Sors és sansz

A korábbi generációk az életpálya folytonos és kumulatív jellegét értékelték, az újabbak a létfenntartás igényelte ügyességekről való lemondásként érzékelik az identitáshoz való ragaszkodást. Magát a sors kategóriájába vetett hitet kezdik önsors-rontásként értékelni.

A posztmodernek sorsfóbiája azonban nem veszi figyelembe, hogy a sors nem előírás, ellen-kezőleg, nem kevésbé váratlan mint elkerülhetetlen fordulatban jelentkezik. A „kizökkent idő” által nem a sors sínjeiről siklunk ki, ellenkezőleg, általa jön el a sors.

Milyen mélyen fenyeget a sors? Cserben hagyja-e jövendő szabadságunk élő választásain-kat? Fenyeget-e minden választást egy új választás? Belső-e a cselekvéseknek utat mutató iránytű, és megvan-e bennünk a hozzá való hűség ereje? Milyen metamorfózisok férnek el az

„én magam” határai között? Táplálják-e vagy kifosztják a személyiséget a metamorfózisok?

A világ asszimiláló hatalmaitól való félelem a belső középpont nélküliség megnyilatkozása, a világfélelem szubjektuma a monopolisztikus objektum zsarnoki gondoskodása által uralt, kiü-rült szubjektum, a túlgondoskodás által félénk tehetetlenségre ítélt gyermek, vagy a zsarnoki állam által elbátortalanított alattvaló. A külvilág asszimiláló hatalmaitól való félelmek az ott-hon asszimiláló hatalmai által okozott katasztrófa tükörképei. Bent már megtörtént a baj, amit kintről vár az ember. A szeretetobjektumok rég megtették vele azt, amitől félve a szorongá -s-objektumokkal nem mer szembeszállni. Az otthon énünket megtámadó asszimiláló erejét nem sikerült a lázadó én sorsalapító, váratlan, idegenszerű élményeket asszimiláló erejére váltani.

Az énkontinuitás zavara, a diszkontinuitás félelme a túlvédettség következménye. A kiszá-mított, előrelátott, védett és tehermentesített élet nem tolerálja a váratlant, az újat, az isme-retlent, az idegent, vonakodik az érintkezéstől, a kísérlettől, megriad a sansz kockázati oldal-ától. Az élet elveszti rögtönző képességét és teljes egészében az ismétlési kényszerek szöve-dékévé válik. Ha az ember biztonságban érzi magát önmagában, a „képes vagyok rá” érzése és a „megoldom, bármi jön” készsége jellemzi, kíváncsisággal és elszántsággal várja az élet fordulatait. A világfélelem elsődleges forrása nem az, hogy a világban, sokkal inkább, hogy önmagában nem érzi magát biztonságban. Ebből származik a szorongó, kerülő, kitérő maga-tartás. A „nem vagyok képes rá” alapérzületének kifejezése a kontinuitás védelme és a

diszkontinuitástól való szorongás. Az őrizkedés, a visszatartás, a visszafogottság, a konflik-tuskerülés következtében szétesnek az önátadástól, kockázattól és aktivitástól visszariadó ember lelki struktúrái és gyakorlati vállalkozásai.

