SZOBOR-NAGYKÖVETEK

Budapestre készül amerikai Washiııgton György szobra. Vajon jobb lesz-e ez a szobor, mint a budapesti szobroknak szabad, majd elválik. Mi alig várjuk, hogy ez a szobor álljon. Pedig a faragott képeket, az ó-divatúakat, nagyon nem szeretjük. Sohse becsüljük meg velük azokat, akiknek az ünnepi beszédek frázisai szerint emeljük. Ritkán emelünk szobrot annak, aki megérdemli, ott, ahol lıelyén van, s akkor, amikor Írtuk már egyszer-kétszer, hogy n monumentumokkal magunkat mérjük. Ha hitványak a magyar monumemtumok, mink magunk vagyunk kissúlyúak. A mai szob-rozús pedig mindenképpen lelketlen divat. Majd elmúlik s megjavul.

De örülni fogunk Washington György szobrának. Szeretjük a szobor-nagyköveteket, új funkcionáriusait a legújabb időknek, ııılkor a népeket semmiképpen sem képviselik már idegen népek

T4Q

közt a nagy és kis követek. A diplomácia kész nevetség ma már, de a renyhe világ konzerválja őket sok más nevetséggel együtt.

Az embeıiség leendő, új, más élete még csak jelekkel beszél hozzánk.

E jelek közül valók a szobor-nagykövetek. Az ő szimbolikus evan-géliumukért azt is megbocsátjuk nekik, hogy szobrok. Rendszerint lelketlenek és rosszak.

Ma például Rómában leleplezték Hugo Viktor szobrát, Goethe szobra már ott áll Rómában. Ma a francia Jupiternek evvivázott Róma népe a germán Apolló után. Mit gondol vajon Goluchowski úr, vajon rosszabb diplomata lesz-e ott Rómában ez a szobor-nagykövet, mint az ő kvirináli nagykövete? Hogy a nagy francia poéta szobrát udvar, nép, katonaság köszöntötte ma, ez ér annyit, mint egy velencei találkozó. Hugo Viktor arra fogja emlékeztetni a taljánt, hogy latin testvére a franciáknak. Es ha ott áll Goethe szobra is, de hát nem latin, sőt hellén volt-e Goethe is? És kaphat-e nagyköveti állást Rómában - Radetzky például? A szobor-nagykövetek a művelt népek leendő nagy testvéıiesülésének a pio-nírjai. Tolsztoj szobrára gyűjtenek Párizsban s Beethovenéra.

A nemzetek kezdik elküldeni egymáshoz. szobor-nagyköveteiket.

Hogy aztán majd, egyszer, nagy, szent, jó órában egész lelkeiket küldjék el egymásnak. Mert művelt és szabad népek csak szövet-ségben élhetnek együtt.

_ És ezért várjuk örömmel Washington szobrát. Sőt a Lenau-szobornak is örülünk. Voltaképpen szomorú ugyan, hogy magyar-jainknak kell ott künt Kossuth faragott képe s demonstrációnak itthon Washingtoné, melyet szintén magyarok küldenek haza. Szo-morúság az is, hogy a Lenau-szobor azt jelenti majd, hogy szülött-jei e földnek szívesen kapcsolják magukat különb kultúrákhoz, ha tehetik. De mégis csak lesznek szobor-nagyköveteink. Mégis csak azok lesznek. Washington György hozza a demokrácia világának a tanácsát, s Lenauval együtt arra int bennünket, hogy térjünk végre is intenzívebben intellektuális életre s munkára, mert elhagynak bennünket saját fiaink, s elvész a. mi népünk, mert igazi szabadság és tudomány nélkül való.

BN 1905. május 7. A. E.

89. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Ma este már egy esztendeje. Egy esztendeje már,_hogy itt-hagyott bennünket sivárságunknak fejedelmi dísze, kinek neve ]'ókai'Mór. Pennás emberek siránkozán_ak,ma, -hogy íme nem siet

ez ország Jókai szobrával. Nem érzi, ki volt neki a mesék nagyura.

Mert késik ama szobor.

Hát csak késsék is. Bizony csak késsék. Várjon a mi író Jupite-rünk különb időkre. Néhány nap alatt olyan tanítást kaptunk a szobrokról, hogy félünk. A Kossuth-szobor és a Szabadság-szobor dolga oltotta belénk e nagy félelmet. Tetszett már ugy-e hallani, minő meddőség zokogott ki e két szoborpályázatból? Óh, iszonyú meddőség. Csak azt bajos megállapítani, kik a meddőbbek, a művé-szek-e, vagy jurorok, kik ítélkeznek a művészek felett.

