Kétségek földje, hitetlen remények, szent haszon (Otthon- és hazafóbia)

A fantasztikumban megelőzi az alkotót a romboló, a teremtőt a pusztító, az ajándékozót a kifosztó. Hasonlóképpen előzi meg a kalandban a gyilkos a szeretőt. A fantasztikum embere nem tud lenni és egy lenni, hatékony és személyes lenni, mindig túl sok vagy túl kevés, kita-szítva a világból, kivetve a kárhozatba és magányba, vagy részegülten oldódva a mindenség-ben, az istenek vetélytársaként. A kaland embere hasonló nehézségekkel küzd az együttlét terén: a kalandban a mindennapi élet az, ami nem tud megszületni. Itt is a koherencia és folyamatosság tekintetében vallunk kárt, de ezúttal nem a személyiség alapstruktúrája, hanem a közös élet hálója az üzembe helyezni nem tudott kárvallott. A mindennapi élet bajai úgy reagálnak a kalandban, mint az én betegségei a fantasztikumban. Az élet merev és érzé-ketlen, a viszonyok elmeszesedettek, előítéletek és rossz szokások gátolják az élet és szellem kibontakozását. A törékeny és ellenállásra képtelen kultúrát elsodorják, felemésztik a barbárabb őserők. A kihűlt kérget, mely nem vált vitális, alkotó ellenerővé, szétrobbantja az őserők lávája. A világ túl vén, mert kultúrája fáradt, formális és tehetetlen, s túl fiatal, mert az elsö-pört tehetetlenségek helyét szemérmetlenség, durvaság, vadság foglalja el.

A puszta idill statikus lét, melybe katasztrófaként tör be a dinamika. Nincs hely benne az eseménynek, kezdeményezésnek, újításnak. Az idilli valószínűségek iszonyatnak tüntetnek fel minden valószínűtlent. Az idill olyan állapot, mely lenni enged, a fantasy világa varázs-lók ajándéka, az idill világa a természet mögött immár elrejtőzött isteneké. Ez a lenni-enge-dettség azonban nem nevezhető teljes értékű tudásnak, hatalomnak. Nincs hatalma lenni, csak szerencséje van hozzá.

A kalandban a hős számára a kihívást megnyilvánító kezdeti válság lényege a mindennapi élet lenni-nem-tudása. Az e válságot megelőző, sokszor csak a cselekmény peremén jelzett ősállapot más a klasszikus hősepikában és a modern kalandban. Mindkét elbeszélésmódban ki kell lépni a nagyvilágba, a kezdeti válság próbatételeket hozó, messzeségbe sodró, intrikus és háborús káosszal váltja fel a jól ismert és megszokott viszonyok reprodukcióját. A hőse -pikában egy ártatlan állapot a kiindulópont, amely még nem elég erős, nem elég harcedzett és tapasztalt, épp csak alakot nyert, alig szilárdult meg a káosz partjain, s azért veszélyezte-tett, mert ártatlanságában még nincsenek hősei. Az olasz történelmi-mitológiai filmben egy agrár idill a kiindulópont, melyet megtámadnak a feladatot hozó rémek és zsarnokok. A hős azért lép ki a kisvilágból, azért hatol be a nagyvilágba, hogy a tudattalan idilltől, a feladat közvetítésével, visszavezessen az – immár öntudatos – idillhez. Az új idillnek hősei vannak és emlékei, s képes a gonosz visszaverésére. A nyáj találkozott a hordával és elpusztult, vagy ha nem, már nem nyáj. Itt ad jelt magáról nyáj és társadalom különbsége: nemcsak a kultúrába mint ismeretrendszerbe kell beavatást nyerni, a kultúra lényege szerint is beavatottság, a gyanútlan állapotot leváltó látó és tudó, emlékező és sejtő állapot. A kultúra árnyékismerettel bír, rossz emlékekkel sújtott, azaz tapasztalattal rendelkezik. (A kellemesség nem késztet új

élmények megtapasztalására, a tapasztalat körébe vonására, és az élmények újraértelmezésé-re.) A borzalom nem puszta szó, nem elképzelhetetlen és ismeretlen fenyegetés, nem is elfe-ledett, elsüllyedt világ, a sötét tudás árnyékot vet a visszanyert idillre, s a báránynép a hősök népévé, a nyáj hadsereggé vált.

