„mint asztalos a bútort” (Ballagi 1857: 408). A nyelvanyag elrendeződését ugyanis a nyelvenként eltérő, ezért az egyes nyelveket sajátossá tevő nyelvidom szabja meg.

A nyelvidom – Hunfalvy szavaival – ezzel szemben „a szók’ azon szenvei vagy változásai, mellyek által az értelem az ízelt hangokat gondolatok’ kifejezésére alkal-masítja. A’ nyelvidom alkotásával az értelem magasabb fokú működést nyilvánít, mint a’ szók’ alkotásával. ’S minthogy általa lesz élővé a’ nyelv, azért minden nyelvnek’

saját egyedi jelleme az idomban van kifejezve” (Hunfalvy 1851a: 93).

A kettő viszonya egymáshoz a következőkben áll: „Az emberi nyelvek’ anyaga körűl nyilatkozó működése az értelemnek inkább közvetlen, az emberi nem’ közös tulaj-donságait jelentő; s azért ősinek is nevezhetném: de a nyelvidom körűl nyilatkozó működése az értelemnek közvetettebb, öntudatosabb, melly inkább az emberek’ fajbeli, vagy egyedi tulajdonságairól tesz tanúságot” (i. m. 78). „Minden nyelvben az idom jelesebb az anyagnál, minthogy egyedisége leginkább abban, kevesbbé ez utolsóban, jelentkezik” (Hunfalvy 1854: 160).

Összefoglalva tehát: a nyelvekben a szellemi tartalom az egész emberiség számára közös, az a forma – a nyelvidom – azonban, amelyben a Szellem az adott nemzetben megnyilvánul, „a nemzetek szellemi képességeitől s a létrehozás pillanatá-ban működő erőtől függ” Ballagi ezt így fogalmazza meg:

„Az ember szellemi léte lényegileg és általában mindig és mindenütt ugyanaz; a nemzetegyéni különbözések a tehetségeknek csak azon kisebb vagy nagyobb mér-tékein feneklenek [alapulnak], azon képességi fokozatoktól függnek, melyek minden egyéni különbözésnek alapjai.¹⁵⁸ S valamint a szellem vele született törvényei minden emberre nézve lényegileg ugyanazok, úgy annak a szólásban nyilatkozó munkássága is” (Ballagi 1859: 400).

Úgy tűnik, Fábián István a nyelv szelleme által kialakított belső formát nevezi alább típusnak:

„Minden nép külön egységet, az emberiség lényegének egyedi kifejezését képezi, melynek mindenik egyede testén és lelkén viseli fajának egyedi természetét.

A hasonlóság a népfaj egyedei közt a vér hasonságától ered, azaz, a származástól, aztán a természettől s életmód befolyásától; a lélekre nézve pedig a képződés hason-sága az együttélésből, azaz együttgondolkodásból származik. Eredetileg az ember csak közösségben gondolkodhatik, ti. mindenki a maga gondolatát fajának más egyénéhez köti, s az így támadt gondolat épen úgy a másé, mint az övé, valamint a gyermek is épen úgy az apáé, mint az anyáé. A hasonló testalkat, a külről nyert hasonló benyomások hasonló érzéseket, hajlamokat, vágyakat támasztanak, ezek ismét hasonló gondolatokat, hasonló nyelvet.

Ezen alapon képződik minden nyelv-egyed egy szerves egészszé, vagyis egy egységes elv alatt oly összefüggő rendszerré, melynek minden részei ugyanazon egységes elv által meghatározvák, s viselik azon typust, melyet rájok amaz egységes elv nyomott” (Fábián 1859: 505–506).

158 „A nyelvalkotó ész abbeli véghetetlen feladatát, hogy az örök fejlésű szellemnek egyenértékű (adäquat) szóbeli kifejezést teremtsen, csak fokonként bírta megfejteni s művének tökéletes befejezettséget adni már csak azért sem tudott, mert a nyelvteremtés […] a szellemnek közvetlen, ösztönszerű műve, minélfogva az ember, a mint egyszer a tudás fájáról evén, szelleme öntudatos munkásságra ébredt és életviszonyait bizonyos czélok elérése tekintetéből rendezni kezdvén, figyelme a közvetlen előtte levőkön túl fekvő viszonyokra irányzódott: az eredeti ösztönszerű nyelvteremtés munkájának azonnal vége szakadt.

Így a nyelvek előállása az azt előteremtő nép életének bizonyos korszakához levén kötve, igen természetes, hogy szerencsésebb ihletű, élénkebb, teremtőbb eszű népek a határozott időszak alatt a kitűzött feladatból többet bírtak megfejteni, mint a kevésbé szerencsés észjárásu, csekélyebb tehetségű népek, kik vagy fele úton maradtak el, vagy a kezdeten is alig tudtak túl menni s nyelvükön a befejezet-lenség jelleme kitetszőn rajtuk maradt.

Népek, melyek előbb szerződtek rendezett társaságba, mint hogy nyelvük teljes tökéletes kifejlést nyert volna, mint a sinaiak, ezen társas koraérettséget azzal fizették meg, hogy bizonyos tekintetekben, különösen pedig nyelvükre nézve örökös gyermekek maradtak. Az ó-sinai ember beszéde tökéletesen hasonlít a gyermek beszédéhez: csak a beszéd anyagát fejezi ki, mint: apa tegnap menni templom, e helyett: apám tegnap templomba ment; a jelöletlen viszonylás pedig hozzá gondolandó. […]

Az eredeti szerves nyelvteremtés nem szándékos, előre elgondolt művelete az emberi szellemnek, hanem annak közvetlen, ösztönszerű nyilatkozata. Távol attól tehát, hogy az előhaladt mívelődés a nyelv-alkotás munkáját előmozdítaná, az emberi észnek más feladatokra való irányoztatása – a mint már fönebb érintettük – azt inkább hátráltatja, a teljes reflexio végkép megakasztja. Ezentúl a nyelv szervezete a helyett, hogy tökélyesbűlne, inkább kopásnak indul, csak érteményi tekintetben fejlődik tovább és tökéletesbűl.

Valamely nyelv fejlődési folyamatában e fordulatpont kétségkivűl akkor áll be, midőn valamely néptörzs, melynek az sajátja, a történelem színpadára lép, nemzetté válik: akkor a társadalmi viszonyok megállapodottabb alakot öltvén, a törzsek szerint különböző nyelvjárások egybeolvadásából egy

gazdagabb nyelv alakúl s nem sokára mint egyszínezetű nemzeti nyelv nyer megállapodást” (Ballagi 1859:

401, 405).