A kaland bűne

gyakran középponti szervező elve a kalandhőst a nagyvilágba katapultáló leszakadási és emancipációs vágy, a lázadás a szülők ellen, nem jelenti, hogy a filmek nem érzékelik a szülői vakszeretet pátoszát. A Mildred Piercecímű filmben pl. az anyamelodráma pátosza elvárja a hősnőtől azt a vakszeretetet, melyet ugyanez a film a józan ész ítélőszéke elé állít. Lehet olyan őrült szeretet, amelynek több a kára, mint a haszna, mégis hatalmas privilégium, hogy az ember megélte (pl. a Leave Her to Heavenhősnőjének megduplázott, apjáról férjére is átvitt szenvedélye).

2.1.3. Kalandtípusok

kaland, élményeit a politikai film midcult- és artfilmi változatai dolgozzák ki, vagy – remé-nyeit megtagadva – elnyeli a lényegileg ellenforradalmi, mert aktív és pesszimista világné-zetet képviselő terrorfilm: így megőrződik a kalandmomentum, de szennyes, iszonyatos kalanddá nyilvánítva. Szentfilm, üdvepika és forradalmi epika kiküszöbölése után a kaland-filmre marad a hiányzó – égi és földi – hit, a megtagadott – transzcendens és utópikus – hit kollektív-neurotikus hiánybetegségének élményvilága. Már a hit megrendülése is kedvez a kalandnak: ha az Allah kertjecímű film szerzetesét nem vonzaná egyaránt a szellemi szere-tet és a testi szenvedély, nem lehetne egzotikus-melodramatikus filmet csinálni róla. A tipikus kalandhős istentelen-hitetlen ember, akinek akciója örök-privát háború az egész világ ellen.

A megtagadott hitet ugyanakkor önhittség pótolja, a kétségbeesés ugyanis nem rendíti meg a privát életértelem keresését: ezért marad az élet hitetlen ugyan, de mégis nagy kaland.

A kaland a privatizált üdv privatizált háborújaként is meghatározható. A kalandor a boldog-ság rablólovagja.

A hős azért indult el, hogy legyőzze az óriásokat, a modern kalandor azért, mert úgy érzi, az óriások csak szélmalmok. A modern kaland kiindulópontja a jogosult csalódás. A hőskor-szak már csak ábránd, s a kiábrándulásnak az elrugaszkodott ábránd éppúgy tárgya, mint a földhöz ragadt kisszerűség, a nyárspolgári élet banalitása. Ember és polgár helyén „kalmárt”

látunk és „filisztert”. Eseménydús hőskor nem kínál feladatot, bornírtság és álszentség ítél meg, dogmatizmus és formalizmus nevel, s nem vár más csak unalom és kialvás.

Az elődök arra a világra készítik fel utódaikat, amelynek képe tudatukban él, de amely nem az utódokat váró világ; a nevelés mindig megkésik, fáziskésésben van. Az elkésettség-nél nem kevésbé lényeges probléma az illuzórikusság: az előd azt szeretné, ha az utód meg-valósítaná, ami neki nem sikerült, arra neveli az utódot, amire őt is hasztalan próbálták szülei ránevelni. A nevelés nem tud kitörni az idealitásból a realitásba, s ráadásul egy elkésett ideali-tásban bástyázza el magát. Szeretteink korlátoznak szeretetük által, nem hagynak megszületni és élni, saját képükre formálnak, a maguk múltján keresztül látva jövőnket (A dzsesszénekes).

Saját feladataikat szeretnék ránk hagyni és ambícióikat belénk oltani. Ők valódi értékeinket is barbarizálódásnak látják, mi pedig valódi értékeiket is fellengzős illúziónak.

Mire a felfedezéseket elfogadja a világ, közhelyekké merevedtek (talán csak ezért elfogadhatók). Az elődöknek értékes vonásaik is vannak, de ezeket érdemes a legkevésbé elsa -játítani, mert a tömegesedve lumpenizálódó kultúrájú világban ezek lennének az érvényesülés legnagyobb akadályai. A tulajdon manipulálja a szimmetriák és ellensúlyok demokráciáját, mely az álszimmetriák és álalternatívák színjátékává alakul (=aljasul). A népességnöveke-dést a javak extrém koncentrációja kíséri, ami elvaduláshoz vezet. A múltra felkészítő csa-lád talán a civilizáció kultúrfékje volt, melyet éppen ezért a civilizáció (gazdaság és állam) ki akar vetni magából. A család „diszfunkcionálissá válása” a kultúra diszfunkcionálissá válásának kifejezése: a globalizációnak betanított munkásokra és korlátlanul manipulálható fogyasztókra van szüksége. A gép megbízhatóbb a munkásnál, s az állampolgárt is átépítik ijesztgethető és lekenyerezhető szavazógéppé.

