A hőssors kerete a háború esztétikája, nagy kollektív vállalkozások, melyek szembeállítják a tombolással, mindenkinek minden ellen irányuló terrorjával, bármely anyagdarabka minden irányú kiszorítósdijával a szövetséget, ami azért olyan kockázatos, gyakran iszonyatos próbatétel, mert még csak mások ellen tudunk szövetkezni. A repülő tőrök klánjanem azzal foglalkozik, hogy a kormánycsapatoknak van igazuk vagy a lázadó klánnak, mindkét tábor hőseinek esélyt ad a nagyságra.
A háború kifelé még az önzés, de befelé – a szövetség táborában – már az önzetlenség iskolája. A rettenetes szövetség mentsége az önzetlenség tombolása, melynek keretet ad.
Kifelé mindez még a régi, destruktív tombolás, mely ugyanakkor egy újfajta, produktív tom-bolás közege.
A háború epikája a kiválogatódás princípiumán alapul, mely korántsem csak valamiféle – a burzsoá racionalitás mechanikus bestialitása által kreált – szociáldarwinista természetes kiválogatódás. A kiválóság kiválogatódása a legnagyobb kockázat készségének próbája, célja pedig a gyengék védelmezése. A hőstett produkció és nem reprodukció; amennyiben a hős őriz: nem önmagát! A kiválóság célja a megőrzés és nem a megmaradás, s a hőstett gyak-ran, s minél eredetibb értelemben őrzi őt az epika, annál inkább öngyilkosság. Persze, ha így nevezzük, a próza nyelvén szóltunk, e végső nagy tettet az epika az áldozat vallási-poétikai eszméje jegyében konstruálta meg. A Tarnished Angelscímű Sirk-filmben a pilóta, aki nem tud alászállni a háború létnívójáról a béke banalitásaiba, az öngyilkosság hőstette által adja vissza a szeretett nőnek a normális élet jogát.
A kiválogatódás mint hősgenezis akár úgy is felfogható, mint a legjobbak tolongása az áldozatfunkció történelmi oltára körül. A hősjog az önmegvalósító önpusztítás, a testi halál mint szellemi örökkévalóság joga, a szép halál, a nagyszerű halál lehetősége. Kétségtelenül nem elvonatkoztatható a háború fogalmától az erősebb győzelme és a gyengébb bukása, e kiválogatódást azonban keresztezi és ellensúlyozza a hősszelekció: a nép legjobbjait adja az isteneknek, a győzelemért. Vagy: a legjobbak, emberfeletti nemességet és nagyságot tanúsítva, megistenülnek, helyük a háború végén már nem közöttünk van, hanem isteneink között.
A legjobbak a vesztesek oldalán is kiválogatódnak, ezért a vereség nem bukás. A háborús epikát mindenek fölött érdeklő hierarchizáció, a legjobbak kiválogatódása, a hős vagy ellen-fele táborán belül is folyik, nemcsak a táborok viszonylatában. De mivel a táborok viszonyá-ban is folyik, s a táborok megbecsülik egymás hőseit, a hőslét eredeti arisztokráciája olyan felettes síkot alapít, melyhez képest a konfliktusokat nemző sík másodlagos, úgyhogy a háborús epika olvasójának szeme előtt a két tábor nagy hősei végül jobban összenőnek egy-mással, mint a mögöttük álló, ellentétes érdekek által eltávolított tömegekkel. A háború az a rendkívül súlyos, aktív, robbanékony közeg, amelyben a fantázia kikristályosítja „a legjobb”
fogalmát. S mivel legjobb csak egy lehet, s a legnagyobb hős akár a vesztesek táborához is tartozhat, ez lehetőséget ad rá, hogy a klasszikus háborúnak csak győztesei legyenek, szellemi vagy anyagi győztesei. A kettő azért nem esik egybe, mert a friss erő, az új, barbár nép az anyagi győztes, akit a régi kultúrnép szellemének kell megtermékenyítenie és legyőznie.
(Ugyanez a logika érvényesül a klasszikus epikában a „győztes” férfi nem és a „vesztes” női nem viszonylatában.) A modern háború, melynek csak vesztesei vannak, ebben a tekintetben is összemérhetetlen a klasszikussal.