Valójában minden, aminek az ember teljes erőbevetéssel és kreatív bizalommal megy neki, kalanddá válik. Az erős, egészséges, szabad, boldog ember, mondja Nietzsche, ugyan-úgy megemészti tetteit (kellemetlen élményeket, kudarcokat, vétkeket és konfliktusokat is), mint a testi táplálékot. A diszkontinuitástól való szorongás, a nárcisztikus feszélyezettség és szégyen: az élmények emésztési zavarai (Nietzsche: Zur Genealogie der Moral. In. Karl Schlechta: Nietzsche Werke. III. köt. 316. p.). Az élet- és világfélelem jelenségeit vizsgálván az előkelő kifinomultságot és elkényeztetett finnyásságot szokták szembeállítani a vérbő gyakorlati ember életben való otthonosságával. Ez az elbizonytalanodási küszöb azonban, amiről itt beszélünk, a gátlástalan banalitásnak éppúgy problémája, mint a gátlásos félénk-ségnek. Az ügyeskedő szerző-mozgó ember éppúgy elbizonytalanodik a kalandküszöbön, mint a félénk nebáncsvirág. Sőt, egy „nehéz ember”, lázadó, bohém vagy esztéta lélek, egy Rimbaud előbb elmegy a „legsötétebb Afrikába” mint egy problémamentes társaslény. Az elő -kelő küszöbpánik a banalitás világának földhöz ragadt ügyeskedésétől, kaptafára készült tet-teitől és szavaitól riad vissza, a banális ember viszont eme betanított élet határaiba ütközve, a túllépés pillanatától riad vissza. Az a megszokottól iszonyodik, ez a szokatlantól. A kaland túl van az élet piszkától visszariadó exkluzív érzékenység sterilitásán, de az élet piszkában vígan iszapbirkózó banális ember által tiszteletben tartott határokat is túllépi. Két elbátorta-lanodási küszöböt lép túl, a szokottól való undort és a szokatlantól való iszonyatot.

A kalandtól visszariadó ember nárcisztikus félelme olyan kérdéseket vet fel, amelyek már a hőssorsban is benne rejlettek: vajon nem csak a félénkség, túlérzékenység vagy a banalitás látja-e sötétnek a küszöbön túlit? Nem csak a félénkség és banalitás immobilizmusa torzítja iszonyattá, bűnné, szégyenné a sanszot, az eseményt? Ha félünk az önlét aljas vagy rettenetes asszimilációjától az életeszménnyel összemérhetetlen idegenség által, nem éppen ezáltal mondunk-e le róla, hogy mi asszimiláljuk őt? Nem éppen ezáltal mondunk-e le a lehetséges elsajátító, alkalmazó, felhasználó szerepéről, és szorulunk-e ki az eszközszerepbe? Aki nem őrzi és óvja magát, aki terhelni és tágítani meri létét, többet őriz meg magából, s aki csak őriz és őrizkedik, elveszti lehetőségeit. Aki pedig el is meri dobni énjét, őrzött lehetőségeit, lehet, hogy cserében többet kap vissza, mint aki csak kapaszkodik és ragaszkodik. A nem őrzött és óvott én intenzív növekedése, az eldobott én bővített visszanyerése: az énkockáztatás művészete.

A nap birodalmaa kisfiú korábbi életétől teljesen idegen élményeket halmoz: a kiváltsá-gos élményszegénységet meglátogatják az emberiség élményei. A Másenykahőse korábban maga kereste a kellemes kalandokat, de amikor eljön a rettenetes kaland, amelyet nem keresett, válik férfivá és ismeri meg a szerelmet. A kaland a megtámadott én bővített újra-termelése a válságban, az én visszanyerése egy énidegen helyzetből, belemenés valamibe, ami énvesztéssel fenyeget, és megerősödött visszatérés belőle. Az asszimilációs képességet meg nem viselő esemény nem idézi fel a hősmitológia széttépetési és elnyeletési félelmeit.

A nárcisztikus pánik, a diszkontinuitás félelme a polgári próza körülményei között is repro-dukálják az egykori hősbeavatás megpróbáltatásait. Közben azonban minden megfordult, a mindennapok pokla nyel el és emészt meg, innen próbál a kiválasztott megtérni önmagához és az élet taposómalmában elveszített jelenvalóságához. A banális ember az iszonyattól és az újtól – melyeket összekever – menekül a banalitáshoz, a kiválasztott a banalitástól akár az

iszonyathoz is. A veszélyes életre vágyó polgár kétségbeesetten kezdi keresni a kalandot, melyet a klasszikus kalandor csak szükségből és számításból csinált végig.

