A beavatás mint asszimilációs próbatétel

A beavatás átalakulásainak vizsgálata megvilágítja hőstett és kaland különbségét és a kaland nóvumát. A hős, félúton a beavatási rituálé és a fikcionalizálódó modern kaland között, azt adja a közösségnek, amit a közösségtől kellene kapnia: „örök” értékeket, biztos támaszt,

perspektívát, törvényt. A közösség már a hős idején kifosztott, de a hős mint centrum még közösségprotézis, a hadsereg vagy a gyülekezet kristályosodási pontja. Sem a hőskaland, sem a modern kaland nem azonos az eredeti törzsi beavatással, melynek funkcióin a neve-léssel kell osztozniuk. A hőskaland kivételes sorssá, hőssorssá válik, a modern kaland kivé-teles állapotok, határszituációk, különleges élmények egzotikumába vonul vissza. Hőstett és kaland egyaránt a megszokott viszonyokból kilépő egyén privilégiuma, de míg a hőstett a legnagyobbak számára tartja fenn a megpróbálás lehetőségét, a kaland mindenki számára ígéri, de csak a sansz egyenlő, a beteljesülésben mindenki ereje és bátorsága, fantáziája és szabad szelleme, múltfeldolgozó és jövőt anticipáló képessége, valamint asszimilációs ereje mértékében részesedik.

A törzsi beavatás rituális cselekvés, mely a közösség által szabályozott kollektív történés keretében jelenik meg. Légyege a közös sorssal való egyéni identifikáció. A kaland ezzel szemben szabálysértő cselekvés, s csak mint ilyennek vannak szabályai, szabálysértő straté-giák. Azaz: a beavatást a kiavatás közvetíti a kalandban. A beavatás szellemi fedezete a törzsi világban a csoport titka, a modernségben csak személyesen hozzáférhető élettitok. Ott a csoport áll kapcsolatban az „éggel”, itt az egyén; az új, mobil világban a közös válasz már nem kielégítő. A beavatottat új világgal ajándékozta meg a közösség, a kalandor új világot fedez fel a közösség számára. A beavatás fokozottan szabályozott cselekvés által vezet tovább a közösség által kínált új létnívóra, a kalandba való kilépés garanciája, hogy képesek legyünk elő nem írt módon reagálni az ismeretlenben. Az előbbi alapja az eredet, a kezdet, a mindig volt, az ismétlés vágya, az utóbbié az eredetiség, az ismételhetetlenség, a sosem volt mámora. Az előbbit inkább tudásnak, az utóbbit inkább ihletnek nevezhetjük. A kaland váltás, ugrás, újrakezdés, segítség nélkül, melyben minden teher az egyénre hárul, míg a nyárspolgár vagy a zsarnok, a kalandhős ellenfelei, továbbra is a kollektív beavatás csator-náit veszik igénybe (szervezetek, csoportok). A beavatás általános teendő, a hőstett ritka tett;

a kaland világában állandósul az újrakezdési igény, mely egykor a ritka tettet ihlette. A hős-tett olyan ritka hős-tett, mely utánzást és igazodást nemz, a kaland olyan egyéni hős-tett, amely más egyéni tetteket nemz. A hőstett értelme az egész közösség számára való, a kaland értelme egyéni, egyszeri, s mások számára is hozzáférhető tanítása legfeljebb a hasonlóan egyéni utak és érzékenységek kipróbálására való bátorítás. A beavatás az életet szabályozó törvények átadása: a közösség meghívja az egyént az örök tudás forrásaihoz. A szent és a hős önmagukat szabályozó törvényekkel lépnek kapcsolatba, s ezek médiumaként ők hívják meg a közösséget az örök tudáshoz. De továbbra is az istenektől el nem hagyott világ örök törvényei között mozognak, s a teendő is nyilvánvaló, nem az egyénnek kell kitalálnia. A kaland világában az egyén segíti a közösséget az örökkévalóság garanciái által meg nem erősített új információ-hoz. Az egyéni sors a forrás, a közös sors csak a delta. Az individualizmus térvesztése, az eltömegesedés lelki kényelme és szellemi restsége ezért a kaland válságát is jelenti.

