1.8. A hősepika etikája: ősbűn és hőserény
gyarapodását, növekedését és beteljesedését ígéri, nem kialvó vagy ellentétébe forduló, hanem permanens boldogságot.
A boldogságfogalom az én által befogadott, a szépségfogalom az én által nyújtott kielé-güléseket hangsúlyozza. A boldogot a környezet teszi boldoggá, a szép a környezetet boldo-gítja. A szépségfogalom olyan boldogságfeltételek foglalata, melyek a boldogító és nem a boldogított oldaláról fogják fel az emberi teljességet. A szépség az ősbékétlenség, a káosz őskínja által ihletett produkciós és konszolidációs folyamat, lázadás az iszonyat ellen, és a lázadó ember felelősség vállalása, létkoncepciója nevében, a létezésért. A közönnyel szem-befordul az ujjongás (a lét öröme), a szorongással a boldogság előérzete, s mindez iszonyat és boldogság, optimizmus és pesszimizmus, jó és rossz, megváltás és kárhozat alternatívái-nak a pólusok vegytiszta ideái által megvilágított értelemterében van így. A szépség a meg-formált, formákra, határokra, azaz az őket kijelölő belső középpontra lelt erők együttesének megnyilatkozása, melyektől a kötelesség és törvény sem idegen, ellenkezőleg, az utóbbiakat a szépség vágya az önkifejezés lehetőségének tekinti. A szépség a jelzőkészüléke a harmo-nizáció beteljesítése és ezzel együtt az intenzitás reprodukciója és optimalizációja lehetőségei egyesítésének és kölcsönös támogatásának. Ez azt jelenti, hogy a szépség érzéke híján az élvezet vagy boldogság követelése, nem érzékelve a világot, amelytől várakozása beteljese-dését várja, a tárgyszerűtlen szükségletek léthamisításába fut ki. A Little Voicecímű film autisztikus leánya régi filmdalokat énekel: a szépségkultusz emlékeibe kapaszkodva sáncolja el magát a vérmes léthamisítás lompos világától. A szépség arra utal, hogy a törvény nem a boldogság ellensége, hanem legfőbb szövetségese. Ezért nincs az önzés rablóvilágában boldogság, csak parciális kéjek, és így a mennyiség vagy a hatalom fetisizmusa marad végső kielégülésként. A szépségnek van egy etikája, nem külső csomagolásként vagy kárpótlásként járul hozzá egy kötelességetikához, és nem is kötelesség és kellemesség puszta közvetítője, több mint alkujuk piaca vagy terápiás játéka.
A bornírt nyárspolgári világban a józanság kötelességként jelenik meg, bűnné nyilvánítva a szenvedélyt. A józanság, épp mert az örömmel szembeállított kényszerjózanság, nagyon későn válik szenvedéllyé (pl. a kutató szenvedélyben vagy a figyelmes gondoskodás szenve-délyében). Az extrémen intellektuális mozgatóerők és szellemi mozgásformák is szenvedé l lyé válnak, ám ez nem olyanfajta feslett bűvölet és tehetetlen engedés a kényszerítő belső okok-nak, mint az elementáris és ősi szenvedélyek. Az, hogy az utóbbiakat puszta indulatoknak nevezzük, utal rá, hogy az absztrakt kötelességelméletek, összetévesztve a primitív szenve-délyt (az indulatot) a kifejlett, átszellemült (érzéki alapjait nem elvesztett, hanem szellemi felépítménnyel ellátó) szenvedéllyel, maguk vágják el, kötelesség és szenvedély szembeállí-tásával, a szenvedélyek fejlődésének és így beteljesedésének útját is. A szenvedélyekről való lemondás szenvedélyét úgy is tekinthetjük, mint a még nagyon erős, elementáris érzékiség viszonyai között jelentkező vágyat a magasabb szenvedélyekre, melyeknek kezdetben talán több a kínja, mint az öröme, de – paradox módon – minél kevésbé tiszta öröm, annál kínzób-ban kényszerítő szenvedély lehet az intellektualitás primitív vágya.
A Karmelita beszélgetésektévelygő nemes kisasszonyának útlevelet ad a forradalom, ő végül mégis önként megy a szilárdabb hitű társak után a vesztőhelyre, ellenállhatatlan von-zásnak engedelmeskedve, mint aki egyszerre találja meg az otthont, a hazát és a mennyet az áldozat közösségében, melyen kívül nem lehetne más, mint lompos lumpennő, az émelygés, az undor modern leánya, prostituált. Nem is a jótett a kötelesség lényege és nem is az önlegyőzés.
