A tér, az idő és a nemiség

A populáris mitológia a nőt a tér, a férfit az idő képzetével kapcsolja össze. Az apa az, aki messziről jön, utólag lép be a képbe, míg az anya az, aki elmegy, de nehéz elválni tőle, mint az eredendő tapasztalat tárgyától, ha pedig nem megy el, bezár az eredendő tapasztalat infan-tilizmusába. Az ember az állatoknál többet időzik előbb az anyában majd az anya mellén:

ő az elkényeztetett nem. A férfiistenek dominanciája nemcsak a patriarchátus gazdasági rend -jének primitív és célzatos ideológiai kifejezése, sokkal fontosabb, hogy az apakép megerő-sítése hív ki az eredeti-anyai ősvilágból. A paradicsom az anya, s az Isten, aki kiűz a paradi-csomból, az apa. Az alma is az anya, s ha a gyermek már nem csecsemő, s amilyen mértékben már nem az, úgy mind nagyobb bűn, „enni az anyából”. A paradicsomból való kiűzetés az idő traumatikus felfedezése, a kikerülés a boldog ős-stagnálásból, mely a testi növekedésnek

a legkedvezőbb, a szellem és a történelem azonban rajta túl kezdi építő munkáját. Az anya-apa-én hármasság eredeti lelki és kulturális logikájának mitikus-narratív kibontását kell rekonstruálnunk. Az apa vezet ki az anyai pokollá válással fenyegető anyai paradicsomból.

Ezzel ő csinál a helyzetből életet, az életből történetet, a tragédiából epikát, a szereplőjét elnyelő elementáris történetből történetek szabadon szőhető szövedékét. A férfi kifelé fordul, szakadatlan új kapcsolatokra lép, meghódít egy világot, melyet a nő tesz lehetővé és lakha-tóvá. A férfi súlypontja magán kívül van, a nőé önmagában, ebből fakad a nő esztétikus vagy nárcisztikus önmegjelenítése. A férfit a cél köti össze az éggel, a nőt az ok, a kezdet. A férfi számára a jövő közepe az ideál, a nő számára a jelen közepe: a mitológiában ezért a nő a nyugodt erő. A férfi közeledik a mozgás által az éghez (vagy ideálhoz), a nő távolodik tőle.

A nőnek tengelye, közepe a paradicsom, a férfi számára periféria, világvége, végső határ.

Amaz – eredetileg és hagyományosan – házként, emez útként képzeli el önnön létezését.

A férfi által harctérré tett világot a nő teszi otthonná, azaz a maga képévé. A nő téri és a férfi idői mivolta vagy a tér női és az idő férfi jellege csak a kategóriák hierarchikus fellépését határozza meg, mindegyik nem aktiválja, másodlagosként, a másik vonásait is; így pl. csak a szűz vagy a fiatal nő a tiszta térkifejezés, mielőtt megtámadja az idő. A világtotalitás nőként viselkedik, de a környezet, az átalakított természet, a következmények világa, a visszaütő ter-mészet, férfiként. Férfi és nő viszonya lokális és temporális meghatározás alapviszonyának felel meg. A lokális tartalmazza a lokális-temporálist (pl. a nemzeti lét a nemzeti történelmet);

a temporális tartalmazza a lokális variánsokat, pl. a romantika kora a nemzeti romantikákat.

A világ, a természet, a kozmosz alapvetően női természetű: befogadó, helyt adó, szülő.

A szerelmes férfi, a rajongó szerelmes, aki nem érte el imádottja kegyét, mindenben őt látja, s mindent hozzá hasonlít, felfedezi, hogy az egész világ egy nő. A nőt léte, a férfit tette iga-zolja, de az utóbbi sem kellőképp: a sikeres tett, az elért teljesítmény után is azért a nő a mesei jutalom, mert valójában több mint jutalom, az ő igenlése, elfogadása a férfi igazolása.

A férfi hódító, azaz kereső, s azért ilyen, mert kizárt, szemben áll a világgal. Az egész világ kacérkodik vele, elbűvöl, hív, megnyílik, utakat kínál. A nő pedig a világot figyeli, annak reagálását utánozza, s akinek a világ megnyílt, annak nyílik meg ő is.

A fiatal nő paradicsomi térként tálalja magát, hogy férfit hívjon meg az édenbe, aki biz-tosítja eme éden bővített újratermelését. A férfi teret keres (=nőt), a nő időt (= férfit). A férfi meghódítja a teret, nemi identitása alapvetően meghatározza, felülírja általános emberi iden-titását is, amennyiben akaratként és időként, feladatként és törekvésként konstituálja magát.

A nő ezért ebben a rendszerben mindenek előtt a teret képviseli, az idővel szemben konsti-tuálódik. Egyrészt benne az idő is tériessé válik, ciklikus időként. Másrészt halogat, vár és várakoztat, elhalasztja az időt, kinyitja, azaz átesztétizálja a jelent, figyelmet követel a pillanat számára és az örökkévalóság felettes struktúrájával látja el az adottat. A férfi a teret is idővé teszi, mert be akarja járni, a nő meghódítja az időt, a jövőt őrzi testében, magában foglalja, magában őrzi az időt, fészekként konstituálja magát (mert már a természet is erre szánta őt).