A kollektív én is ismeri az éndiszton élményt – ilyen számára az újító (Megszállottak, Nehéz emberek). A kalandor, mint az életstílus újításával kísérletező rizikószemélyiség, olyan asszimilálható vagy asszimilálhatatlan élmény a közösség számára, amelynek befoga-dása új nívóra emelheti a közös életet, de bomlaszthatja és szét is verheti azt provokációjával. Az összes asszimilációs konfliktusok, melyekkel eddigi elemzésünkben az egyén találko zott, most a közösség oldalán jelennek meg, s az kezdi félteni az egyéntől, joggal vagy jo -gosulatlanul, identitását. A konfliktusokat bonyolítja, hogy egy bornírt, merev nyárspolgári

társadalom, éppúgy, mint egy demoralizálódott rizikótársadalom, pontosan az újítóval talál-kozva ér asszimilációs képessége határára, míg a szélhámosnak a közösséget és kultúrát szét-verő sikerstratégiáit megcsodálják és eltanulják.

A kaland kultúrájában a beavatás individualizálódik (önállósul a csoporttól, szervezettől, közösségtől); deszakralizálódik ( elválik a transzcendens, majd immanens tekintélytől);

etizálódik (nem konkrét feladatokra programoz, hanem önprogramozásra tesz képessé, ami feltételezi az önvizsgálatot, önreflexivitást, mindez pedig megkívánja a hős távolságát nem-csak másoktól, önmagától is, aminek eredménye az önző önigenlés energiájának fénytörése, a figyelem eltolódása másokra, a másvalaki jelentőségének növekedése); s végül a kaland libidinizálódik, átkerül a háború mitológiájából a szerelem mitológiájába.

A legújabb mítoszrétegben – a XX. század utolsó harmadának tömegkultúrájában – a bea-vatás permanenssé válik, a személyiség azonban kezdi elveszíteni permanenciáját. A törzsi beavatás a tradícióhoz igazít hozzá, a halottak élő üzenete tesz próbára, az idő és kultúra egésze erjeszti a fiatalság mustját a felnőttség borává. A törzsi beavatástól a modern kalandig terje-dően jelenthette a radikális énvesztés a jobb én előfeltételét. Az új iniciáció ezzel szemben rendszeresen leszakít minden előzményről, hogy az ismeretlenbe rohanó turbókapitalizmus gyorsan változó feltételei között, leépülő természeti és emberi miliőben tegyen életképessé.

A törzsi beavatás az objektumvilágból a szubjektumvilágba, a történésből a cselekvésbe, a szendergésből az ébredésbe, a prekozmológikus káoszból a társadalom és a kultúra világába, a semleges nemű infantilis világból a munka és szerelem világába kísér. A kalandepika bea-vatási szcenáriói előbb a nem birtokolt megszerzését kívánják meg, a mozgás, aktivitás, harc, siker hatalom és önkifejezés elsajátításaként. Ezen az alapon, második lépcsőben az elveszett nyugalom visszaszerzése, a dinamika meghódított világának értelmet adó restabi-lizációs centrum igénye is megjelenik, melynek sikerkritériumai a kert, a csend, a feszültség-mentes jelenlét szimbolikájában konkretizálódnak. A kétlépcsős beavatás a hatalom majd a boldogság világába vezet be. Újabban a második lépést visszavonják, a belé vetett hit össze-omlik; az ember hagyományos, sorra megbukott eszményképei helyén a destruktivitás perpetuum mobiléjeként lépnek fel az új hőstípusok: az örökmozgás destruktív felpörgése kárpótol a perspektíva értelemtelítettsége és az építkezés permanenciája elvesztéséért.

Nemiség és beavatás viszonya is változik a kalandban. A törzsi beavatás a férfi anyaszülte aspektusának túllépése. Az anyai világ a gyermek világa, melyet a férfi elhagy, míg a nő előlép, lányból anyává válik benne. A nő helyzete a legújabb beavatási szcenáriókban labilis.

A korábbiakban, a hősmitológiából még közvetlenebbül leszármaztatható klasszikus kaland-mitológiában ő képviselte azt a második beavatási szintet, a békét és boldogságot, ahová a harcosnak tovább kell emelkednie. Ma elcsábítja őt az első beavatási szint és a harcias funk-ciók terén kezd versengni a kalandorral.

