életbölcsesség létnívójától: ha a verseny a ravaszság egyedül elismert létnívóján folyik, az intrikus tesz szert előnyre. Az észlátó kultúrában ezzel szemben az intrikusok törtetése és helyezkedése kerül végül hátrányba az egészet látó, benne gondolkodó és érte felelősséget vállaló ésszel szemben. Eizenstein nem látja együgyűnek Alekszander Nyevszkijt (A jég -mezők lovagja), Bernanos annak látja a maga szentjeit.
Az intelligencia (mint számító ravaszság) az antihős vívmánya, mellyel a hős erkölcsala-pító életbölcsessége – a nyugati kultúrában, melynek fejlődése nem az ész nívóján játszódik – szerényebb és naivabb szellemiségként áll szemben. Az intrikus nyugtalan szellem, mert legyőzött és varázstalanított démonkirály, száműzve a köznapiságba, ahol nem találja helyét, ezért szövi a ravaszság pókhálóit. A rém a múlt, az intrikus a jövő felől határolja a hős tevé-kenységi területét. Nemcsak a hős züllhet le kallódó gonosztevővé, a mai hős ellenfele is lehet a jövő hőse. A jövő hőstípusai előbb intrikus típusként jelennek meg, ahogy a hős is előbb rémként jelent meg, mintha minden erő, minőség, tulajdonság előbb meg kellene hogy váltsa magát, hogy azután áldásosan tevékenykedhessék, mintha minden tevékenység primér módja kárhozatos volna. Ha a hős kamaszkora is intrikus kor és a hős öregkora ismét az, s a kamasz- vagy öregkorukat élő társadalmi csoportok és kultúrák is intrikusokat nemzenek, akkor a hőskor a Nietzsche által jelzett Nagy Délhez hasonló zenitje a létnek.
A rém tiszta irracionalitás, az intrikus tiszta racionalitás, a hős meghatározása bonyolul-tabb, leírása nehezebb. A hősben mintha egymást nemesítenék megfékezett irracionalitás és szelídült racionalitás. A természet közönyének gonoszságát és az értelem közönyének gonosz -ságát is fel kell oldani. A nyers princípiumokat a kommunikáció felfedezése szelídíti. A princípiumok a kommunikáció állapotában létszerűek, ezen kívül a létnek szóló hadüzenet kifeje -zései. A kommunikatív princípium által felmutatott és dajkált teljességélmény pedig azért jelenik meg előképként, ahogy Platóntól kezdve látták, mert a lét erőforrásait tárja fel, nem kihűlt tényekké merevült felületét.
Az intrikus, az antihős az erkölcsi periféria centruma. Az intrikusrégió perifériáin – a peri -féria perifériáján – átmeneti típusokkal ismerkedhetünk meg. Hősök és antihősök halmazai-nak metszéshalmaza az álhős, akinek figurája mindkét előbbi típus vonásaiból kölcsönözhet.
A párttagsági könyvcímű Pirjev-filmben az álhősként fellépő intrikus leleplezése a közvet-len cselekménycél, hogy a közvetett cél, az új társadalom építése teljesülhessék. Az álhős nem feltétlen intrikus, nem szükségképpen bitorló, lehet sikertelen próbálkozó is, akárcsak az álvőlegény: ez esetben ő az, aki hivatott, de nem választott. Komikus műfajokban az álhős gyakran azonos a főszereplővel.
Az intrikus lefokozott változata a konformista (pl. A megalkuvófőszerepe vagy a Krisztus megállt Ebolinálpolgármestere). A passzív konformista mint önző nyárspolgár megkülön-böztetendő az aktív konformistától, az utóbbi jellegzetes képviselője a Csodagyerekekcímű Kurt Hoffmann-film ifjú nácija, egyúttal a hős álbarátja. Álbarátság és álszerelem a konfor-mizmus világában tenyésznek.
kell értelmeznünk, hogy a leszármazott viszonyrendszerekkel is foglalkozhassunk. Az anya fogan, szül, gondoz, az apa beavat a kultúrába. Ha az anya a kultúra örök értékeit adja át, akkor pedig az apa az aktuális civilizáció követelményei elé állít. A világ anyai világként bukkan fel a semmi helyén, az apai világ ezért már csak a világ helyén bukkanhat fel, új lét-nívóként. Ezért szokta a szimbolika a mélységet az anyával, a magasságot az apával, a nap-kelte előtti világot az anyával, a kivilágosodást az apával hozni kapcsolatba. Az apa is gondoz és az anya is nevel, de ez az „is” másodlagos, cserélt jegyet jelent, mely csak primér felbuk-kanásában, eredeti helyén megkülönböztető princípium.
