(Budapest, május kavában.) Életet vettem el. Beleavatkoztam az isten dolgába. Egy kicsit istennek kellene magamat érezni.
Mámorban illenék reszketnem. És elrejtőzöm, mint a biblia Adám-ról tanítja. Vagy mint ama kisrendű állatok, melyeket apró föld-alatti rejtekek építésére tanított meg az életharc, mely a menyétek számára sem kényelmesebb, mint az emberekére. Alapjában pedig a katekizmus üldöz. A vallás igéi reszkettetnek. Borzadok, mint hét éves koromban, mikorıelőször hallottam szólni öreg plébáno-sunkat a purgatóriumról. Ujra kezdek hinni a siónhegyi rettenetes kijelentéseknek. És én öltem. Fiatal karom kinyújtotta a kardot, s a kardra rátűződött egy öreg úrnak millió érzéstől megviselt szíve.
Én, a fiatal, megöltem az öreget. Istentelenek előtt talán ezer ment-ség volna erre. Én csak azt tudom, hogy még az én életem messze volt a jelentkezéstől, mikor az az öreg ember már férfiasan
keresz-tülküzdötte magát temérdekszer nagy viharokon, s megváltott min-den jogot arra, hogy magától jöjjön el majdan érte a halál. Én pedig fiatal vagyok. Ki tudja, éreztem-e már egy fiók-érzést, nemzettem-e agyamban egy fiók-gondolatot, mely helyes és maradandó lesz előt-tem csak egy év múlva is? És én halálra ítélelőt-tem valakit. . . De nem is én. Nem, nem, nem. Hinni akarok inkább anyaszentegy-házunk ellenségeinek. Mindez kikerülhetetlen volt, s én nem tehet-tem másként . . . És mégis: menekülnék önmagamtól is, ha lehetne.
Én egy rossz társadalom áldozata vagyok. A legnagyobb bűnöm az, hogy kultúraellenesen cselekedtem. Azt hittem, hogy ez lehetséges nálunk. És most érzem a milliók megborzadását. Én, kinek élete most kezd épülni, barbár harcban egy kiépített életet tiportam el.
A purgatóriumra, a katekizmuséra, nem kívánkozom, de peniten-ciázni akarok. Szaladok innen, s nem jövök vissza, csak ha majd elfelednek, s ha majd kicseréltem magamat.
(Budapest, egy év múltán. ) Itthon vagyok. Hogy ilyen hamar, sohse hittem volna. Távollétemben elítéltek. Egyelőre megyek az államfogházba kipihenni a kóborgás esztendejét. Akkoriban elutaz-tam rögtön. Azt hittem, hogy egy meghasonlott lelkű, szerencsétlen ifjú menekül azon órában. Most már tudom, hogy egy híres férfiú indult győzelmes kéjutazásra. De nem tudtam meg mindjárt. Csak később. Messze idegenben egy hónap múltán mertem hírlapok után kutatni. Negyvennyolc óra alatt hírem volt széles e világon. Ekkor tudtam meg. Odahaza egy hónap múlva föloszlatták a képviselő-házat, s én Helgolandban tudtam meg, hogy három kerület polgár-sága verseng értem. Megválasztott követének mind a három. Én még akkor álnévvel utaztam. Elvetődtem a Rivierára, s éltem idege-nek között hetekig. Egyszer egy sokmilliójú csodaszép muszka kon-tesz ült szemben velem a table d'hôte-nál. Nézett sokáig a szemembe a leány. Aztán suttogva szólalt meg:
- Nem ön az a magyar úr, aki két hónappal ezelőtt halálos párbajban elejtette az ellenfelét?
Nem tudom miért, de vallottanı. És menekülni kellett előle.