Az iniciáció az előző kultúrákban soha nem mondott le az identitásról, melyet most a differencia szolgálatába állítanak. Az esztétikai iniciáció – a hagyományos iniciációnak a fiktívtranszformáció általi modernizálása – a metamorfózisokra késztetett személyiség hozzáigazítása a változó világhoz, mely a személyiség önépítését szolgáló ingerforrásokhoz való folyamatos hozzájutás által szolgálja a kumulációt. A narratív szcenáriókban a megme-revült viszonyok által dezintegrált régi ént a lázadás mobilizálja, a lázadó én pedig a gyász, hűség és vezeklés által reintegrálja a múlt erényeit. A lázadó és kockázatvállaló, harcos önkereső jellemzője az asszimilációs képesség, mely megmerítkezhet minden idegenségben,

melyet a maga sajátossága forradalmasítására fordíthat, de nem identitása feladására ösztönzik az ingerek. A klasszikus kalandhős, és az, aki megfelelt neki az életben, a „belülről irányí-tott ember”, asszimilálta az idegen ingereket, míg az új ember nem magához hasonlítja, nem a maga játszmájába vonja be az új ingert, ellenkezőleg, maga hasonul, s az önnön múltjától való elidegenedést éli meg korlátlan életképességként. Mint A maszkcímű filmben látható, a maszk adja az erőt, az ember a maszké és nem a maszk az emberé. A posztmodern beavatás az én végtelen hajlíthatóságát, belső ellenállás mentességét hivatott kitermelni. A neokapita-lizmus cégbirodalmainak munkakultúrájában nagy szerepet kapó tréningek is beavató rituálék, melyek célja a személyi különösségek visszanyesése, az olajozott frázisköpés mesterfokának elérése, s a személyiség maszkírozásának tökéletesítése. Minden tett a létharc háborújának része, a kommunikációk az egyenruha kellékei, a javak rangjelzések, a meggyőződések pedig a blöffölő harcos trükkjei. A kalandkultúra anarchista nonkonformizmusát felváltja egy vaskos, vérmes, radikális konformizmus, mely minden egyéniséget, eredetiséget, önálló -ságot és szabad-ságot a győztesek megvetésével sújt, s a meghiúsulás jelének tekint. A hatalom és privilégium tulajdonosa, aki még a XX. század kegyetlen diktatúráiban is kulturális alibire vágyott, soha nem volt még ennyire gőgösen, bigottan, fanatikusan öncélú és ostoba.

A posztkultúra nem az asszimilációs képességet edzi, ellenkezőleg, az új feltételek között hatékonyabb erőként fedezi fel a disszimilációs képességet. A későkapitalizmus fenntartással szemléli a szubjektivitást s megkérdőjelezi különösségét. A fiatal, léttörténeti értelemben kezdetleges szubjektivitás valóban tele van súlyos problematikával. A fiatal szubjektivitás csődbe jut az interszubjektivitás határán, a másikat nem tekinti az énnel egyenrangú cent-rumnak, képtelen a szimmetriára, ezért egyedül marad. A globális eltömegesedés, mely a globális felmelegedés ökológiai katasztrófájának párhuzamát látszik jelenteni a szellem ökológiájában, fordulatot hoz: az „én” most már önmagát nem tekinti centrumnak s „te”soroza -tokhoz igazodik. l. Az ingerült irigység versenykultúrájában élő minden egyed úgy működik, mint egy felgyorsult részecske, mely gyakrabban ütközik más részecskékkel. 2. Ebben a helyzetben otthontalanul szenvedve aztán már részecskeként sem leírható, inkább olyan rezgés, mely önmagától remeg, magában sem találva békét: a széttépettség, a belső össz-hangtalanság ingerült indulata ez. Magát sem viseli el jobban, mint a másikat. 3. Kiút a hely-zetből a csoport: azonban nem egymásban kapaszkodnak meg, hanem a közös megkapasz-kodási vágyban. 4. Mindez hasznosul az új gazdaságban, a csoport formálta új ember az ideális szervezetember. – A konformitás szenvedélye, mely az utánzó alkalmazkodás művé-szetének tekinti az érvényesülést, a túlkínálat emberinflációjának hullámtarajára felkapasz-kodva szabadulni érzi magát minden tragikus feszültségtől. A polgár-utáni kapitalizmus kiszolgáltatott sakkbábjaiként elköteleződési, öneladási lehetőségeiket kereső felcserélhető egyedek, akik a fogyasztásban látják egyetlen életigazolásukat, a klasszikus polgári kultúra kudarcára adott kollektív választ jelentik. A szubjektivitást felszabadító polgári kultúra soha sem tudott teret adni az általa felszabadított, felajzott – éppen ezért melankolikus és deka-dens – szubjektivitásnak. A kultúraellenes civilizáció megköti azokat, akiket felszabadít, nem váltja be ígéreteit. A legújabb kultúra annak a sértődöttségnek megy elébe, melyet a polgári kultúra nemzett az emberekben, akiknek nem tudott méltó feladatot adni.