A hagyományos, működő család keveset nyújt örömben és sokat erőltet kontrollban. A túl-követelés öngyűlöletet nemz, szégyenre ítél, a kontroll gyűlöletet gerjeszt. Ha a család nem követi el az idomító és túlkövetelő, szadista és álszent kényszerkultúra minden hibáját, és így nem harmonizál a társadalommal (a pokoli társadalom kegyetlenségével csak a pokoli csa-lád szadizmusa harmonizálna), akkor a társadalom annál kegyetlenebbül zúzza szét a csacsa-ládot,

s a belőle kikerült embert is, akit a szelíd és megértő család nem készített fel a társadalom türelmetlen, agresszív közegében való helytállás destruktív „erényeire”. Az egyént épp az egészséges és harmonikus család ítéli kudarcra, mely megértésre és alkotásra nevelte, nem készítette fel a valóságra, melyben a parazitizmus uralkodik és a kegyetlenség a sikerrecept.

A polgári társadalomban a család nem tehet jót: vagy a sikerre nem képes felkészíteni vagy a boldogságra.

A nagy nevelők – Pestalozzitól Melanie Kleinig – gyermekeiket nem tudták sikeressé és boldoggá tenni. Nemcsak a nevelés számításai hamisak, a szeretet sem segít. Gyakran a kényelemmel és szeretettel teljes otthon elhagyása a kaland kezdete (pl. John Ford:Drums Along the Mohawk, Anthony Mann: Cimarron). Előd és utód viszonya, racionális nívón szemlélve, kínos gubanc, félreértések sorozata. Preracionális, prereflexív szinten felmérve:

tragédia. Szeretteink irántuk érzett szeretetünk által korlátoznak bennünket, a túl fontos szeretetobjektumok függőségre ítélnek, nem hagyják megszületni az ént, a lelkileg és szociá -lisan meg nem született parazita képződmény pedig kifosztja és kihasználja őket. A zsarnoki szeretet és a monopolisztikus kizárólagossági igény a viszony elviselését és megszakítását is elképzelhetetlenné teszi. A korlátozó és ugyanakkor tehetetlen szeretet fojtogató hatalma alól, dühkitörések és gyűlölködés, megbánás és bűntudat körtáncából, a kalandhős útra kelése lenne a kiút. A határhelyzet és a határvidék, az alkalom és a szerencse, a szabadság és sansz, szabadosság és kéj, a laza emberi kapcsolatok könnyedén rögtönző megtapasztalása, az élet-művészet bravúrteljesítményei mind a börtönné lett intimitás és a rémképpé lett tragikus szere-tet ellenképei. Aki elmegy a filmek végén: hősjelölt. Akik maradnak: kedves, komikus figurák (Daughters Courageous). A legpozitívabb családképet adó klasszikus elbeszélések: elégiák.

Tárgyuk: ami elveszett. Volt egyszer egy család – lehetne a címük (pl. Élet apával).

Láttuk, hogy a szülőkép a mindenható gondviselés és a korlátolt terror ellentmondásos képe; minél inkább visszamegyünk az időben, annál polarizáltabb a kettősség és annál abszurdabb a váltakozás, mellyel szemben a tudat egyetlen védekezése: csak a szépre emlé-kezni. Láttuk azt is, hogy a szülő nemcsak a kifejezett türelmetlenséggel és korlátoltsággal vagy a szenvedélyes túlgondoskodással válik fejlődésgátlóvá, hanem, ha mindezeket a hibá-kat nem is követi el veszedelmes mértékben, mégis fejlődésgátlóvá válik már pusztán sze-mélyisége és kultúrája határai által is, amennyiben ennek tartalma nem válaszol a gyermekre váró valóság legfontosabb aspektusaira. A szülő ellen tehát lázadni kell, de a korlátozó szeretetbörtön és az új valóságra nem válaszoló szklerotikus kultúra legyőzése feltárja, újra megközelíthetővé teszi a szülőkép elementárisabb, eredeti aspektusát, a mindenható gondos-kodást. A kaland egyszerre elégíti ki a mások áldozata által megfizetett, szülők és más szerető személyek kifosztása és elhagyása által beteljesült, éppen sikerei, filobata vívmányai -nak kegyetlensége által kompromittált szabadságvágyat, és az óvó, gondozó, aggódó szülő emlékét, akit az ellene való lázadás sikere rehabilitált. A kaland kezdetén ezért a szülő ellen-téte a kalandhős, de a kaland végére a szülő rehabilitált vonásainak tükrévé válik. Egy szülőfantom ellen lázad kezdetben és egy reálisan lehetséges szülőszerepre kész a végén.

A tékozló fiú igazi megtérése az apához nem a bűnbánó, megvert felajánlkozás, a csalódott bekopogás, visszakérezkedés az apai házba, hanem az apává válás, mely a kalandtípusokhoz kötődő újjászületések eredménye: megszülte őt egy anya, majd a háborús filmben a csapat (az azonos neműek közössége), utóbb a komédiában egy szerelmi partner, de végül a melo -drámában maga is meg kellett hogy szülje magát, véletlen empirikus lénye fölé emelkedve,

kritikus individuumként. E születéseket a műfajok általában külön-külön mesélik el, de van-nak olyan filmek, amelyek átfogó kitekintést advan-nak lényegére, pl. Ford: Three Godfathers című filmje.