Az anyakép az alapvető elfogadást ígéri, az apakép a törvény követelését képviseli. Sartre hősei azért érzik úgy, hogy „jegy nélkül” utaznak az „élet vonatán”, mert ebben a világban nincs olyan erős anyaprincípium, mely garantálná az alapvető elfogadottságot. Az utóbbi maga is teherré váló előny. A hősnek meg kell tanulnia nem fogadni el magát az anya feltét-len módján (kevésbé szeretni magát, mint ezt az anya tette), de nemcsak a korrupt túlelfoga-dást kell legyőznie, hanem a ráerőltetett törvényt is. A metafizika – mint kezdetté visszave-tített tudáskivonat vagy nagy törvényként a világfolyamatot felügyelő elővilág – elleni modern lázongás az apa elleni lázadás. A hős elhagyja otthonát, faluját, hazáját: tetteinek színhelye a száműzetés országa. Mennie kell, mert egy ponton a szeretet és a szigor, az érzés és az értelem, a gondozás és a nevelés is túl sok. Végül is minden túl sokká válik, mert ismé -te lni kezdi önmagát, s a túl sok és a túl kevés ugyanaz: nem elég, nem informatív; annak a pontnak a markírozója, amelytől fogva az ember önmaga segíthet már csak önmagán. A hős e ponton introjektálja a kifáradt funkciók ősképét, míg a hősietlen ember a létteljeség képét áttolja új külső jelöltekre, szeretőkre, tanítókra, diktátorokra, sztárokra.
A fantasy, a fehér mágia, a regényes, rajongó fantasztikum világában a gondoskodó felü -gyelet hatalma járja át a világot. A fantasy-stádiumon túllépő hőskaland szembefordul a szü-lőszimbólumokkal, melyek a horrorban mindenek előtt nyomasztó, míg a fantasy varázsvi-lágában gondoskodó arcukat mutatják. A labirintus anyai világ, amelyből kiutat kell találni, a zsarnok az apa torzképe, akinek törvényénél testre szabottabb törvényt kell felfedeznie a hősnek. A hős részben konkurens erőkkel (apaszimbólumokkal), részben elnyelő erőkkel (anyaszimbólumokkal) küzd. Az anya nem elvonatkoztatható a hőstől, az apa inkább. Az anyát legfeljebb nem említik, míg az apát gyakran úgy említik mint aki nincs. Miért nincs apja a hősnek? Mert isteni származék s az apa nem a földön keresendő? A hős olykor törvénytelen gyermek, az apa nem vállalja (mert a régi nem ismeri fel magát az újban, a részleges a teljes-ben, a földi apa az égi apa fiában). Égi és földi apa hasonlóan viszonyulnak egymáshoz, mint fallosz és pénisz Lacan koncepciójában. A fantasy-filmben a labirintus az anya képe, a melodrámában maga az anya a labirintus (La Luna). A westernben vagy a melodrámában az apa már nem fantasztikus rémkirály, de zsarnoki omnipotenciája továbbra is teljes lehet (Hush… Hush, Sweet Charlotte, Párbaj a napon) A zsarnoki apa funkcióját a szerető is örö-kölheti, de ez azt is lehetővé teszi, hogy végül átalakuljon megértő kvázi-apává (Hazajáró lélek).
A szerelmes asszony is felveheti az elnyelő és korrumpáló ősanya funkcióját (Valamit visz a víz):
talán minden film-noir nő értelmezhető ily módon (is). Az anyai világ elnyelő funkcióját öröklik – szeretőként – a Herkules-filmek amazonkirálynői.
A hős mint gyermek törvénytelen, mert még nem vette át az apai törvényt, a hős mint fel-nőtt szintén törvénytelen, mert szembeszáll az apai törvénnyel. A „tékozló fiú” a törvény által elutasítottként törvénytelen: hol a törvény utasítja el a hőst, hol ő a törvényt. A hős
apátlansága azt is kifejezi, hogy a hős nem vállalja az apát, mert meghaladta, legyőzte, elvette tőle a nőket és a világot. Mindegy, hogy az apa fordul el tőle, vagy ő győzi le, mindkét eset-ben apahiányban szenved, árva. Az apa hamis törvényt is képviselhet, vagy elsöpri őt a hamis törvény. Francisci: La fatiche di Ercolecímű filmjének apafigurája pl. bocsánatot kér gyermekétől, amiért nem tudta eljátszani a kultúra által előírt szerepét. Spielberg A nap birodalmacímű filmjében egyszerűen elsodorja a szülőket a világ, hogy megmutassa igazi, kegyetlen arcát: itt a szülőfunkció már csak védőernyő.