A történelmi-mitológiai filmben kiindulópont az idill, ami a westernben legfeljebb a cselekmény végcélja. A hőskalandban a kezdet a tiszta idill, mely a modern kalandban csak távoli cél és bizonytalan ígéret. A hőskaland a kezdeti idill kisvilágát állítja szembe a nagy-világgal, melyből katasztrófák jönnek, hogy kicsalogassák a leendő hőst idilljéből. Passzív szabadság, rabság, lázadás és aktív szabadság állapotainak egymásutánját az elbeszélés nem feltétlenül konkretizálja teljesen, kezdheti a rabság állapotával, s a krónikus rabságban élők számára az ősi szabadság lehet akár már szinte elfeledett: e problémafelállítás előnye az ős-hőstettnek emlékként való bemutatása. A hőskalandban a szabad nép idilljével áll szem-ben a rabnép szenvedése, a modern kalandban a magunk rabjai vagyunk. Ott az idegenség hozza a rabságot, itt a rabság az önmagunktól való idegenség kinyilvánítója. A modern kalandban a kezdeti kisvilág, a mindennapi élet magától bomlik, s bomlása fogva tart és gyötör.

Az idill csak görcsös törekvés az idill mimézisére. A klasszikus melodrámában jólétben élő embereket látunk, akik viszonyaik rabjai, az All That Heaven Allows hősnőjét környezete előítéletei korlátozzák és gyötrik, az Imitation of Lifehősnőjét saját ambíciói tartják fogva.

A Written on the Windzüllött milliomosára a szülői siker és a belőle levezetett követelmé-nyek nehezednek rá. A hős a kezdeti idillben – még gyermekként – védelmezett, a végsőben – felnőve – védelmező. A kalandor a kezdeti idillben a védelemtől gyötört. A modern kis -világban nem a gondoskodás és szeretet spontán erői védelmeznek, a közösség nem termé-szetes, s a formális törvény állandó megújításra szorul. Az egykori idillt az örök törvény garantálja, a modern lidércnyomást, a fojtogató kisvilágot, az undor magánzárkáját, a korlá-tozó gondoskodást és megfélemlítő nevelést, a hamis tudást mint a fölösleges információk szemétlerakatát, és a hamis érzést mint a kollektív képmutatás kórusához való felcsatlakoz-tatást az idők törvénye képviseli, melyet a mély érzés és az értelmes tett fellépése a múlt idők törvényévé nyilvánít. A múlt már nem a legszentebb, és nem is aranykor. A törté -nelem is szemétlerakat, esetleges múltak önkényes váltakozása. Nemcsak azért, mert akármi jöhet bármi után, a dolog tovább fajul, már ami volt, az sincs biztonságban, az új a régit is felforgatja. Az új tanítók emlékezetünk lecserélését követelik tőlünk. A hősvilág természet -jogát felváltja a kalandorvilág történeti joga.

A tárgyalt átmenetekről folyó beszédet nehezíti, hogy a hősfogalom a cselekmény formális középpontját is jelentheti, a főszereplőt, nemcsak e főszereplő nagyformáját, az igazi hőst.

Hősről és modern hősről vagy hősről és kalandorról (hősről és kalandhősről) is beszélhetünk.

A kalandhős kilép a korlátozó kisvilágból, a véletlen viszonyok parancsolatai közül. A kor-látozó gondviselés ellen lázadó nagy egyéniség kilép a kétségek földjére. Az idillnek még csak nem is eléréséhez, de puszta reményének eléréséhez is mindkettő legyőzése szükséges:

korlátozó gondviselésé és tévelygő, lázongó, vakpróbálkozó kétségé. A hamis rend korlátolt és korlátozó őreit leplezi le az All That Heaven Allows, a szerencsétlen vakpróbálkozások terméketlen lázadozását a The Tarnished Angelsvagy a Written on the Wind.

