NÉGYEZERÉVES BILLET DoUx

(Mi Urunknak, a Názáretiııek, megszületése előtt kétezerkét-száz esztendővel égett agyag-lapra égő szavakat rovott Gimil Mar-duk, egy szerelmes babilóniai legény. Mi Urunknak, a Názáretinek,

ınegszületése után ezerkilencszáznégy esztendővel most megtalálták Gimil Marduk agyag-levelét. Írta e levelet a babilóniai Marduk Sipparában lakó Kasbuya leányasszonynak, és mi most elmondjuk nektek mai Kasbuyák és Gimil Mardukok, elmondjuk nektek majd-nem híven, és hogy el ne bízzátok magatokat, elmondjuk, hogy mit üzent Sipparába ama Gimil Marduk:)

Kasbuyának. Sippara gyönyörűségének, sóhajtását és szerelmét küldi Gimil Marduk. Bárcsak az Ő Napja halhatatlanságot sugározna Sippara gyönyör-űségére. Gimil Marduk édes kis juhocskájára. Úgy szeretném tudni, hogy virulsz-e drága egészségben. Vártam és várom követedet, ki hírt adjon nekem rólad. Mert nem tudok aludni a vágytól és nyugtalanságtól. Várom követedet, hogy megüzend, mikor jösz el az én megörvendeztetésemre. Óh, jöjj hamar, én gyönyörűségem. Várlak, és élj nagyon sokáig. hogy én szeret-hesselek.

(Négyezeregyszáz esztendeje már, hogy ez a levél, ez az agyag-levél, Gimil Marduk szerelmes levele, útra kelt a sipparai Kasbuyá-hoz. Négyezeregyszáz évvel ezelőtt egy legény szeretett egy leányt, s csak úgy szerette, mintha ma élne. És ha anzikszot nem küldhetett még neki, levelet már írt. Négyezeregyszáz éven át a szerelem frazeológiája óh, milyen keveset változott. Négyezeregyszáz évvel ezelőtt az ő kis juhocskáj ának a lángoló Marduk azért kívánt virulást, hogy az ő számára viruljon. És Kasbuya úgy örülhetett e levélnek, mint Ellen Keynek valamelyik titkon-vidánı rajongója, vagy éppen úgy felejtette el azokra a percekre, mikor más ifjakkal flör-tölt, az ő Gimil Mardukát, mint valami mai Kasbuya az övét.

Négyezeregyszáz év alatt még csak a billet doux sem változott, s ez talán még jobban fáj az embernek, mint hogy a rabszolgaságnak is csak a neve változott meg. Ugyanígy csaljuk, áltatjuk egymást.

Az asszony a férfit, s a férfi az asszonyt. A nő ma is királynő, rab, s a férfi ma is porban fetrengő győző. És közben négyezeregyszáz esztendő óta legalább minden száz évben megbicsakoltuk magunkat, hogy no, most már valami újabbat, jobbat, emberibbet akarunk. És bár manapság tudománytalannak tartatni nem jó dolog, tudomány-talanul és víg gúnnyal nézünk a fölszabadulni készülő nőre. Ejnye és igazán akarjátok a fölszabadulást? Ne írjatok, ne áhítsatok, ne várjatok, s ne fogadj atok el szerelmes levelet. De ezt ti nem teszitek, legalább még négyezeregyszáz esztendeig, Kasbuyák. Mi pedig írni fogjuk őket örökkön, Marduknak fiai.)

BN 1905. március 31. A. E.

109

60. DUSE

Ajbró adat nagy színésznők lélektanáiioz

-A párizsi Nouveau Théatre-ban Sudermann Magdá-ját próbálja a Duse Eleonóra truppja. Délelőtt tizenegy óra. A nagy asszony álmos, és különösen vén. Az előzékeny Galvini úr elébe teszi az összes párizsi újságokat. Kékceruzázott cikk van mindegyikben.

Tegnap este játszották Milánóban D'Annunzio új drámáját. Siker ordít a lapokból. Lázban van Miláno és a világ. Eleonóra kijelenti, hogy a feje fáj, s ma nem lesz próba. Galvini kíséri hazafelé a dívát.