Erővel feleségül akart jönni hozzám. Amerikában a Herald tízezer dollárt ígért, ha egy cikkben megírom a párbaj történetét. Párizs-ban Jaurés, a szocialisták grandseigneur-je szinte alázatos volt hoz-zám, amikor meglátogattam. Persze, értem most már. Mikor ő Derouléde-dal párbajozott, csak egy kis karcolást tudott adni az ellenfelének. Én nem tudom, micsoda csacsiságokat gondoltam össze egy éve! . . . Ha mint vallásos ember néztem a lelkembe, elkár-lıozottnak láttam magam. Mint társadalmi ember, bestiának. És azt hittem, hogy sehol sem történhetik meg máshol, hogy egy erős iljonci kar gőgösen sújthasson le bárkire. Dehogy. Puskint ma is
II Ady üıııızes prózai ınűveí VI. 177
megölhetné egy ügyes gavallér. Tolsztojnál előkelőbb egy snájdig vívómester. És meg vagyok róla győződve, hogy Ibsen egy norvég hadnagyocskával sem merne kiállani.Micsoda gyerek voltam én ma egy éve. Magamban mégis csak be kell vallanom, hogy a katekiz-musos nevelés ér a legtöbbet. Akkor a katekizmus ijesztett leg-jobban. Most a katekizmus révén állítom: ez a világ bölcs beren-dezésű. Ezen nem szabad változtatni. A jó vívóknak össze kellene fogni, s akik itt zavarognak s beszélnek mindenféle ostoba változ-tatásáról az áldott és alapjában isteni eredetű közfelfogásnak, azok-kal egyszersmindenkorra le kellene számolni.
BN 1905. május 31. A. E.
107. NAGYON FURCSA ESETEK I.
Nagy Péter levele
,,Uram, Romanov Miklós úr, fogadja megvetésemet. Az én kedves admirálisom, Lima, ebben a percben újságolta el nekem, hogy mi történt másfél esztendő óta az én birodalmammal. Én tudniillik két esztendeig távol voltanı az orosz paradicsomtól. Ked-ves nőmet látogattam meg, akinek a német paradicsomban jutott hely. Hát, uram, az pluszkvam disznóság, amit önök csinálnak.
A földi dolgokat nem nézem már többé a régi szenvedelemmel.
De azt mégis csak kikérem, hogy önök az én nevemben szamárkod-janak. Ezennel megsemmisítem a végrendeletemet. Hát azt akar-tam én, hogy önök az én sztrelicjeimet, kozákjaimat, bojárjaimat a sárga majmok közé vigyék a világ végére? Baj lesz ebből, uram.
Jámbor Taliczkim éppen most újságolja nekem, hogy mi történt századom végén Franciaországban. Na, na. Én nem akarok jós-kodni, de baj lesz. Egyébként pedig bánom is én, ha akármi is lesz önökkel. Csak egy dolgot tiltok meg. Ne merjék az ön adnıirálisai magukat admirálisoknak nevezni. Már kopogott egy-kettő itt a paradicsom ajtaján, de elkorbácsoltattanı őket. Hiszen ezekre egy papírcsónakot nem mernék bízni. Hát ezért csinált hajóhadat Oroszországnak az én Limám? Önök, úgy látszik, a kivájt fatörzs-nél tartanak még admirálisi talentumban. Uram, ön tudja, hogy én hajóács-legény voltam, s nem passzióból voltam az. De ha még egy-szer a földre kerülnék, más nıesterséget tanulnék. Ön ismeri az én
históriai gorombaságomat. A kovácsmesterséget tanulnám meg, s úgy megvasalnánı az ön admirálisait, hogy arról koldulnának. Ami-ből sejtheti ön, uram, hogy az ön dicső tengerészeit röviden, de határozottan lovaknak tartom. Csak ezt akartam önnel tudatni.
Haragos elődje: Péter, a nagy, ki azonban nem sajnálja méltatlan utódját Miklóst, a kicsit.”
II.
Egy kalapgyáros csődje
Néhány hónappal ezelőtt James Peartsbourg úrhoz beállított egy régi üzlettársa.
- Uram. Tudom, hogy ön tízmillió font boldog ura. De azt is tudom, hogy nem volna szava az ellen, ha e milliók megfiadzanának.
Hallgasson rám. Milliókat lehet szerezni. Még pedig különös módon.
Messze Keleten, Magyarországon politikai válság van. Miniszter-ehrököt keresnek. Miniszterelnök bárki lehet, kinek egy formás angol cilindere van. Készpénz azonban kevés van a jeles országban.
De végrehajtani még lehet ott. Gyártson cilindert, uram. És küld-jön embereket szét abban az országban. Hat millió cilinder bizto-tosan elkél.
Néhány hónappal később James Peartsbourg megtörve állított be régi üzlettársához.
- Gazember, tönkretettél. Megvettem az összes megvehető londoni Éalapgyárakat. Hónapokon át őrült munkát végeztettem.