Míg a fantasy csodavilága mindent a felettes hatalmak ajándékaként előlegezett, a hábo-rúban meg kell küzdeni mindenért. A háború persze már a fantasy világában is folyik, s már ott is azért folyik a harc, hogy az ember az istenek háborújának eszközéből, bábból emberré váljék, aki a saját háborúját vívja. A fantasy hőse a végtelent járja, világának nincsenek határai, s épp ezért él az istenvilág, a határtalan lények világa perifériáin. A hős ily módon nem lehet más, mint a territorializáció hőse, mely aktus, ha az emberré válás maga egészé-ben egy deterritorializációs aktus volt, a zárt környezetből (a paradicsomi lét homöosztatikus idilljéből) való kiszakadás, egy világnyílt kockázati lény örökös vándorlásának és metamorfózisainak kezdete, akkor a territorializáció voltaképpen mindig reterritorializáció. A (re) territorializáció hőse vagy a hős mint reterritorializátor az állati környezet határolt és belter -jes meghittségéből a nyitott végtelenbe, a csalogató és kínzó határtalanba kilépő ember kiszakít egy darabot eme alaktalan, talajtalan világból – mely maga az állat által nem ismert káosz –, s a kiszakított darabot a magát ezáltal hőssé avató lény az emlékezetes tettel, a mesék alapjául szolgáló halálosan kockázatos, nagy gesztussal, a bátorság és áldozat próba-tételével jelöli meg hazaként, otthonként. A jelöletlen teljességből, a szédítő és korrumpáló nagyvilágból kihasított territórium birtoka egyet jelent a realitásvizsgáló én éberségének és felelősségének születésével. A káosszal szembeállított ambivalens pólust, az alaktalan „hon-nan”-nal szembeállított „hová”-t a hős tette, mely nem fogyasztói, hanem teremtői tett, nem a rablás, hanem az ajándékozás aktusa, nem prózaként, hanem hazaként, nem cinikusan, hanem patetikusan definiálja. Hazát nem lehet rabolni, mert a rabolt haza, a jogtalanság és kegyetlenség generálta ellenségesség harapófogójában, csak front lesz és nem haza. E felis-merés híján csak előtörténelemről beszélhetünk, a partikuláris történelmek súrlódásairól és ütközéseiről, melyek által az előtörténelem csak történelmi katasztrófaként működik, nem világtörténelemként. A háborús epika mindig a történelmi katasztrófától a világtörténelem felé vezető értékeket kereste és halmozta fel. A hős territoriális kreativitásának eredménye, akár földrajzi értelemben haza (honfoglalók), akár történelmi értelemben (próféták), minden-képpen az isteni teremtés történetének folytatása. Vannak, akik után a fű sem nő többé (Il grande Silenzio), és vannak, akik nyomában virágba borul a sivatag (Aki megölte Liberty Valance-t).
A hősi reterritorializáció nem egyszerűen egy terület meghódítása, hanem újrateremtése, megvédelmezése a romlástól, visszahódítása a semmitől, a jelöletlenségtől, a káosztól, a sivatagtól. Magát az anyagot territorializálja, megvédelmezendő minőséggel bíró tájként biz-tosítva az ember a maga helyét az emberre értelmesen visszanéző világban. E tér meghív bennünket, felkínálja magát mint hazát, felismeri termékeny életteljességeinek vigyázóit a mieinkben. Ez a kölcsönös tükrözés a biológiai és a szociális viszonyában lép fel, s a „mieink”
olyan kategória, melybe a hősethoszból való részesedés által lehet belépni. A territoriális poétika, a geopoétika nem az embert biologizálja, hanem a teret szellemíti át. A mieink:
mind, akik őrzői és nem pusztítói e világ szépségének, akik megőrzik az egészet a jövőnek, ajándékként az eljövendőknek, s nem erőszakolják meg, nem zsákmányolják ki és nem pisz-kítanak maguk alá. Az Egymillió évvel Krisztus előttcímű Hammer-filmben két ellenséges törzs maradványai egyesülnek a vulkánikus kataklizma és özönvíz után: nem egymástól veszik el a hazát, hanem a káosztól veszik vissza. Végül testvérhaza születik a vajúdásból, melyben két ellenséges hazának tűnt a születendő, tágszívűbb emberek életképesebb hazája.