,, . . .Velence? Csacsiságokat beszél nıaga, Galvini. Hát maga is azt hiszi, hogy én gyorsan égő fa vagyok? Tehát hamu? Miért nem szokik már hozzá a világ, hogy Duse Eleonóra - Duse, Eleo-ııóra? Velence? És O? Nem, barátom. Sem Velence, és sem O. Más és minden más. Minden, minden. Ami nincs. Es ami volt egyszer - álmunkban. Az a nagy kín, amivel mindannyian fizetünk a fátumnak, akik valami rendkívülit tudunk. Az a nagy bolondság.

Az a buta kiméra. Hiszen tudja. És Velence. Ez is a Byronok és a Musset-k bűne. Mintha lakohıi másutt sem lehetne nekünk. És Gabriele? Barátom, olyan véletlen eset, hogy nem Beppó vagy János. Akárki. Hiszen mindegy. Higyje el, hogy mindig biztos vesz-teségre ülünk egy ilyen játékhoz. Előre sejtjük, hogy ez sem lesz - az, de játszunk. Hátha sikerül annak álmodni őt. Barátom, Sudermann a legaljasabb író a világon. Reszketek a dühtől, ha arra gondolok, hogy én ma este Magda leszek. Magda - Duse Eleonóra.

Néha, mikor szavalom Magda frázisait, szeretném közibük sikol-tani: hazudok, hazudok, tudjátok ugy-e, hogy hazudok. Én istenem, sohse voltam gőgös, és sohse tudtam, hogy mit akarok. Kísérjen fel a hotelbe. Megengedem, hogy tíz percig ott maradjon. Csak azért, hogy vigyázzon: ne vegyek több brómot egynél. És én mégis abba fogok belepusztulni, hogy élt egy úr, akit én Gabriele-nek neveztem sóhajtozva. Neki ebben semmi része sincs. Ez az én ügyem. Meg-tiltom, hogy azt higgyék: ő valaki. Senki, barátom, senki, én tudom.

Nekem is senki. Az, aki újra lesz - másban. Mert nem halok meg addig, míg meg nem kísérlek egy utolsó nagy önhamvasztást. Azt mondja, hogy feledtessen el mindent a lıódoló Párizs. Hát azért élek én, hogy Párizs hódoljon? Hát azért élek? Nem kell, semmi sem kell . . . Na, na, ne ijedjen meg. Ne ijedjen meg. Bizony egy kicsit most éreztem a halálból. Elaléltam. Már senımi. Semmi. Hja, nem tarthat egy kis szív örökké. Elromlott. Fáj néha. Görcs fogja meg.

Semmi. Engedje, hogy vegyek még egy brómot . . Apropos, tudja, hogy Franchini kisasszony játszotta Gigliólát? Franchini kisasz-szonyra, egy Franchinira bízni a főszerepet! Bolond az az ember "

BN 1905. április I. A. E.

61. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Úgy gondolom, s hibául ez ne róvassék nekem: agyoıı fogjuk szeretni szép hazánkat. Ha valaki kijelenti, sőt óhajtó hangon mondja, hogy éljen a haza: minden bűnei meg vannak bocsátva.

Ha képviselő, akkor rögtön nagy államférfiú. Ha író, rögtön jeles író. Ha művész, rögtön kiváló művész. És csodálatos, már ha az ember például azt mondja, hogy kétszer kettő négy, annak már semmi hatása sincs. Éljen a haza? Hát persze, hogy éljen.

De minek beszéljünk mindig erről? Anatole France rossz francia hazafi? Chamberlain rossz angol? Ibsen hazaáruló norvég? Ezek az urak és még néhányan ritkán éltetik hazájukat. Vannak más szempontjaik is, mint nemzeti színűek. De azért nincs otthon semmi bajuk. Ellenben az agg Coppée, mióta mindig hazában utazik, rosszabb verseket ír Pósa Lajosnál. Jó, jó, ismerjük az érvet; átkos és speciális helyzetünk és sorsunk. Helyes. Nagyon helyes. Tehát beszéljünk kevesebbet. Vigyázzunk a német körmére erősen. Martinuzziskodjunk. De dolgozzunk szélesebben és erőseb-ben a nagy nemzetek fiainál. Próbáljunk szülni nagy államférfia-kat, íróállamférfia-kat, kereskedőket, művészeket, iparosokat. Legyen olyan mély kultúránk, hogy szédülve rohanjon bele az oláhocska, tótocska géniusz. Ez a beszéd. De hogy az legyen a nagy poéta, aki mirıdig hazafias verseket farag, a tehetségtelen piktort rangra emelje a nem-zetien színező ecset, ez mégis csak felháborító.