A hőskalandban jó és rossz egyértelműen áll szemben otthon és idegen, haza és nagyvi-lág kezdeti találkozásakor, míg a modern kalandban kisvinagyvi-lág és nagyvinagyvi-lág egyaránt megvál-tatlan. A Flamingo Roada fülledt, elnyomó kisvilág képe. Mindenek előtt úgy tűnik, hogy

az otthon vonzereje csökkent s az idegenség vonzereje nőtt. Az üdv egyre kevésbé tud ősho-nosnak, ősjognak mutatkozni, egyre messzebb kerül. Nem a világ kezdetének, hanem a világ végének kategóriája. A csalogató messzeség jelentőségének növekedéséből nem következik, hogy a modern kalandban egy végtelen világ nyílik, amelyben mindig tovább léphetünk, ahogy egykor, a naiv idilltől, a feladat közvetítésével, a hősidillhez, egy nagyobb üdvkapa-citás felé. A menekülő szerelmesek gengszterrománcainak hőseit pl. becsapja a csalogató messzeség (Bonnie és Clyde, Sugarlandi hajtóvadászatstb.). A támadó és menekülő ember, a magányos lázadó messzebb jut el, mint az emberpár, de a csalogató messzeség ígéretét leg-feljebb a halál váltja be (Száguldás a semmibe). Az idill reménye gyengül, csak játszik velünk, s a valóság az, hogy legfeljebb az undor zárkája (a korlátozó védettség) és a kétsé-gek földje (a próbára tevő, kegyetlen, rossz végtelenség) elemeiből gyúr össze a megoldás, ha van megoldás, egy új prózát, amelyet rendszerint a szerelem idillje fűszerez, s hogy ezt tehesse, nem követik a konfliktus konszolidációját és a fáradság vívmányait a fizikai betel -jesedésig, csak ennek küszöbéig, ne hogy új problémák vetődjenek fel. A modern kalandban nem a lét tökélyének visszanyerését közvetíti a feladatmegoldás, mert már nincs képünk róla, hogy a létnek milyennek kellene lennie. Ilyen képet sem a kisvilág (a belső káosz), sem a nagyvilág (a külső káosz) nem ad. Frusztrált emberek vágynak a nagyvilágba és csalódott emberek térnek vissza megfáradtan a nagyvilágból (Daughter Courageous). Nemcsak a kezdet pozitív tökélye, a kezdet-előtti állapot negatív „tökélye” (= a tökéletlenség reprezentatív teljessége) is hiányzik. A káosz már nem totális, nem titáni világállapot, de minden határon megjelenik, minden rend bomlásaként, és minden értelem szökéseként. Kisvilág és nagyvi-lág határán, vinagyvi-lágok határán mérgesedik, s közepükben is bomlaszt: a modern káosz a rend szíve és közepe, a rend ezért formális, a viszonyok ezért merevek. A rend ezért boldogtalan.

Nem tudjuk, Rick miért dekkol Casablancában, milyen viszonyokat rúgott fel és milyen szabályokat sértett meg, tény, hogy nem mehet haza. Iránta érzett szimpátiánk azonban azt sugallja, hogy az általa megsértett rend sem lehetett tökéletes. A hős lázad a zsarnokság ellen, a kalandor lázong a rend ellen. A hőskalandban a zsarnokság, a rémek, a modern kalandban a kalandhősök képviselik az anarchiát. A hőstett (mint őskaland vagy hőskaland) a feladatok földjét járja be, hogy megerősítse a végül újra megtalált, visszanyert idillt, mint eredendő és természetadta életformát, melynek értékeihez nem fér kétség. A Jégmezők lovag jában nincs más feladat: vissza kell verni a hódítókat. A hőskalandban a sértetlen, egészséges, betel -jesedett világ a lét eredeti adottságmódja, melyet a disszonáns erők megpróbálnak felbom-lasztani, de visszanyerhető birtokukból. A modernség optimista szakaszának epikája – pl. a hazafias, honfoglaló western – mindeme üdvöt fejlődési, tanulási és gyakorlási, hódítási és felfedezési folyamatok – nem kétséges – eredményének tekinti, az üdvfelhalmozást a tapasz-talat-, tőke- és sikerfelhamlozás analógiájára gondolva el. A fejlődésgondolat azonban, csa-lódások és megrendülések hatására, visszafejlődő gondolat. Előbb a kezdeti, utóbb a végüdvbe vetett hit is elvész.