A hőssorsban megjelenő kötelesség valamilyen nagy egészhez fűződő szenvedélyes kötelék-ből fakadó szükségszerű tett. Kötelesség és szenvedély nem ellentétek (bár kezdetben, a tör-ténet kezdetén annak látszhatnak), ellenkezőleg, a kötelesség a hirtelen egésszé összeállt sze-mélyiség nagyobb szenvedélye, az egész ember szenvedélye, amely legyőzi a kisebb vagy legalábbis kisszerűbb, jövőtlen, azaz kisebbet, kevesebbet ígérő vagy semmilyen perspektívát, új létnívót nem ígérő, primitívebb, részlegesebb szenvedélyeket („parciális ösztönöket”).
Szenvedélyt csak szenvedéllyel lehet sakkban tartani (talán a „legyőzni” helyett beveze-tett „sakkban tartani” is túl kényszerkulturális terminológia még, s azt kellene mondani: ”for-málni”), s a kötelesség szenvedélye úgy képviseli a közösség köldökzsinórját, ahogyan az élvezetek a természetét. Az az alkotást, ez a receptív lét élveit. Hogy ne lenne a szellemi szenvedély elég nagy kísértés, mely versenyképes a naturálissal? Nemcsak Gide: A mennyor -szág kapuja című regénye szól erről, hanem szinte minden kimagasló klasszikus melodráma (pl. Now, Voyager). A köldökzsinór szimbolikája is módosul, a társadalmi létnívón nem azt fejezi ki, amit a természetin: az alkotó tettben a közösség születik újjá az egyénből, az egyén adoptálja mintegy a közösséget és jövőt. A szellemi nagyság századai számára ez a kísértés percig sem kérdéses és mindenben ott munkál, csak a technikai nagyság századában vált ért-hetetlenné. A páriakultúra egypólusú értékrend, melyben a szellemi szenvedélyek kísértéseit nem érzik és értik. Van még szellem, esztétikai kultúra és szaktudomány, de iparként űzik, hidegen. A páriakultúra szerkezete és működésmódja azonban nem felel meg sem az ember, sem a kultúra természetének, s kulturális katasztrófa termékeként, dekulturációs transzfor-mációként értékelhető.
A siker fogalma az anyagi élet produktivitását szokta kifejezni, s a vele összefüggő hata-lom- és gazdagságbevételt. A pusztán anyagi sikerkritérium azonban, melyet nem kontrollál-nak alternatív kritériumok, a társadalom elvadulásához és a kultúra lebomlásához vezet, a barbarizálódás kifejezése, olyan negatív fejlődés kezdete, amelyet a pozitív fejlődés primi-tív szakasza, a barbárság sem ismert. A hősmitológia megelőzi a boldogságmitológiát: a fan-tázia évezredekkel korábban képes kifejtve ábrázolni az iszonyatot legyőző hőstettet, mint a boldogságot. Az iszonyat boldogsággá változtatásának feltétele a siker, a siker őre és veze-tője azonban a kötelesség, melynek beavatkozása híján az iszonyat nem változik boldogsággá, csak dőzsöléssé (A nagy zabálás), iszonyatos élvekké (Amerikai Psycho). A szenvedések majd a hőstettek és csodák után az aranyborjú imádása következik Cecil B. De Mille Tízparancsolatában: ez az ízetlen élvezkedés előzi meg a parancsolatok kinyilatkoztatását, melyek meghallója a hős, mint Nagy Magányos. Magában véve az érdek is és az érték is elvéti a létet, mert amaz – egymagában – csak rombolni képes, emez pedig – a másik segít-sége híján – nem jut el a cselekvésig. A siker a szükségletekkel és érdekekkel való számolás eredménye, a kötelesség az értékekkel való számolásé. A siker produktívvá teszi a harcot, de csak egy magasabb fokú számolás váltja át békére, olyan állapotra, amelyben már nemcsak eszközként számolunk egymással. Ez lenne az egész emberiség tradíciója által beígért új lét-nívó (Cecil B. DeMille filmjében vagy a honfoglaló westernben az Ígéret Földje).
A hősnek előbb magában kell legyőznie azokat az erőket, amelyeket odakinn is le kell győzni az antihősben, mely utóbbi nem tudta őket magában legyőzni, azért antihős. Cecil B.