A túltársadalmasult tömegember testét, lelkét, szellemét gondozó szolgáltatók úgy vonják el – s életfogytiglan – az életfunkciókat, aktivitást és kontrollt, mint az életet a gyermek elől elélő zsarnoki anya. Az ember kiszolgáltatott bábbá válik, aki annál érzéketlenebb

agresszi-vitással terrorizálja környezetét megmaradt funkcióiban, minél tehetetlenebb a többiben.

A báb akkor boldog, ha ízeire szedik, s valamennyit külön-külön specialista kezeli, vigasz-talja, animálja, mozgatja. Az asszimilációs éhséget, a próbatétel általi önigazolás igényét fel-váltja a disszimiláció szenvedélye. Tegnap azt tettem, mert az volt az érdekem, ma ezt teszem, mert így hasznos a számomra: a legújabb ember nem az énből vezeti le a cselekede-teket. Az ént adekvát reagálókészségnek, perfekt és gyors reflexnek tekinti.

Asszimilációs képesség és disszimilációs erő vitáját megvilágíthatja „úr és szolga” hegeli-nietzschei problematikája. Úr és szolga dialektikájának most azt a fázisát elevenítjük fel, amelyet Nietzsche ír le, azt, mely eldönti, ki lesz a szolga. (Ez a szolga ősbűne, mely a kizsákmányoló társadalmat konstituálja: egyúttal az utóbbi, a „bűnhődés”, a dialektikus átcsapás, a felemelkedés feltételeit is magában foglalja.) Nem a szolga-e az, akinek centruma magán kívül van, az úrban, s nem a szolgavilágra jellemző-e a személyiség diszkontinuitása és a feltétlen hasonulás buzgalma, mely anyagi örömökkel kárpótolja magát a helyzetértéke-lésről és döntésről, a lázadó kritikai szellemről lemondó áldozatokért? Egy Stendhal-hős mondja: „szerencsétlen vagyok, de erősebb leszek a balszerencsémnél.” (Stendhal:

Armance. In. Stendhal Művei. 4. köt. Armance – Lamiel. Bp. 1968. 29. p,). A Nietzsche-féle előkelő úr az ellenállást, míg a szolgai lélek az ellenállásmentességet választja, az előbbi az ellenálló, az utóbbi a puha közeg irányában halad. A nehéz út az előkelő, mert produktív:

pl. az erotika nehezebb útjából lesz a szerelem, a nyelvi kifejezés nehezebb útjából a költészet stb. Az ellenállással találkozó szolga feltétlenül enged, az úr feltételesen, amennyiben a világ ellenállása tanítóértékkel bír, jelezve számára, hogy nem volt igaza. Azért a szolgaegzisztencia sem tökéletesen identitásmentes, identitása formálisan a kitöltött tér és idő által meghatározott, materiálisan pedig a szerzés és élvezés, a bevételek általi permanens önigazolás függvénye.

A Nietzsche-Deleuze-féle receptív lény áll előttünk, aki valóban nem akar tényező lenni a világban, s a világot még a megértés által, tehát szimbolikusan sem akarja asszimilálni. A tör-ténelmi ember „dicsőségre” vágyott, a történelem utáni ember „prémiumszituációkra”.

Az emberek egymást másolják, a cselekedetek kívülről diktált betanított reagálások, min-denki a másságot hajszolja, de másságuk a felszínes, marginális differenciák orgiázása csupán, az igazi másság a legnagyobb hiánycikk. A féllét színhelye az álidő. Ebben a poszt-modern ontológiában persze senki sem éri el a jelent, nem tud többé egészen itt lenni, ezért gyanúsít mindenki mindenkit azzal, hogy a helyére lépett, kiszorítja őt, s ezért gyűlölik, kép-zelik el obszcén titokként a másik vélt identitását és örömét.