Mondunk valamit. Ha a magyar művészek képtelenek ma ihletést kapni Kossuth Lajos és a nagy idők emlékének megfaragá-sához, csukják be a boltot azonnal Kossuth Ferenc és Apponyi Albert. Nemzeti föllendülésről szaval Pozsgay Miklós és a legkisebb számú hordár is. Ha csakugyan 1848 buzog újra a lelkekben, kiken lehetne ezt jobban obszerválni, mint a művészeken, a néptömegek lelkének és időjárásának finom barométerjein? És még a művészek sem tudnak dokumentumokkal szolgálni? Akkor ez az egész orszá-gos cécó hazug. Ez a nagy hazafias mámor nem igazi.

Ám jó. Mondjuk, hiszen sokan mondják, maga a derék öreg szerzödtetett francia tekintély, Bartholomé is effélét mondott: bát-ran lehetett volna a beérkezett pályaművek közül választani. Miért nem tették? Micsoda titkok lappangnak e két fura pályázati eset mögött? Miért az elzárkózás? A halasztás? A művészek keserítése?

A publikum egyébként is kevés melegségének lehűtése?

Nagyon rosszak voltak a pályaművek? Tetszett volna kijelen-teni juror uraiméknak: a magyar művészet ez idő szerint olyan koldusnak tetszik előttünk, hogy várni fogunk, míg jönnek a zsenik.

Ez őszinte beszéd lett volna. Igaz, hogy mi nem vagyunk ilyen fene-szigorúak. Ha obligát vásárlást eszközölünk, mint például az idei tárlaton is, hát megveszünk mi mindent. Csak név legyen a kép s szobor alatt, de - név ! Aztán ha Velencébe kell kirukkolnunk, elszállitunk mi oda mindent. Csak úri helyekről jöjjön, jó modorú emberektől, kártyapartnerektől, klubpajtásoktól, ivó kaınerádok-tól. Szóval és magyarul: hagyjuk mi egymást élni.

Én nem értem ezt a Bohnicseket, miért lıagyott itt bennünket.

Nincs több ilyen náció még. Itt szépen lehet élni, akinek van kiből és miből. Ugy látszik, a sors megirigyelte az operaháztól, hogy kezdett jól menni a dolga. Bezzeg most malőr malőrt követ. Wagner-ciklus s hangulatos kapuzárás reménysége egyelőre fuccs.

Tanulna a Nemzetitől az Operaház. A Nemzeti bizony nem lıagyja zavartatni magát. Csinálja vígan tovább az ő saját külön magyar ciklusát. E héten szerencsére csak egy felvonásossal gazda-godott a magyar irodalom. Dezső írta, a színész. Egy szál mirtusz.

151.

Ez a címe. Mintha összebeszélt volna ez a Dezső a Népszíııház premier-írójával, Farkas Imrével, ki szintén egyfelvonásos operettel rukkolt ki. Jeanette a címe. Szöveg és muzsika a Farkasé. A Dezső darabja egy dramatizált Farkas Imre-románc. A Farkas Imre ope-rettje pedig muzsikailag olyan, mintha a szerző lopva lekottázta volna, mikor a Nemzeti Színház színészei drámát énekelnek. Egyéb-ként pedig Dezső darabjában nincsenek éppen olyan csinos versek, mint a Farkas Inıréében. Azaz pardon. A Dezső darabjában nin-csenek is versek.

Miközben pedig a Királyszínház tróııját visszafoglalja Fedák Sári, a kedves régi miss Halton estéire készül a Magyar Színház, a budai bódét hirdeti Vidor, s Frizzót böjtölgetné már ki, ha lehetne ugyancsak, Krecsányi a Városligetből; a Vígban vígan játszanak a németek. Ezek a németek nagyon jó kollégák. Föltették magukban, hogy ők bizony nem főzik le magyar aktor-társaikat. Nem is főzik.

De azért van lelkes közönségük. Ha egy új Bach-korszak követ-keznék - a lelkünk fáj, de úgy sejtjük - Budapestet háromnegyed részében vissza lehetne germanizálni. De ebből nem az a tanulság, oh méltóságos koalíció, hogy Bartha Miklós az államtitkár legyen.

Több kultúrát és több vagyont ennek az országnak. A magyarul beszélő őrnagy urak később is jöhetnek. A magyarság, a nemzeti erő: a kultúra. A kultúra pedig csak jó módban szeret tenyészni.

De kultúra kell. Kultúra bizony, Makkai Zsiga bátyái e szegény országnak!

MK 1905. május 7. Díósadí.