A XX. század eleji polgár „veszélyes életre” vágyott, róla ábrándozott a banális bizton-ságban. Ennek a század eleji kispolgári vágynak századvégi, akadémikus-intellektueli visszatérése a differenciafilozófia, melyen ugyanúgy túl kell lépni, mint ő tette a „metafizi-kával”. De hová? Erről a vulgáris mítosznak meglehetősen pontos képe van. Mivel a korlá-tozó gondviselés fejlődésgátlóvá vált hatalma az elsődleges élmény, a kaland kilépésként, megkönnyebbülésként jelenik meg. Az énnek az énidegen helyzetekből, kihívásokból való táplálkozása elszakadás a primér programozó hatalmaktól, de mert a lázadást kísérő dezin-tegráció önmagában csak katasztrófa volna, a kaland reindezin-tegrációt is jelent: a legyőzött katasztrófa eredménye az alapítóvá vagyis új programozó hatalommá válás, az én előlépése.

Ez a térfelhasználás perspektívájából nézve azt jelenti, hogy a lét egy tágabb világban ereszt gyökeret. Dezintegráció és reintegráció kapcsolata azonban nem szavatolt, ha szavatolt volna, úgy az egész megújulás, minden változás és felszabadulás a régi hatalmak által prog -ramozott illúzió volna (az újabb sci-fiben ez a tematika is megjelenik). Az ember a kialvás-tól, élete forma- és tendenciavesztésétől, a lélek eltompulásától fél, atkialvás-tól, hogy ha belebo-csátkozik bizonyos helyzetekbe és játszmákba, azután már bármit mondhat vagy tehet, ami-től ma undorodna vagy iszonyodna. Ha végül az eme félelmeket felébresztő helyzetekből mégis megerősödve és érzékenyebben tér vissza, tovább nő az aktivitás és kockázatvállalás merészsége. Közben történt egy megmagyarázhatatlan ugrás, az előzményekből levezethe-tetlen reagálás, az én radikálisan átrendeződött, de az én az, ami radikalizálódott. A szabad-ságfok nőtt, de a gerinctelenség is nőhetett volna: a két növekedés alternatív válasz egyazon kihívásra. A kalandhősnek és a gazembernek ugyanaz a mobilis közeg a termőtalaja: különb-ségük az, hogy a kalandhős visszatalál önmagához a kilengésekből, a gazember nem, a kalandhős átment valamit, amit a gazember nem, a sors Ariadné-fonalát. A kaland differen-ciaközege pozitív, progresszív hangsúllyal látja el a megtérést, az új minőségek, képességek, lehetőségek zsákmányával megrakott visszatérést az identitáshoz. A kalandmitológia az identitásvesztéssel fenyegető differenciatapasztalatból identitáspluszt, identitásnyereséget vezet le: fejlődést. A kalandképzet együtt áll vagy bukik a fejlődésgondolattal. Mindez szük-ségszerű következménye a kaland beavatási funkciójának.

Az Anne of the Indiesvégén a hősnő azért tudja, mi a helyes, és azért tudja meg is tenni, amit helyesnek érez, sőt nem is lehet nem megtennie, mert mindent átélt, metamorfózisok vannak mögötte, nőből kalózzá lett, majd női ruhát öltött, melyet csalódottan újra levetett, hogy végül mégis kvázi-anyai szerepben teljesítse be nőiességét. Dezintegráció és reintegrá-ció együttese a metamorfózis. A kaland én-metamorfózis és világ-metamorfózis kölcsönha-tása, mely a tett felforgató spiráljának közegében megy végbe. A világ-metamorfózisok figyelmeztetnek, hogy múlik az idő és itt az alkalom (pl. az ősz színes levelei és érett bogyói Wajda Lotnájában). Az én-metamorfózis nemcsak a világot provokálja, az énbe is új bátor-ságot önt, hogy újat merjen próbálni egy másik arc inkognitójában. Az én arra használja az idegenszerű szituációt, a kényszerű önárulást, hogy megkísérelje megvalósítani kockázatos vágyait, melyeket egy védettebb szituációban nem mert volna szóhoz juttatni.