Így szokott lenni ez a lovagfilmben szászok és normannok küzdelmeiben, vagy a sci-fi ben, and-roidok és emberek háborúja végén. Az ember, aki keresi a helyét a világban, olyan helyet
keres, amely jobb és nem rosszabb lesz fellépése által. A közös vállalkozás szellemének pedig gyarapítva őrzőkre van szüksége, hogy helytálljon a változó világban. A territoriális poétika megtermékenyítő, különbségeket egymáshoz vezető univerzalizmusa ellentéte a globaliz-mus absztraháló, különbségeket kioltó, begyúró anonimitásának.
A hős nemcsak nagyság, erő vagy kreativitás értelmében első, első az időben is, alapító-ként. „Mi”-tudatunk reá megy vissza, benne ismeri fel magát legelőször. A hős mint ős a tör-ténelem kezdeményezője, mely törtör-ténelem egy népközösség megszervezésével veszi kezdetét.
Ő vezet ki a ciklikus időből, melyben a törzs nemcsak áldozó, hanem egészében áldozat.
A történelem nem puszta történés, hanem a cselekvések összefonódása, cselekvések anyagá -ból épül, tettekben megtestesült tudatfolyamként, melynek a hőstett az ébredése.
A hős a mi hősünk. Ez a „mi” azonban nem a hős teremtője, ellenkezőleg, a hős a „mi”
teremtője. Éppen azáltal, hogy hőse, azaz programja, szellemi minősége van, emelkedik ki ez a „mi” a pusztán adott, azaz természeti kategóriákból, s válik önteremtő egységgé. Ő nél-külünk – ha most ez a „mi” a hős népét jelenti – puszta önkény, mi pedig ő nélküle arctalanok vagyunk. Mi nélküle puszta történelem nélküli massza maradunk, s ő mégis mindent tőlünk kap. Tőle tudjuk meg, mire valók vagyunk, s tőlünk kap mindent, amit ő maga mind csak fel-ébreszt, éber állapotba hoz, a cselekvés állapotába emel. Az anyag, a massza, az adottság csak lehetőség, csak a tett valóság, csak az elmozdulás éri el a jelenlét létteljességét. A hős tette ekképpen egy alvó világ ébredése. A hős az első: s aki nem első valamiben, annak minden pro-dukciója valójában reprodukció, minden aktusa „passzus” (=cselekvésnek álcázott történés).
Egy konkrét teret feladatunk színhelyeként bejelölő tett egyben kijelöli egy történet kez-detét. Itt lesz az emlékhely és az itt kezdődő eseménysorról szólnak a krónikák. A hős nem-csak az erő elrablója, aki az erőt elhódítja a történéstől a cselekvés számára; egyúttal ő az, a
„mi” emberünkként, aki újrafelfedezi az erőt, a mi erőnkként. Nemcsak elrabolja és koncent-rálja az erőt, az erő koncentrációjára az intelligens gonosz, a vámpír vagy a sátán is képes, a gonosz intelligencia erőkoncentrációja híján nem harcolhatnának az eposzokban égi és földi seregek. A bitang maga alá piszkol, s ezzel próbálja kijelölni, nem specifikusan emberi módon, territóriumát, mely nem-specifikus kijelölés által magát akaratlanul élősdivé, térron-tóvá minősíti. Az emberi kijelölés ezzel szemben éppen a hőstett, mint kreatív tett, mely a nagy idők kezdetét jelzi. A holt térré fagyott világ az idők jelére éled, a nagy tett jelzi, hogy jön a „mi” időnk. A nagy tett felhívó, folytatásra felszólító jelzés. A teret a nagy idők töltik ki élettel. A nagy idők bútorozzák be a létet értékformával, mely alapul szolgál az életformá-nak. Ezáltal lesz folytatása a perc vagy a generáció az előzőnek, s válik lehetővé az építkezés.