Vagy a nő státusza másként, programként, lehetőségek rendszereként, nyelvezetként is fel-fogható, akivel szemben a férfi a beszéd, mintegy az örökkévalóságnak az esetlegességbe delegált követe. A nő mint foganó, mint kezdet, tehát mint anya, az időt akarja biztosítani, mely számára a magzat, a gyermek életben maradását jelenti, s ennek érdekében – összetar-tani a családot – az együttélés rendjét kell reprodukálni. A férfi elvesztette a kezdetet, az anyát, s az új kezdet keresője, de az asszony csak a kezdet mása számára, mert az asszony a

gyermek számára a kezdet, asszonyához való viszonyában a férfi így már csak a kezdet szemlélője; a férfi ezért mániás utazó és kalandor, mert a kezdetet a „világ végén” sejti, csak a vég kezdetközeli, csak a halál a születés szenzációjának, és a születés előtti otthonosság-nak (fordított) képe.

A férfi többet foglalkozik az „örök nőiséggel”, míg a nő nagyobb jelentőséget tulajdonít, válogatósabbként, a férfi individuális elsőségének, teljesítményének. A férfi olyan nőt keres, aki összefoglalja a többit, a nő olyan férfit, aki legyőzi a többit. A lét a perspektíva privilé-giumának közvetítésével válik ittlétté: amennyiben a perspektíva ismételhetetlen és egyszeri módon nyitja meg a világot. A barbárkomplexus leértékeli az egyszeri, személyes perspek-tívát s vele az identitást. A barbár (és újbarbár) kezdetlegesen individualizált halmazember, amaz a horda, emez a csoport, a szervezet, a team tartozéka. A barbárkomplexus eredménye fordított előítélet, mely leértékeli önmagát (míg a gyakrabban tárgyalt „társadalmi előítéle-tek” a Levinas által emlegetett szomszédot vagy idegent értékelik le). Az Adler-féle kisebb-rendűségi komplexusnak van egy tömeges, társadalmilag generált, modern formája, melyet együtt kell tárgyalni a szociálpszichológusok által tanulmányozott, de lelki genezisükben kellőképpen át nem világított társadalmi előítéletekkel. Az öngyűlölet az elsődleges, s az idegengyűlölet, a társadalompszichológiai előítélet csak az utóbbi sikertelen öngyógyítási kísérlete, neurotikus szimptóma, mely megkettőzi a bajt. Az önleértékelő előítélet aktuális társadalmi forrása a barbárkomplexum, az eltömegesedés reflexe, de történelem feletti nemi forrásai is vannak, s ezek lényege pontosan az idői önmeghatározás, melyben a jelenlét készülés és várakozás, s a súlypont a jövő. Az elsődlegesen időiként való önmegtapasztalás nem a kiindulópontnál, hanem a végpontban, célpontban vagy vágytárgyban keresi a lényeget.

A vizionált perspektíva legmélyébe ágyazza be az ideált, s a legtávolabbi vagy leghozzáfér-hetetlenebb „objektumot” használja fel az ideál kikristályosítására. Az imádott lény a vizio-nált, de meg nem tapasztalt értékek kristályosodási pontja, s mint ilyen, a beteljesedés

„helye”. Az eredeti önleértékelésből kiinduló törekvés- és feladatlény általános világképét is ugyanaz a kristályosodási folyamat jellemzi, amit Stendhal a szerelem és a vágyott erotikus ideál kapcsán írt le. A törekvéslény kisebbrendűségi érzése és szorongása az imádat negatívja.

A „másság” imádata tehát eredendőbb, mint gyűlölete; a személyes és csoportnárcizmus is másodlagos reakcióképződés, mely – az önismétlés és önigazolás kultuszaként – a valódi felfedező és építő lehetőségektől, az élet és a történelem, az érintkezés kalandjától való visszariadást fejezi ki, az idő eltériesítését, az időbeliség defektjét.

Férfi és idő illetve nő és tér kapcsolatának figyelembe vétele híján aligha megfejthető a hősiesség és szerelem mitológiája. A hősiesség fő problémája a territórium, a szerelemé az idő, mert a hős arra vágyik, amit hiányol, ami nem létével adott, a térre, s az elveszett őstér maga a nő, míg a nő az elrohanó férfit illetve időt akarja életbarát ritmusra tanítani, azaz megfékezni. A sikeres feminitásban megoldott a marasztalhatatlan marasztalásának, s a kiter -jedés nélküli birodalommá tágításának fausti problémája. A férfi a szerelemben is hódító, s a megszerzéshez aktivitás és agresszivitás kell, míg a megtartáshoz művelés, megóvás, érzé-kenység, kultúra, melyre a westernekben a nő tanítja a férfit (mint az ápolónő-tanítónő Clementine John Fordnál: iskolát nyitó, tanítónővé átvedlő ápolónő, nevelővé átvedlő gondozó). A hősiesség szorongásának tárgya a tér, a hősnek kötelessége a tér szerzése és védelme, a kalandor szűknek érzi a teret, otthon-fóbiája tágabb terekbe űzi, mely tágabb terek nyilván az elveszett őstér, az összeolvadás tere határtalanságának kifejezési formái.