A kaland, a kétségek földjét járva be, megváltatlan (és később megválthatatlan) világban keres nem pontosan meghatározott valamit, és csak a haragtól és undortól szeretne megváltva lenni, esetleg a magánytól, amitől a hős soha sem szabadult. A hős nem áldozná fel országát egy nőért, az elbizonytalanodott kalandor igen. A kaland nem úgy viszonyul a közösséghez, mint a hőstett, inkább az antihős tettéhez hasonlóan. A hős helyretolja a kizökkent időt, a kalandor a kizökkent időben él, s ez felszabadítja őt. A hős felszabadító, a kalandor sokkal

inkább felszabadított vagy önfelszabadító. Ha felszabadítóként lép fel, ez is az önfelszabadí-tás mellékterméke. A hősvilágban a „szent áldozat” fogalma bilincselte le az észt, a kalan-dorvilágban a „szent haszon”. A kalandor elhagyja azt az életformát, amelyhez a hős megtér, hogy védelmezze. A Dark PassageBogartja a régi otthontól a legmesszebbre elmenve talál új otthont és valószínűtlen mivoltában hiteles boldogságot.

A kalandor türelmetlensége és undora tárja fel, leplezi le a banalitás imperatívuszát. Az em -berek elviselhetetlenül unalmasak és semmitmondóak, mert határozott képük van a kötelező válaszról, mely a helyzeteket renddé kapcsolja össze, és a cselekedetek számára kirajzolja az ismert és otthonos világ akciótérképét. Ez az igazi, konkrét, empirikus kategorikus imperatívusz, az élet igazi szabályozója nem az erkölcsi, hanem az összeszokott cinkosvilág együtt -működését szabályozó erkölcstelen parancs. Ezért olyan a világ, amilyennek a Flamingo Roadmutatja, s azóta is évről évre „olyanabb”. A banalitás biztonságában élők nem mennek bele egyedi helyzetekbe, és nem kockáztatnak – sem a kommunikációban, sem a cselekvés-ben – egyedi válaszokat, legfeljebb nívót váltanak: minden kultúrnívónak megvan a saját számítás-valószínűsége és konformitás-programja, egy értelmiségi viselkedése épp olyan ritualizált, mint egy proletáré, legfeljebb ravaszabb, rajtakaphatatlanabb vagy gyakrabban – de természetesen felületesen – modifikált rituálékkal dolgozik.

A banalitás világa hadat visel a lázadók ellen, melynek eszközei a megszólástól, az

„erkölcsi” nyomás gyakorlásától (All That Heaven Allows) a gyilkosságig (Szelíd motorosok) terjednek.

Hős és kalandor fordított viszonyban vannak otthonnal (illetve hazával). A hős életét adja a hazáért, a kalandor lázad ellene. A hős hazáját felkeresi az idegenség, a kalandor felkeresi az idegenséget. Az Iliászban elhagyják a hazát s a háborút egy nő hozza, így a háború a vágy állapota. Az Odüsszeiában a kaland még hazatalálni nem tudás, a háború folytatása, képte-lenség a lét konszolidálására és normalizálására. A modern kaland ezzel szemben nem vissza nem találás, hanem kivonulás, mely ily módon az eredeti háború funkcióját veszi át és dol-gozza ki privatizált változatokban. A hős a territorializáció, a kalandor a deterritorializáció alakja. A kalandor deterritorializációs pátosza azonban pótkielégülésként is értelmezhető, hisz az eredeti hős mítosza a túlvilág felé nyit, s így a földi deterritorializáció minden aktusa, melyen a katasztrófák által az eredeti egyensúlyból kibillentett létezés átesik, égi reterritoria li zációként értelmezhető. Eme transzcendens reterritorializáció elvesztése, a mennyek bezá -rulása teszi a kalandort örökös vándorrá, csavargóvá, aki már azt sem tudja, mit vesztett el és mit keres. A remények szimbolikájában minden deterritorializáció egy nagyobb reterrito-rializáció kapuja, minden száműzetés és talajvesztés egy új, nagyobb haza felfedezése.