A közösség a hősben, az emberiség pedig e mobilizált közösségben ismer magára, új lehető-ségeire. A mi nagy időnk az emberiség nagy ideje, amikor, a hőstettben, mint az erő meghitté válásában, természet és történelem rátalál egymásra. Az égi és földi, földi és pokoli, hívó és taszító forrásokból koncentrált erő kétarcúsága, fizikai erőként és hűségként, előírja az erő értelemmel való telítődését. A hűség a hőserő köldökzsinórja, mely erő úgy születik a közös-ségből, mint a hős tettéből a territórium. A szuperhős az istenek örököse, a hős pedig vissza-adja, ledolgozza, amit a szuperhős készen kapott, a hős törleszt. Ahogyan a szuperhős az istenek örököse, úgy a hős a közösségé, midőn a hőstett a múltak egésze által sugallt formát hozza el a jelenbe. A hőstett duplán korszerűtlen, mert a múltak sugallják a még sosem volt tettet. A nagy tett nem a maga emléke, hanem az összes múltaké, amelyek hozzá vezettek, benne tárva fel a jövőt. Hős és közösség, egymásra nem találva, történelem előtti szendergő
lehetőségek, s maga a történelem is szendergő lehetőség nélkülük. A hőskorszak előtt nincs elbeszélhető, megénekelhető idő. A világ forog, a nap korongja körbejár, a generációk ismétlik a generációk életét, minden mindig jelen van, de nincs sem múló, sem haladó idő. Csak lét van, örök dolgok szakadatlan visszatérése. A mi erőnk, a mi időnk, a mi történetünk eljöve-tele a hősi elbeszélés témája. Ugrás az egyszeriség rizikójába vagy a jelentés születése a kollektív múltak egyszeri tettben való szintéziseképpen. A kifáradt, kiürült emberség újrafel-fedezése, az idők eredeti életteljességének, a teremtés pillanatának meginvitálása a jelenbe.
Minden hőstett egyidejű minden hőstettel, találkoznak az idők örök hajnalhasadásaképpen vizionált nagy – az intenzív megnyilatkozás helyeként elképzelt – jelenben, a Nietzsche-féle nagy „Dél” rokonában. A XX. században a populáris kultúrában él még némi hite és emlé-kezete a beteljesedés pillanata mint a lét mértékadó újrakezdése lehetőségének, pl. olyan westernekben mint Zinnemann: Délidője.
A meghitté vált erő meg kell, hogy őrizze félelmességét. A hősben az erő egyrészt meg-hitté vált, amennyiben láttuk, hogy bennünk, a mieinkben s értünk munkálkodik. Ez az erő olyasmi, amire büszkék lehetünk, s már nem pusztán rettegünk tőle. Nem zsarnokerő, mert az, hogy a mieink ereje, azt jelenti, hogy olyan erő, amellyel kommunikálni lehet, színt valló és megszólítható. De mégis csak a hős erejében ismerünk rá a mi erőnkre, nem magunkban, nem akárkiben. Így ez az erő még mindig kívülünk koncentrálódik, s így marad benne valami félelmetes. A hős egy közülünk, de nem bármelyikünk.
Az elbeszélések nem stilizálják harmonikussá hős és közösség viszonyát. A ráismerés, a megbízatás, a vállalás, identitás és sors körvonalazódása baj és vészterhes konfliktusok sorá -ban történik. A harmonikussá stilizálás legfeljebb a hivatalos ideológia jellemzője, olyan képmutató és gátlásos kényszerkultúráké, amelyek termékei éppen ezért nem tudnak betörni a világkommunikációba. A hős létfölöslege – ebben a tekintetben is a káosz szomszédja – ifjonti hevében gyakran kaotikus formákban nyilatkozik meg, gyakran garázdálkodásként.
Az erőfölösleg önmagától szenvedve tanulja meg elviselni és felhasználni, szolgálatra fogni erőit, melyek fizikai részével a kozmosznak, természetnek, szellemi részével a közösségnek, társadalomnak tartozik. A konfliktusok elkerülhetetlenek, s elmérgesedésük tárja fel a prob -lémák mélységét s kínálja egyénnek és közösségnek a mélyebb önmegismerés lehetőségét.
A közösség éppúgy nem ismeri fel, félreérti s gyakran üldözi igazi hőseit, mint ahogy a hősök is késedelmeskedve ismerik fel tartozásukat. A közösség tévedéseit az álhős használja fel, a hős tévedéseit és tévelygéseit az álközösség használja ki.