De Mille Mózese legyőzi a buja hercegnő iránti vonzalmát és meghallja a „rabszolgák panaszát” – a szerető üzeneténél erősebbnek bizonyul az anya ősibb üzenete. A hősnek sikeres küzdőnek kell lennie, el kell végeznie a hősmunkát, de hogy tette valóban hősmunka legyen,
el kell köteleznie, fel kell ajánlania magát, rá kell találnia közösségére, nem valamilyen önző és garázda csoport, hanem törvényhordozó, ezáltal a vér- vagy érdekközösséget értelemkö-zösségre váltó, azaz magasabb közösségekbe beletagolódni kész közösség értelmében, mert a törvény minden megvalósítása csak kísérlet, s így minden törvényhordozó közösség is csak kísérlet, melynek minden megvalósulás hitelét venné, ha nem menne át szakadatlan öntúl -lépésbe. Az öntúllépés és önrombolás egyaránt traumatikus aktus, ám az egyik eljut mások-hoz, míg a másik magát is elveszíti. Az öntúllépés tehát értelemképző közösségalkotás.
Ha a szabadság legnagyobb lehetősége önmaga feladása és az engedelmeskedés a tör-vénynek, ez nem egy talált közösség talált és önkényes törvényének rabsága, még kevésbé valami vakvégzet butaságával ható kvázi-természettörvényként elképzelt „társadalmi szük-ségszerűségé”, hanem az először megpillantott törvényé, azé, melyet az egyén pillant meg és ad a közösségnek. Ha a törvény kísérlet, akkor a kötelesség kötelessége az önreflexivitás, önkritika és önkontroll. Ezért magát kötelezi és nem másokat, a kötelesség kultúrája nem tévesztendő össze a fegyelmezésével. A boldogságot a siker, a sikert a törvény közvetíti, a kötelesség pedig nem parancsteljesítés, hanem a törvény pacifikációs princípiumának köte-léke által formát kapott cselekedet magasabbrendűsége a tombolással vagy vakpróbálkozás-sal szemben. A pacifikációs fogalom, mely eme kötelességfogalomnak megfelel, a romboló erő teremtő erővé alakítójaként mutatja be a pacifikációt. A pacifikáció olyan folyamat, amelyben a Destrudó bábjából kikel a Libidó lepkéje; a japán filmekben Godzillaés Mothra viszonya fejezi ki eme perspektívát; a hongkongi filmekben az öreg zsarnok és a magára találó fiatal harcos viszonya.
Az antihős érdekérvényesítő közössége a materiális szükségletekre redukálódik, míg a hős értékközösségének átszemantizált világa a kritikus öninterpretáció és világinterpretáció köl-csönhatása által előre hajtott végtelen progressziót ígér. Az antihős telítődni akar a világgal, mint zsákmánnyal, a hős maga telíti a világot, mellyel, míg építi, tágítja, növeli, a kölcsönös áthatás viszonyára lép. A kötelesség olyan kommunikációs kapcsolat, melyben egyén és világ elvarázsolják egymást: értelmező aktivitásként válik a varázslat kategóriájának örökösévé.
A varázslat eredetileg is kapcsolatban volt a beavatással, mely a kultúra szemantikája által közvetített élettöbblet vagy potencialitás világába vezetett be. A kötelesség a beavatási próba alkalmazkodása a polgárosult feltételekhez. A kalandban még együtt élnek, kölcsönösen for-málják egymást a kötelességpróba és az ősi erőpróbák. A Jezebelcímű filmben Bette Davis, aki a jólét idején mindent elrontott, csak a nagy csapások és erőpróbák idején érzékeli a lelke legmélyébe már eleve beíródott törvényt, így hozhatja helyre, amit annak idején az impro-duktív életformában kreatívan kiélni nem tudott túlcsorduló energiák munkája tönkretett
A kötelesség a hősmitológiában ihlető és mozgósító erő, társadalmi, lelki kötelék, nem rabbilincs. A kollektív bölcsesség és az egyéni érzékenység találkozási pontjaként megjelenő kötelesség nem a hatalom diktátuma, s még csak a rezignációé sem. Az éretlen, az élet küszöbén álló egyén csak kellő fantáziával foghatja fel mindazt, amit a maga tapasztalata még nem igazol, de számtalan generáció tudása igen. A felhalmozódott kollektív bölcsességbe bekapcsolódni nem tudó egyéni szellem a részösztön és a pillanatnyi érdek igazolásául szol-gáló illúzióvilágok rabjává válik, melyek kollektív tudatbeli megfelelői a diktatúrák ideoló-giái. Ha az éretlen érzékenység nem bír elég fantáziával, hogy e generációközi kommuniká-cióban szükséges felvevő készség aktiválódhassék, még mindig segíthet rajta a bizalom és hűség. Az egész kultúra iránti nyitottság, melynek bár egyes sugallata nem volt képes, az