Van aztán a dolognak még egy mókásabb oldala. Vannak itt dúsgazdag, címeres familiák. Ovék az ország és a hatalom. Sokszor talán a gráciák el is maradnak bölcsőjüktől. Ellenben, ha aztán pláııe ök is éltetik a hazát, nohát az egyszerűen megőrjítő. Gróf és ıııillionıos, és Ő is szereti hazáját, azt mondja ! Oh ! Ha aztán pláne ezt tollal, eszével, zongorával teszi! Odavagyunk. El tudná-e pél-ılúııl valaki képzelni, hogy gróf Zichy Géza, ha ő élteti a hazát, és verset ír, ne legyen kitűnő poéta. Ha azt komponálva teszi, ne lvgyeıı a magyar Verdi? Ugy-e nem? Es én bizony nem rontom el ıı l<ı'ıı'ııs1. Miért? Beletörődöm az ügybe: Zichy Géza hazafi és zseni.

III

Már megint írt egy operát. Mindent ő csinált benne. Még talán a díszleteket is. Az Operában „győz a magyar, s tapsra ez . ." több az elégnél. A haza nem minden előtt, de mindenütt. Még a Magyar Színház revűjében is. Még a Wekerle-kávéházban is. Még az Operá-házban is. Ugy-e, fölteszik rólam, hogy nem vagyok hazátlan bitang.

De hazátlan kezdek lenni, mert nem lelek üres hazafiaskodástól ment zugot e hazában. Hát így fogjuk megcsinálni a nagy kultúr-országot, hol harmincmillió magyar hite szerint nem lesz más érdem, mint a tudás, a zsenialitás és a komoly munka? Beszéljünk a Zichy új operáj áról a Nemo-ról, mert kezd veszett kedvünk lenni. A Nemo a Rákóczi-kultuszra számít. Fantasztikus és képtelen történet a kuruc időkből, mely igazán kincsesbányája lehetne igazi művé-szeknek is.

De nem úgy, ahogy most eszközlik írók és művészek. Meg-bocsájtjuk azonban az olcsó mesét, a rossz verseket. Mindent.

Ellenben a muzsika ugyanazt csinálja, mint a szöveg, de rosszabbul.

Nem, nem urak. A magyar zenét nem úgy fogjuk megcsinálni, hogy:

ezennel belefogunk. Népdalcifrázatokkal, idegen melódiák piros-fehér-zöldre festésével, ügyes és fáradhatatlan kézzel ez nem fog sikerülni. Azt majd revelálni fogják nagy, e földön termett egész művészlelkek, holott talán mind-mind külföldi nagyok lelkén okul-tak. Meglesz ez. Csak attól félünk, nem fogják megérteni őket. A Zichy Gézák alaposan elbánnak a nálunk különben sem dús ízléssel.

Mint ahogy az ördög tudja, ha itt volna a magyar Shakespeare, Goethe, Wagner, Byron, Heine, Ibsen, Böcklin, Rodin vagy Praxi-teles, nem is tudom, kit mondjak még, volna-e kedve nekünk mondani valamit. Hát elmondják a Zichy Gézák, Wolfner Pálok, Margittai Tihamérok, Pósa Lajosok és a többiek a magukét. Hogy egészen értéktelen volna a Zichy Géza muzsikája, nem mondjuk.

Ügyes ember ő, kinek a hangulatai néha művésziek.

Boldog kultúrországok, lıol a közönség olyan intelligens lények-ből áll, mint nálunk a teremtő művészek győzedelmesebb és nagy-nagy része. Ellenben az Operaház úgy fogadta gróf Zichy Gézát, mint általában egy grófi vendéget szokás e demokrata országban.