A hősjelölt kínjában talál új kultúrát, mert nem kapta meg a régit vagy nem volt elég neki, nem találta meg benne a helyét. Az apa túlsága ugyanazt fejezi ki, mint hiánya, az apai tör-vénnyel való konfliktust. A Shanekisfiúja két apai figurára néz fel, az egyik a vér szerinti, a másik a választott apa. Az egyik az aktuális követelményeket képviseli, a másik az örök ideált, s a két apának találkoznia kell, akcióegységre kell lépnie, hogy a kisfiú rátaláljon magára, az értelmes életre és a cselekvő világra.
Az anyai világ emléke az elveszett éden, az apai világ öröksége a háború. A két nevelés egyszerre kell, a béke háborújához is, azaz megvédése készségéhez, és hasonlóképpen a háború békéjéhez, a siker élvezetéhez, biztosításához és fenntartásához. Az apai világot idézik az ellenfelek, konkurensek, az anyait a végül megtalált szerető. Az anya képe létre csábít, az apáé társadalmi létre. Az anya létet ad, megszül, de meg is tagadhatja a kezdetet, elnyelő, hatalommá, az öl sírrá válhat. A rossz anyaszeretet lenni nem tudó figurát, monstrumot teremt. Az apa zsarnokként bitorolhatja azt a társadalmat, amelybe be kellene avatnia, s a zsarnoki társadalom zsoldossá, csatlóssá, gengszterré, pártemberré nevel. A magányos vagy természeti monstrummal szemben ezeket nevezhetnénk társas monstrumoknak. Az anya a lét kánonjait birtokolja, az apa a társadalmi létét. Az anya kisajátítja a lét titkát; a lét kánonjai-nak világában a hozzájutásért kell megharcolni; az anyában titok az élet, mely a szeretőben válik olvashatóvá és megfejthetővé. Az anya szfinx, a szerető legfeljebb szfinxutánzat.
Az anyai a menekülő, az apai az üldöző kánon. Az apa ráerőlteti a hősre a társadalmi kánont, melyet a hősnek el kell távolítania, a spontán mimézis rabságából a reflektált viszony szabad-ságába kell kilépnie: az uj haza és új törvény messzeségeibe kell indulnia.
Az anyai kánon az apai kötelesség híján szenvedélybetegséggé válna, az apai kánon az anyai híján puszta paranccsá. Beteg világ mindkettő: kórház az egyik, rendőrség a másik.
A hőslélek kioltásának két módja a vágy kísértése, mely kioltja az akaratot, és az akarat dik-tatúrája, mely elfojtja a vágyat. A szülők benne folyó harca őrzi a hőslélek teljességét.
Az anya, a vágy szövetségese őriz a kötelesség, az apa, a kötelesség szövetségese őriz a vágy kioltó hatalommá válásától. Apai és anyai kánon vitája a hőslélekben – vagy: szellem és lélek vitája a hősben – a tudatosulás emelői. Az anyában vagy az apában a lét abszolútsága, ami a hősben a tudat által relativizált alternatív lehetőség. Az apa és anya gyengítik egymást a hősben, de erősítik a hőst. A hős mint önbeavató nemcsak túllépi a szülőket, egyesíti is magában az apa és anyaszimbólumok jelentéseit. A produkció abszolutizálása kontraproduktív, mint a kommunisták erőltetett iparosítása. A csak teremtő hős tragikus intrikussá válik, mint a wes-ternek megvénült hódítói, kiskirályai. A hős teremtő és gondozó, nemző és szülő képességek örököse. Túltesz a szülőkön, amennyiben világot nemző és megszülő lény egymagában, s lemarad mögöttük, mert nem nemz gyermeket (legalábbis nem hősként, mert a gyermeket a parasztidill vagy a kispolgári zsánerkép keretében nemzik, nem a hősvilágban). A hős léte ennyiben az öléshez kötődik, ha nem is feltétlen az ölés aktusához, de az ölés világához, s
az alkotást még elviseli, de a szülést nem. A Szibériai rapszódiacímű Pirjev-film hősét egy-szer a háború sodorja messze, egyegy-szer az alkotás: az utóbbi még messzebb, mint az előbbi.
Az alkotás az ölés és a szülés közötti átmeneti valami. Ha átmeneti lényről beszéltünk, átme-neti cselekvésről is beszélhetünk (mely nemcsak ölés és szülés, egyben cselekvés és történés átmenete is). Az alkotás mint átmeneti cselekvés: fordított, azaz termékeny katasztrófa.