- s?
- És összesen egy millió levél érkezett Magyarországról. Vala-mennyi azt kérdezi, hogy nem cserélek-e be régi cilindereket. Újat egyetlen egy ember sem rendelt.
III.
Ernest Blum utolsó története
Fölvezettek a színpadra. De meg kell önöknek mondanom, hogy ez nagyon különös színpad volt.
Önök, kik e történetet olvassák, még nem láthatták e szín-padot. Kívánom, hogy sokáig ne lássák még meg. Ha ugyan ez ilııöket mulattatja.
Megállít a rendező:
- Hová megy?
A színpadra.
Mi jogon?
ıı* 170
- Mi jogon? Én Ernest Blum vagyok, s úgy tudom,hogy ez a különös színpad vár azokra, kik életükben szegény embertársaikat vígasztalták. Mivelhogy színpad nélkül bajos élni az embemek halála után is.
A rendező nem volt vidám legény. Gorombáskodni kezdett volna.
- Hohó atyafi. Ide csak azok jöhetnek mulatni, akik odalent nem léháskodták el az életüket. Akiknek igazi jókedvük sohse volt.
Akik nagyon mulatságosnak nem találhatták az életet.
Dühbe jöttem.
-- Hát nem hallja, hogy Ernest Blum vagyok? Hát engem léha fráternek tart az úr?
Meglepődött a rendező. Mintha eszébe jutott volna valami.
Karonfogott, s bevezetett a legfényesebb, legillatosabb, legvígabb színpadi társalgóba.
Mert hát most már megmondhatoııı önöknek, kik e sorokat olvassák, hogy nekem egy percig nem volt soha életemben igazi jókedvem. Dehát valahogy csak védekezni kell a szükség és a két-ségbeesés ellen. Köszönöm önöknek, hogy _meghallgattak. És hogy elhitték a jókedvemet és a történeteimet
BN 1905. június 1. A. E.
108. EMIL?
A Vígszínház bemutató előadása
-Egészen nyári, egyszerűeıı bolondító, pompás és kevés ruhába öltözött a Vígszínház Múzsája, s önök elképzelhetik, mit jelent az, ha e kikapós Múzsa ő nagysága szinte fürdőinél is szabadabb toa-lettbe vágja magát. Alighanem utolsó premierje volt a mai a Víg-színháznak. És lehet is utolsó. Ezzel bízvást nekimehet azoknak az estéknek, melyekkel színházi esztendejét búcsúztatja. A darab címe: Emil? Így kérdőjellel. Mert nem lehet tudni, hogy Emil Emil-e vagy Eduárd. A legkipróbáltabb bohózati fogáshoz nyúltak ugyanis az Emil? természetesen francia írói. Emil és Eduárd test-vérek, és hajszálig hasonlítanak egymáshoz. Eduárd korhely és nőcsábító. Emil derék és komoly. Eduárd elutazik Amerikába. Emil pedig ettől kezdve Floridor és Celestin. Kitör belőle a lenyűgözött lump. És két életet él. Ez a darab. Lumpol, asszonyokat, leányokat csábít. Emiltől elcsábítja Eduárd szeretőit, Eduárdtól Emil
menyasz-szonyát. Becsap mindenkit. Még a leendő anyósát is elcsábítja Edu-árd szerepében. Végre leleplezik s ekkor Emil-EduEdu-árd elveszi az ő bájos kis menyasszonyát. Vásott, szemtelen, de kedves és nagyon mulatságos nyári bolondság ez. És fényesen, nyári jókedvvel ját-szották a Vígszínház színészei. Egyébként Góth Sándor estéje volt első sorban az este. Kedves, elragadó, jókedvű, és ügyes volt a szinte bűvészetet követelő kettős szerepben. Szerémi méltó part-nere, ki mint inas él hasonlóan kétalakú életet. Hegedüs rendkívül mulatságos egy felszarvazott férj szerepében. Nagyon bájos és hódító menyasszony G. Kertész Ella. Rendkívül ügyes egy csapodár asz-szonyka szerepében Borostyány Sárika s a többiek is, Gazsi Mariska, Hegedüsné, Haraszthy Hermina, Tapolczai, Vendrey, stb. a leg-mulatságosabbak. A nagyobb jelenetek, fregoliádák, kikapoo-tánc, vetkőződések, stb. percekig megállították az előadást a hálás közön-ség derülése révén. A darabot Góth fordította nagyon helyesen és úgy, hogy minden ötlete találjon. Szóval Emil? eldöntötte a kérdést.