Pompás, kész előadás. Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi és Takács kiválóak voltak. A Nemzeti Színházban holnapra, szombatra halasztódott egy premier. Megint premier. Mindig.

Pakots József drámája, mely sok szépet ígér. De azért Pakots is ott kapott helyet a Nemzeti Színház halálraítélt magyar ciklusosai-nak a gárdájában. El kell sommásan intézni a magyar drámaírást.

Adjunk mindent és együtt. Lám: ez már nem hazafiasság, holott a Nemzeti Színházban igen szeretik éltetni a hazát. A krudélisan és biztosan rossz darabokat miért elfogadni? Amiben pedig van egy

kicsi, amit irodalonıııak neveznek, nıiért annak az írój át is lenyak-tilózni. Dr. Guillotin szerszáma sem jámbor szerszám, de a Nemzeti Színház kritikája sem.

MK 1905. április 2. Diósadi

62. A LÓ

Még csak a politika is szabadabban lélegezhet vasárnap óta.

Az alagi meeting megérkezett. Most már még a politikánál is oko-sabb dologgal foglalkozik Budapest és az ország. Csompora Molochot elsőnek hozta be? Akkor fölfordulhat a koalíció. Most már hozzá-láthatunk ahhoz, amiből élünk. Itt az igazi tavasz, a lóversenyek ideje.

Kazinczy Ferenc jeles elméjű magyar úr volt annak idején, de a lovakhoz nem értett annyit, mint Pálmai Henrik például.

Hogy szindarabot is tudott volna írni a lóról: szó sincs róla. Lovak-kal járta be a nemes s szép Erdélyországot,s alig várta, hogy lát-hassa Zsibót. Zsibón pedig báró Wesselényi Miklóst, az ő barátját, ezt a legendásan nagy magyar embert. Megbámulta a zsibói ménest is. Ajándékba kapott egy gyönyörű, angol fajcsikót. Ellenben akár-milyen büszke is volt Wesselénjri az ő lovaira, nem igen jutott idő arra, hogy a lovakról sok szó essék. Akkoriban tudniillik a magyar lélek pallérozása volt a divatosabb téma. Mégis úgy sejtjük, hogy W'esselényi és Kazinczy valamivel többet is beszéltek a zsibói ménes dolgáról, mint amennyi emléke maradt ennek Kazinczy írásaiban és más írásokban. Mindakét nagy ember vátesz-lélek volt. Hátha Kazinczy ezeket mondta az ő nagy barátjának - mindenesetre más és Kazinczyra inkább valló szavakkal:

- Nagy és nemes barátom, én e mívedet is minden szép magyar lelkek bámultatására érdemesnek tartom. A nemzeti köz-vagyonosodásnak igen jeles tényezőjévé válhat a te míved. De fél-tem éretlen nemzetüııket. Itt nehezen történik valami úgy, mint a jók javallják. Én úgy érzem, hogy nagy félreesmerés lesz ebből.

Olyan különös elősejtésem van, hogy a magyarhoz illő szép és hasz-ııos lovaknak kultuszából lovaknak lottériája lesz, s egy lófutás több lesz a gyengeségre hajlandó emberek szemeiben, mint nyel-vünk és lelkünk pallérozásának, honunk jobb sorsra derítésének szent ügye. Nevess talán ki, nagy és nemes barátom, de félek. Ebből nagy elfajulás lesz. Semmi haszna a köznek. Es mit szólnál ahhoz, ha valaha úgy fordulna a dolog, hogy honunkban több

megbecsü-3 Ady összes prózai művei VI. 113

léshez jutna egy lófutás, mint például egy jeles irodalmi munkának kinyomtattatása?

De vajon csakugyan ilyeneket mondatott volna Kazinczyval a zsibói ménes láttára az ő jósló lelke? Nem. Nem. Aligha látta s mondta ezeket Kazinczy. Mert akkor nagy jelenet következett volna. Báró Wesselényi Miklós előtereltette volna az ő büszkeségét, a híres, nevezetes zsibói ménest. Puskákat készített volna maga mellé vagy bunkózó legényeket, s másnap egy csikó sem maradt volna a zsibói méııesből.

BN 1905. április 4. A. E.