Ahogy a haza előli menekülés tágabb hazába vezethet, úgy a hőstett is utolérheti az előle menekülőt. A kaland csúcspontja a hős nélküli hőstett. A történet főszereplője erkölcsi ér -telemben nem hős, de valami sarokba szorítja, a helyzet és a történet rabjává válik, s végül meg kell tennie az önzetlen lépést, meghoznia az áldozatot, mely ellen tiltakozik józansága, s megoldani egy problémát, mely már sokkal több, mint az ő problémája. Valamit nem lehet meg nem tenni, a tett esztétikai szuggesztivitása, a történet lépéskényszere egy nagyszívűbb etikát implikál, mint a hős tudatos morálja. A Nagy ábrándcímű filmben a proletárok kölcsö-nös rászorultsága messzebb vezet, mint az úriemberek kölcsökölcsö-nös szolidaritása, a szükségben való egyetemes egymásra ismerés elementáris érzelmi alapimpulzusként mozgósít egy ősetikát.

A hőstett az istenek, a sors, a történelem által előírt tett. A hősre várt a világ, a kalandhős hívatlan vendég. Reagálhat erre a csínytevő kötetlen vidámságával vagy byronista iróniával és melankóliával, dionüzoszi eksztázissal, karnevelisztikus szabadossággal, vagy az elátkozott hős anarchizmusával, a helyzeten azonban nem változtathat. A kaland nemcsak magá -nyos tett (azaz egyedülvaló), hanem magános is (vagyis magánjellegű). A kaland: elő nem írt és előre nem látott tett. A hőstett közös külső válságra, a kaland individuális belső válságra válaszol. A hős kollektív üdvterv meglátója, a kalandor individuális üdvtervet keres. A kaland magában foglalja az üdv pluralizmusát, s a vele járó bizonytalanságot.

A hős még az istenek partnere, az istenek pedig őstárgyak, más nívójú tárgyak, nem az empirikus környezet prózai objektumai. Az, hogy átfogó és elnyelő tárgynak érezzük őket, annak kifejezése, hogy tárgyfeletti tárgyak, olyan tárgyak, amelyek (akik) gondoskodásának vagy haragjának valójában mi vagyunk tárgyai. Sorsa tragikus pontjain már a hős is lázad az istenek ellen, de vannak kifejezetten lázadó titáni hősök is, akik az emberek mellé állnak az istenekkel szemben. A hősben az ember transzcendens örökségeként jelennek meg az isteni vonások, míg a kalandor már nem isteni (ideális emberi) vonások kulturális lepárlásának és társadalmi honosításának eszköze, hanem specifikus emberi (túlságosan emberi) vonások felfedezője és hasznosítója, ezért a kalandor esetében, az istenek, a természet, a közösség és a tradíció erőinek őrzésén túl, fontossá válik az emberi gyengeségek erővé változtatása, a személyes különösség erőforrásainak kutatása, mely az ősfantasztikum problematikáját racio -nalizáló káosz- és konfliktuselméleteket implikál. A kalandor labilisabb, mint a hős, aki fel-fedezi, hogy benne is megvan, ami az istenek tulajdonának látszott. A CasablancaRickje az utolsó pillanatig elbukhat, nincs kijelölve a sorsa, a „bogarti ember” minden felemelkedés (To Have and Have Not, The African Queen) vagy bukás (The Two Mrs. Carrolls, The Treasure of the Sierra Madre) alanya lehet. A kalandor a köznapi vonásokból hoz ki kiválót, nem eleve biztosított kiválóságokból él. Közülünk valósága hangsúlyozott. Nem különleges adottságok emelik fölénk, hanem katarzisok hozzák ki azt, ami mindannyiunkban megvan:

amivel az ember több önmagánál. A hősvilágban az egyéniség kivétel, a kalandvilágban szabály. Ezért a szabálytalanság a kalandvilág szabálya. A kaland a szabálykeresés termé-keny szabálytalanságából él.