A Vígszínház megkapta a maga nyári darabját.
BN 1905. június 1 (Dyb.)
1o9. LEX-FOLCHI
Firenzében, az édes Firenzében, meg akarta ölni magát szép júniusi éjszakán a hervadott Bourbon Elvira férje: Folchi piktor.
Bizony ez az eset ebben a mai mennydörgős világban nem nagy eset.
A nyavalyás piktor sebesülten fekszik. Talán meg is hal. Ki törődik vele? Nagyobb esetei vannak a mának. Még Firenzében sem méltá-ııyolják Folchi cselekedeteit. Hiszen júniusban vagyunk már. És Firenzét odahagyta minden elegáns úr és dárna. Hogy is lehet post festa, illetve post évad követni el öngyilkosságot? Ez a szegény Folchi csakugyan nem volt világfi. Egy kicsit sem. Beleesett a verembe. Találkozott egy idősecske hercegleánnyal. Most aztán nyel-lıeti a revolvergolyót, arrıíg csak bírja.
y Manapság a nőktől kezdünk vámi minden jeles és bátor dolgot.
Ök lesznek mindenütt a nemzetőrök. Ők védik meg a gyermekeket.
A leányártatlanságot. Van ligájuk minden védelemre. Még az ölebe-kérc is. Kérve-kérjük a nőket, alakítsanak egy ligát a férfiak védel-mére is. Modern nőkhöz beszélünk, akik fölváltották már a régi, ostoba, babonás fogalmakat. Akikhez nem férkőzhetnek avult leóriák.
Szóllıatunk hát bátran. Nincs gyöngébb teremtés a földöıı, ıııiııl. a l`é1l`i. Hiszen tudják ők ezt, az új Évák. A természet ezt az
18|
egyet hagyta minden fegyverzet nélkül. A férfit voltaképpen nem védi egyéb, mint egy sikerült, ódon monstre-hazugság, hogy ő az erősebb. Most ez a hazugság is foszlóban van. Mi marad akkor a szerencsétlennek? Hiszen olyan gyönge, naiv és esendő.
De egyelőre védjük meg a Folchiakat. Vagy világosabban:
védjük meg a férfiakat a nagyon előkelő hölgyek szerelme ellen.
Az anarchista merényleteket számon tartják. Az egész emberi tár-sadalom megható részvéttel, koronként borzadással, nézi a koronás családok veszedelnıét. Az anarchisták valósággal vadásznak reájuk.
Miért nem tartjuk számon azt a vadászatot, melyet a koronás csa-ládok tagjai folytatnak hiszékeny, gyönge, szegény férfiakra. Ha Don Carlos útjára bombát dobnak, erről az egész világ lármázik, ha mi baj sem történt is. Ellenben jön Don Carlos Elvirája. Kisze-mel egy légynek sem ártó szegény mázolót. Elviszi magával. Halálra untatja és csömörlíti. A szegény Folchi végre is mellbe lövi magát.
Hát ez szabad? Hát csak ennyire győzött a demokrácia? Tudtunk-kal a demokrata társadalmaknak festőkre avagy mázolókra van legalább is annyi szükségük, mint trónkövetelőkre, avagy penészes és még anyaságra sem alkalmas, hisztéıiás hercegleányokra.
Szegény Folchi még most is igen hasznos tagja volna az emberi társadalomnak, ha Elvira el nem széditi a fejét az előkelőségével.
Pompás díszleteket festene az olasz arénákba. Mindenesetre haszno-sabb dolgokat nıívelne, mint most, mikor öngyilkosságnál képtelen egyébre. Mattasich büszke katonája volna ma is őfelsége hadsere-gének. Nem kellene neki memoárokkal üzérkedni, s ama nem éppen kedves foglalkozást és kenyérkeresetet űzni, hogy lovagja egy asz-szonynak. Gironnak és az elcsábítottak egész légiój ának esetét kell-e idéznünk? Megállapíthatjuk, hogy az előkelő, rendszerint csúnya, beteg, vagy öreg nők járványszerűen támadtak a férfinemre.