egyéni kompetencia korlátai következtében, relevanciaélmény keretében fellépni, késszé tehet az előlegezett bizalom keretében való befogadásra. Azon a ponton, ahol hűségből és bizalomból sincs elég, kezd az egyén saját kárán tanulni. Ez a folyamat kiegészíti az előző-ket, az egyénnek ugyanis termékeny bizalmatlanságra is szüksége van, nem szolgáltathatja ki magát a rossz nevelőknek, nem vehet át teljes egészében ellenőrizetlen kultúrát. Ám az ellenőrzésnek is szüksége van a bizalomra, máskülönben a jóvátehetetlen károkból való elkésett tanulás az egyén sorsa. A saját kárán tanulónak is van sansza, hogy az élet defektjei és katasztrófái feltárják azt a felhalmozott érzékenységet, tapasztalatot és bölcsességet, amelyet a hivatalos tanítók – mert ritkán ők az igazi beavatási mesterek – hitelét vesztett formában, rosszul közvetítenek. Az igazi beavató mesterek a modernségben a permanens önbeavatók, a fikció titkos birodalmába visszahúzódott, a közvetlen élettől elkülönült hősök. Az önbe -avatónak azonban szüksége van a kollektív bölcsességre is, csak a tanult törvény által veze-tett válik a törvény tanítójává. A kettő között pedig a szelekció közvetít, a kritikus értelem, mely nem automatikusan veszi át bölcsességet és babonát, évszázadokon át igazolódott kol-lektív tapasztalatot s az évszázadok korlátait kifejező előítéletet. Az Afrika királynőjében a hányattatott sorsú férfi által elsajátított gyakorlati életbölcsességnek és a művelt papkis -asszony által képviselt írott tradíció magas követelményeinek kell találkoznia a hőstettben.
A kötelesség mint a kollektív bölcsesség és egyéni érzékenység érintkezéséből és egymásra találásából született szenvedély tartalma olyan felszabadító formaplusz, amit az ember azért terhel rá magára, hogy legyőzze az alaktalanság tehetetlenségét. A kötelesség olyan ellenál-lás, amely nem kioltja, hanem kanalizálja és dolgoztatja a másként egymás ellen forduló erő-ket. Ember és kötelesség találkozása, mint a tudat- és léttágulás szenzációja, az a pont az élet útján, ahol az ember megszűnik katasztrófa lenni. Az a kultúra, melyben a kötelességfoga-lom elhalványul vagy hitelét veszti, túloldalán, túlsó végén van annak a fejlődésnek, mely a monstrumból levezette a hőst, ezért rehabilitálnia kell a monstrumot, melyet átértelmez határtalan esendőséggé, az igények és követelések retorikáját megalapozó új létjoggá (Az elefántember). Eddig az éntől követelt az embereszménnyé sűrített, stilizált emberiség, most az én követel a halmazzá oldott emberiségtől.
A kötelesség azért hősöröm, mert nem szimpla önlegyőzés. Önfelszabadítás és nem önel-nyomás. Nem a hőst idegenítik el magától a kötelességben a külső erők, hanem ő idegeníti el az erőket az idegenségtől, magát gyarapítva, magát fedezve fel abban, amit csak a korlá-toltság és tehetetlenség láttatott fenyegető idegenségnek. A kötelesség, mely egyik oldalról nézve az elsajátítás kategóriája, a másik oldalról tekintve az önuralomé, mert ha a hős nem uralkodik saját erőin, akkor azok még egyáltalán nem a saját erői. Az uralt külső erőkben fel-fedezi a sajátot, a nem uralt belső erőkben az idegent. A hős úgy pillantja meg a kötelessé-get, nem parancsként vagy tanításként, hanem a saját víziójaként és sanszaként, mint az élet váratlan és hihetetlen szervezettségpluszát és nívóemelkedését, amely megsokszorozza az erők hatékonyságát, fokozza a szenvedélyt és beteljesíti az örömöt. Kötelesség és szenvedély kapcsolatát hangsúlyozza a „szent kötelesség” mint tiltott kötelesség variánsa, a társadalom által előírt kötelesség konfliktusa a lelkiismeret által vizionált kötelességgel, pl. Kertész Mihály Robin Hoodjában.