De a hős a közösség számára nemcsak nevelődése során teher. Az egyenlők félnek a „leg-egyenlőbbtől”. Ezt aztán variálhatjuk, előbbi terminológiánkba transzponálva: a mieink fél-nek a „legmienkebbtől”. Ez nem feltétlen a zsarnokság képlete, bár kétségtelenül arról is szó van, hogy a hősben közös értékeink imperatív kifejezést nyernek. Lehet, hogy a hős csak erkölcsi félelmet vagy szégyent ébreszt, ha hozzá mérjük magunkat, s csak énképünket fenyegeti, nem létünket, mint a zsarnok. A hősélmény személyes önérzetünket csapolva táp-lálja kollektív önérzetünket. Ilyen konfliktusok élezik ki a westernben hős és hősjelölt viszonyát (Anthony Mann: The Tin Star).
A hős és a hősmunkát igénybe vevő közösség közötti feszültség a westernben gyakran a közösség iránti megvetésig fokozódik: a fenség az alantasság reprodukciójáról gondoskodik (pl. az Invitation to a Gunfightercímű filmben). Hős és közösség viszonya ugyanolyan prob -lematikus a hősmitológiában mint a horrorban az egyén és képességei közötti viszony. Hős
és közösség meghasonlásainak szakasza, az önmegismerés kínjainak ideje, a kaotikusskizo -frén tendenciák maradványa a hősmitológiában. A rendet a káoszból vezeti le az elbeszélés, mert az előlegezett, szavatolt, sérthetetlen és végső megoldásnak tekintett rend cenzurális váku-umba helyezi a cselekményt, elveszi mind a hős, mind népe érdekességét. A steril hőskonstruk-ció a „túl szép” csúnya banalitásaiba fullad. A nagyság nagyítása kevésbé veszélyes, mint a szép szépítése, mert az utóbbi problematikájától fosztja meg, üressé és unalmassá teszi a hőst.
A hősalak szorongásokat kelt és elhárító reakciókat vált ki, de nemcsak ezért felismerhe-tetlen. A nagyság más okból is gyakran és hosszú ideig észlelhetetlen a hős népe számára.
A hősgenezisben – épp a „must erjedése”, mint a hősgenezis nélkülözhetetlen motívuma követelményeiből fakadóan – nagy szerepe van a – kölcsönös – ráismerési nehézségeknek.
A hős nem ismer magára társaiban, mert – ebben is a közép embere – a szükségletfigurák és életmódfigurák világainak metszéspontján jelenik meg. A szenvedés és szükséglet figurái éhes, gyámoltalan, elfogult, félkész lények. Az életmódfigurák zárt viszonyokba, megmere-vedett miliőbe beágyazódott, problémamentes szabálykövetők vagy a szabályok kijátszására specializálódott könnyelmű alakok. Az az őrület és kín, bűn és gyűlölet világa, ez a kényelemé vagy kisszerű vidámságé. A problémátlan életmódfigurák a boldogtalan szükségletfigurák irigységének tárgyai. Az életmódfigurák közegében megy minden, mint a karikacsapás, a nehézségek humoros fényt vetnek az alakok korrigálható gyengéire, mert a hibák is csak elkényelmesedett erények. A magukkal és környezetükkel összhangban élő zsánerfigurákkal,
„lifestyle”-reprezentánsokkal szemben a hős sok tekintetben inkább a szenvedő szükséglet-figurák rokona, ám legyőzi azok magányát, közösséget kap a zsánerszükséglet-figuráktól, akik csak általa vehetik fel a kapcsolatot a bűnösségében is jámbor világukban elveszett erőforrásokkal.
A szükségletfigurák nem ismerik fel a hősben a megváltót, mert az elegáns, divatos, sike-res életmódfigurákat csodálják, az utóbbiak pedig a divatos stílus nevében utasítják el a
„nagy stílust”, a kereslet élénkítő és csoportkohézió erősítő életstílus nevében az egziszten-ciamódot alapító létstílust.
A hősben a vérbő vagy vérszegény, élvező vagy jámbor világ szempontjából is mindig marad valami kísérteties, ezért lovagol el a film végén. A társadalom a valóságos hősöket is csak akkor tudja méltatni, ha eltávoztak „Szent Mihály lován”. A társadalom bálványai a mesei álhősökkel azonosak, ők „fürdenek a fényben”, míg a valódi hősmunka egyre inkább titkos munkává, s az átlagos társadalom szemében sötét, gyanús, zavaros, piszkos munkává válik. Az Only Angels Have Wingsfiatal nője hol szadistának, hol gyávának véli a hőst, akibe végül beleszeret.