A kor szelleme - mondják az új francia lírikusok - az új humanizmus. Nos, az új humanizmusnak kötelessége minden gyön-gét megvédeni. Még ha az -- férfi is. Ha a nők nem volnának haj-landók egy új védő ligát alakítani a férfiak érdekében, talán a tör-vényhozásokhoz kellene fordulni. Valaıni lex-Folchira gondolunk, mely megvédené a gyönge férfiakat az előkelő és élvezhetetlen nők szerelmétől.
BN 1905. június 4. Pont.
110. FINALÉ
Most már talán csakugyan vége lesz a XIX. század Dreyfus ügyének. A szerencsétlen és kellemetlen kapitány személye még két percig megjelenik a világ előtt. Addig, míg a francia semmitő-szék felolvastatja azt a deklarációt, mely nııllának jelent ki minden eddigi ítélkezést az Affér hőse fölött. Dreyfus zsebrerakhatja a tel-jes ártatlanságát. Mehet, utazhat, tehet, vehet, élhet. Telj esítette azt a kötelességet, melyre az emberiség vé zete éppen őt jelölte ki.
Es ő hozzá e finálé után nincs közünk. Ogcsak éppen egy gyanús névvel s egy vezérkari uniformissal járult ugyanis ez átkozott monstre-mulatsághoz. Az urriformisban egy rossz modorú, nem nagyon daliás úr volt, kit nem ért keresztvíz. Bizony ez pech. De Kisinyevben nagyobb pechje volt egy-két embernek. És viszály-kodni avval, ami már megtörtént, nagyon együgyű dolog. Az Ordög-szigetnél nyilván kellemesebb Korfu szigete. Dehát mióta emberek élnek, Dreyfushoz yolt-e vajon az élet a legbarátságtalanabb?
Adieu,kapitány úr. Onnek milliói vannak. Villája a Côte d'Azuron, és yachtja a tengereıı. A becsülete szeplőtlen. Ellenei belehulltak a verembe, melyet önnek ástak. A többit már csak a metafizika istene tudná helyrehozni. Tehát: finis.
Aus ist die mıılatság, ez átkozott monstre-mulatság. Talán Drumont úr sem reméli, hogy életre kelhessen még egyszer az, amit immár a História nevez Dreyfus-ügynek. A Tömb Szilárdok hivatá-sához tartozik, hogy majdan kisüssék, mért nevezték ez ügyet a maga idején Dreyfus-pörnek, és hogy ki volt ama Dreyfus. Az inkvi-zíció rémnapj.aiban is nevekhez tapadtak volt a rettenetes szenzá-eiók. Máig már a puszta nevek is lesúrlódtak. Csak azt tudjuk, hogy mi volt az inkvizíció. Dreyfus-ügye mindig volt a világnak. S a Dreyfusok sokszor jártak rosszabbul is Alfrédnél. És még csak tör-ténelembe sem kerültek, hova pedig glóriával jutottak be a Jeanne 1l'Arcok is.
Mi, kik átéltük és lelkeinkben átzokogtuk a nagy Affért, mely kegyetlenül mementózott minden földi lények fülébe arról, hogy a butaság és a gonoszság nem bárányhimlője az emberiségnek, de örö-kös kórja, egyelőre hálásan föllélegezhetünk. Elrnúlt. Elmúlt a XIX.
század Dreyfus-afférja. De sírván sejthetjük mindjárt hozzá, hogy holnap vagy talán holnapután kezdődhetik a XX. századé. Nem azt jelenti ez, hogy a Dreyfusé volt a legiszonyúbb a nagy igazság-lıılanságok közt. Milliók véreznek vérrel és vér nélkül folyton folyton az eınberi butaság és gonoszság brmkói alatt. De e Dreyfus-pörök /.ilıáltatják meg az egész világon a szenvedő lelkeket. E Dreyfus-llgyekhen csilláınlik meg véresen az emberiség nagy átka: a dogma.
183
A dogma, a mindenféle dogma tette s teszi a föld legszeren-csétlenebb lényévé az embert. A csökönyös, a hagyományos, a meg-foghatatlan; emberbutító, kötelező vélemények csordája.