Végső soron azt mondhatnánk, a hős és kalandor is kivetve érzi magát az ontikus összefüg-gésbe, a véges és idegen dolgok közé, míg a nő önmagában birtokolja, amit a férfi benne keres, az eredeti összeolvadottság képességét. Ha a mítosz a férfit az idővel s a nőt a térrel azonosítja, az eme oppozícióval kifejezni kívánt alternatíva kétféle időként is megragadható, az elfutó, fogyó, megfoghatatlan, lineáris idő illetve az örök visszatérés oppozíciójában; az előbbit ontikus, az utóbbit ontologikus időkoncepciónak is nevezhetjük, s így azt látjuk, hogy az ontikus idő elszakad a tértől, míg az ontologikus egységet alkot vele. A férfi decentralizált lét, számkivetve az ontikusba, míg a nő centdecentralizált, ezért az ontologikus titok kapuja -ként éli meg őt a férfi. Ezért mondják a Taxidermiában ábrázolt lepukkant világ lezüllött nyelvén: „ Nem a pina forog a világ körül, a világ forog a pina körül.” A szerelmi kódban ezzel szemben az idő a szorongások elsődleges tárgya. A nő a túl korai beteljesedéstől fél, a férfi az elhalasztott beteljesedéstől. A férfi a flörtharcban térre akarja váltani az időt, a nő időre a teret. A szerelem birkózik az idővel, „sóhajtásnyi időt” kér az elmúló időből. Minél nagyobb a szerelem, annál inkább probléma, hogy nincs elég időtere, az idő Damokles-kardja lebeg felette. Ha azonban győz a szerelem a feltételek, körülmények felett, akkor a szeretők beköltöznek az időből a térbe, a világ az egymásra talált szeretők otthonán kívül marad, a szerelem változatlanságát nem érinti a dolgok egyetemes szétesése, széthúzása és romlása.

Miután az Afrika királynőjében egymásra találnak a csavargó és a papkisasszony, különös helyre érkeznek, ahol olyan virágok nyílnak, amelyek csak itt találhatók. A Megtalált évek-ben a szerelem nem más mint az örök visszatérés terének megalapítása.

A hellyé, térré, házzá, fészekké és anyává válni nem akaró csavargónő a petesejt-stratégia kulturális felépítményét és örökségét ondóstratégiára váltotta. A foganás és szülés a nő privilégiuma, a pénisz-irigység akkor válik jelentősebbé a nemek kölcsönös irigységének szimmetriáját megzavaróvá, ha a nő elutasítja a specifikus privilégiumot és fallosz-vesztett fiúként definiálja magát, kasztrált nemként. Ő tekinti a falloszt világtengelynek, s nem maga a fallosz, mely mint kereső, perifériára vetett vándor, kiűzetett, aki a nőben keresi az elve-szett közép boldog nyugalmát. A hősiesség és a szerelem tárgya azonos: a foganó princípium (melynek képviselője az egyik mitológiában a föld, a másikban a nő). A foganó princípium a sors letéteményese, e princípium képviselője válik a hős, illetve a szerelmes sorsává. A foganó princípium által a sors „áldott” fogságába nem került ember csak betanított, véletlen lény.

Az élet első, döntő szakasza a szülőkomplexustól a foganókomplexusig vezeti a fogantból foganóvá, illetve fogantatóvá változó embert, második szakasza a foganókomplexustól (családalapítástól) a kozmikus szülőkomplexusig, ahol az elveszett útjára bocsátókat, a szülőket a visszafogadó kozmosz befogadó szerve, a sír képviseli.

A Néha a csajok is úgy vannak velehősnőjének hatalmas hüvelykujja falloszként mered az országutak szélén, melyeknek a nő örök vándora. Az örökös vándorlást úgy is értelmez-hetnénk, mint a női fallosz keresését, az említett film azonban épp annak bizonyossága, hogy a hősnőt pontosan a női fallosz űzi, nem az mozgatja, hogy nincs, hanem hogy már megvan, hiszen a fallosz a beteljesületlenség felkiáltó jele, az enyhülés vagy hazatalálás lehetőségé-nek keresője. A fallikus nők harci közösségbe egyesüllehetőségé-nek, majd adoptálják a vadkacsákat, kiknek jogaiért harcolnak: már csak együttes erővel tudják eljátszani a család karikatúráját, hisztérikus és kollektív commedia dell’ arteként. A film humorisztikus jellege utal rá, hogy mindezt kallódás és nem lázadástörténetnek kell tekinteni, vagy arról szóló vallomásként, hogy lázadásaink hogyan változnak, észrevétlenül de szükségszerűen kallódássá. A kallódás

nevetséges, mert bolondság: a bolond kívül keresi, ami belül van, a bolond azt keresi, ami már megvan, de nem tud élni vele, nem tudja használni, nem veszi észre.