Ösztön és kötelesség, érdek és érték ellentétét azért dramatizálja a narratíva, hogy azután relativizálja is, épp azáltal igazolva a „jobb” pólust, hogy az többet tud befogadni a másik-ból, mint amaz belőle. A jobb világ az a világ, amelyben elfér mindkét világ. A törvény, a
kötelesség felfedezése olyasmi, ami a fizikai erőnek, ösztönnek is érdeke. Az Anne of the Indieshősnője egyszerre tagadja meg nemi ösztönét és életösztönét, feláldozva magát más nő karjaiban látott szerelme megmentéséért. Két ösztönt győz le, de egy harmadik segítségé -vel: a gyámoltalan szerelmesek látványa felébreszti anyai ösztönét. A kötelesség mint az ösztön böjtje nem az elszegényedést és elkorcsosulást idealizálja, hanem a megtisztulást és megújulást ígéri. Végül az ösztönháztartásnak is felszabadulást ígér, mert csak a többi ösztön életét akadályozó ösztönt kényszeríti az „ösztön böjtjére”. A kötelesség a szenvedély beavatási mestere és nem bírája vagy gyilkosa. A hősmitológiáról beszélünk, a kötelesség nem a hősmitológiában, legfeljebb a társadalmi intézményekben válik az erő gyilkosává, korcsosulássá, azzá, amit Nietzsche „aszketikus ideál” címen elemez.
A kényszermorál formalizmusa a kötelesség elleni pária-lázadás, az újbarbár ösztönkul-tusz akaratlan igazolója lett. Más a lovag kötelesség-élménye és a burzsoá prédikációja a kötelességről. A kötelesség szenvedélyének története a kötelesség racionális ideológiájának történetébe ment át, mely csak az aszketikus kötelesség elleni ösztönlázadást, s ezzel a pária életkényelem, igénytelenség és puszta receptivitás éráját készíti elő. A „szent kötelesség”
szenvedély, mely nem tudott racionális, praktikus, „tiszta” azaz purisztikus kötelességgé válni, mindig maradt benne valami démonikus. A polgár a szent kötelességgel szembeállítja a racionális kötelességet, azonban az érdek, mint a racionalitás primér és tulajdonképpeni kibontakozási területe, korlátolt érzék, melyet egy bornírt csoport, partikuláris közösség érdekeit felügyelő szószólók diktálnak: ily módon a kötelesség az érdek fennhatósága alá kerül annak égi másaként. A burzsoá kultúra az érdekszámításból vezeti le a kötelességszá-mítást. Az utóbbit végig az előbbi analógiájára kezeli, magasabb számításként. Ezért kell gyanúval szemlélni a kötelességekről folyó beszédet. Ahol ez a gyanú hiányzik, ott a köte-lesség, önlemondás és önfeláldozás komplexuma a felfokozás helyett a lefokozás mozgató-erejévé válik: megszületik a „pozitív hős” absztrakciója. Az embert nem a kötelesség zsák-mányolja ki és teszi egydimenzióssá, hanem a mögötte rejtőzködő érdek. Az aszketikus ideál kötelesség-diktátuma ihlettelen: esztétikum és etikum elszakadásának kifejezője. A kény-szermorál lényeges ismérve elszakadása az esztétikumtól, ezért korlátozó és nem teremtő tényező. Az aszketikus ideál az aszketikus mozzanat megrögzítése, mely csak e fetisizáció során válik produktívból improduktívvá, hőserényből a mellékalak hibájává, netán az intrikus tulajdonságává. A társadalom, mely az embert be akarja törni és alávetni, arra neveli őt, hogy magától is fölösleges és értelmetlen dolgokat követeljen. Az aszketikus ideál az alattvalói nevelést szolgálja. A The Left Hand of Godcímű film hőse a boldogító kötelességekkel és lemondásokkal találkozik, melyeket előbb vonakodva, majd ízüket megérezve vállal, így értelmet nyer élete, a Miss Sadie Thompsonhősnőjét az értelmetlen tortúrává fajult köteles-ség behajtója zsarolja.
Mindaz, amit a hősmitológia kötelességfogalmában megpillant és kidolgoz a narráció, a szerelemmitológiában is tovább munkál. A szerelmi tematikában ugyanaz a – nevezhetjük így is – „aszketikus mozzanat” (=törvényadó, formaadó erő, kötelesség) különbözteti meg a boldogságot a puszta kéjtől, mint a hősmitológiában a hőstettet a puszta tombolástól.