És Dreyfus-pör Dreyfus-pört ér, a gonoszság és butaság trium-fál, vagy csak nagyon rövid ideig pihen leverve a porondon mind-addig, míg az emberiség nemeseinek, legújabb gondolkodóinak szent álma felé nem hajtódik a világ. Oda, ahol csak egy igazság lesz: az élet. Az élet, mely minden jogot megad mindenkinek, aki él, s ahol bűn lesz a boldogtalanság.
El fog ez az idő jönni. Addig pedig, kapitány úr, ki személyé-ben most szerepel a világ előtt utoljára, monsieur Dreyfus, legyen ön büszke arra, hogy e nagy idő siettetéséhez Önre is szüksége volt az emberiség végzetéııek.
BN 1905. június 7. A. E.
111. A SZEZON VÉGÉN - Nemzeti Színház -r
(Az ember Osbudába jár, minélfogva álmos. Oh áldott, tik-kasztó nyári esték. Még mindig játszanak a Nemzeti Színházban.
Az ember hátradől a székében. Olyan jól lehet itt aludni. Két ifjú tüdő ontja a bűbájos énekhangokat. Paulay Erzsébet és Beregi Oszkár játsszák Júliát és Romeót, azaz Romeót és Júliát: Éljen az ifjúság. Éljen a nyár. Éljen az alvás. Kár, hogy vakációra tér Somló Sándor. Az ő szender intézete igen nagy hiányt pótolna. Hogy el ne aludjunk, amihez a kritikusnak nincs joga, vetjük fel egy kicsit a múló esztendő eseményeit.)
Nem volt az véletlenség, hogy a Nemzeti Színház Berczik Árpád darabjával kezdte volt az ő esztendejét. A becsületes, régi Himfy dalaival. Ez motto volt és program.
- Látjátok e magasságot óh írók és óh publi.kum? Ez az én nıértékem. Az enyém: Somló Sándoré. Berczikig kell nőnötök. Nagy mélységekig és magasságokig fogom én ez évben meghajkurászni a magyar géniuszt. Berczik veletek.
Cyrano, a budai színkörben már régen hetyke Cyrano is nyil-ván azért nyerte meg Somló Sándor tetszését, mert Somló aligha-nem Bercziket tartja a magyar Rostand-nak. Szóval Cyrano volt az első premier. De mivel új magyar Rostand nem mutatkozott, Somló Sándor túllépett a La Manche-on Barrie Vén leányok-áért.
Ime a kezdet. ÉS most rohaııjunk át az egész álmos esztendőn.
Talán el-elvétünk egy-egy stációt, de lehet, hogy hajszálig pontos statisztikusok leszünk.
Cyrano és a Vén leányok után szegény korán néhai, nagy talentumú Kemechey Jenő Emigráns-át mutatta be a Nemzeti Színház. És a magyar darabnak sikere volt. ,Hauptmann Bernd Rózáját irodalmi kötelesség volt bemutatni. Ugy, ahogy ők, ott a Nemzeti Színházban bemutatni tudnak. Eleddig volt is némi ráció abban, amit Somló Sándor akart. De jött a nagy dátum. A Helikoni ünnep. Prém József darabja. És ekkor úgy vélte talán Somló Sándor, hogy most már fölösleges minden. A szezon megkapta a maga koronáját. Ha Berczik a magyar Rostand, Prém József a magyar Berczik. Ezekután még legfeljebb egy új Berczik-este jöhet. A koro-nák koronája. Mivel pedig Berczikhez és Prémhez eleven írók nem is mérhetők, jött a Wallenstein-trilógia, annyi költséggel, idővel, verej-tékkel, amennyivel másutt tíz új író-zsenit fedeznek fel. Schiller után tennészetesen csak Berczik jöhetett, a Miniszterválság. És nyom-ban rátért Somló Sándor a hírhedt magyar ciklusra. Jöttek, akik csak kopogtattak a Nemzeti Színháznál, s akiket le kellett rázni a nyakról valahogy. Jöttek avval az eleveítélkezéssel fogadtatva, hogy ezek úgy sem képesek Berczikig és Prém Józsefig emelkedni.
És jöttek úgy, hogy valamennyien nem kaptak annyi jóindulatot és saját külön nemzeti-színházi ambíciót, mint a trilógia egy estéje.
És jöttek úgy, hogy valamennyien nem kaptak annyi jóindulatot és saját külön nemzeti-színházi ambíciót, mint a trilógia egy estéje.