A szi-ZGENY ERıcn Koı.>ONvAJA

Már megint ez a delíriumos Hartleben. A német Maupassant.

A dekadens új-pogány. A halott. Mióta bevégezte az álmatlan földi pályát, azóta több meséje van Hartlebennek. Mégis csak igaza lesz Bródy Sándornak:

-- Viharosan, szépen, gyorsan érni meg a halálra: ez a cél.

Hogy közben miket írunk, az olyan mindegy.

Hartleben már beérkezett. Sokan elparentáltuk. A dalait hiá-nyosan mondta el. De viharosan élt. És most halottan új poémákat küld nekünk . .

Bolyongó koponya, ez is a halottnak a verse. Hartleben halotti testéről testanıentunı szerint levágták a fejet. A test elhamvadt Išresciában. A fejnek csináltak egy ideiglenes mész- és cink-ágyat ıı temetőben. Hadd tisztuljon ott meg.

Ám jött a levele az özvegyııek Saloba. Neki kell az ura kopo-nyája. Mindjárt. Nehogy a szerető foglalja le. Egy szóval kellenek a hanıvak. Kell a fej. Sejti ez a kiváló asszony, hogy néha többet er egy lıalott költő koponyája, mint egy elevené.

De doktor nem akadt hirtelenében, aki díszes csupa-csonttá ııyesse meg az elágyalt fejet. Nyolc nap múlt ekkor a halál óta.

Nyers volt még a fej. Es egy inas goromba kése kezdte tisztogatni.

lãkkor derült ki, hogy egy ládika sincs a temetői ágy mellett. Az 69

inasnál volt egy nagy újságpapiros. Talán olyan, amelyeıı rajta volt a Hartleben nekrológja. Belecsomagolta a koponyát, amelyet, hejh, sokszor feszítgetett az alkoholgőz. És vitte az inas a hóna alatt. Mintha egy lepény volna. Vagy egy leveses-csésze.

Az út pedig kocsma mellett vezetett el. Az inas megszomjazott.

Az inasoknak is szabad szeszre szomjazni, nemcsak a költőknek.

A csárda asztalára tette le csomagj át. A borozók kíváncsian nézegették. Egy-két részegebb atyafi ki is józanodott talán tőle.

Mert nem volt szép látvány e koponya.

És nagysokára került csak valaki, aki e siralnıas, fonák, bántó szituációból kimentette a pogány német poéta koponyáját, mely-ben, hajh, nemcsak szeszgőz hajlékozott, de - töméntelen nagy-szerű gondolat s új nıelódia is.

A német újságok pedig botránykoznak, vádolnak és sírnak.

I_-Iogy ilyen bolyongásra jutott egy nagy német költő koponyája !. . . Oh, jaj . Szeretjük a szép földi szokást, mely a halottnak nagy-kegyesen és könnyek között megad mindent, amit az élőtől meg-tagadott. Miért e síránkozás? Hartleben sem vetette meg a csár-dákat. Boros-pohárhoz sűrűen kergette a világ kegyetlensége. Hát nem hozzá illő, szép véletlen ez? Hát nem igazi Hartleben-vers?

Ujságpapírosban a megnyiszált poéta-fej, csárdaasztalon, boros-poharak közt Egy utolsó vidám óra, mielőtt odakerülne az üzlet-zseniális, unott feleség mellé, akitől egy másik asszonyhoz menekült volt élőkorában, hogy aztán ettől a szeszhez menekül-jon . .

Ez a bolyongó koponya velő nélkül is nagyszerű verseket tud adni. Nagyszerűbbet talán, mint a szintén bolyongó, eleven Hart-leben eleven feje. Arról pedig nem tehetünk, hogy az eset kissé hajmeresztő. Igaz és emberi. És költői. Gringoire-uccse!

BN 1905. február 24. A. E.

36. A BOSZORKÁNY

Bemutató előadás a Nemzetí Színházban

-Azt mesélik, akik Sardou-t iııtimusan isınerik, hogy az öreg úr semmin sem mulat olyan pompásan, mint poéta-ember vérrel írott darabján. Ha tudná például, hogy két hét múlva valahol Moszkvá-ban vagy ChicagóMoszkvá-ban nagy színpadi bukás lészen, fagyhalált hal egy kegyetlenül -hideg .közönség előtt bizonyos forró, nagyratörő,

büszke, nem alkuvó író ember, ha tudná ezt bizonyosan Sardou, odautazna - élvezni. Hát szó sincs róla, az agg nıilliomosnak van oka megmosolyogni a poétákat. Hanem mégis csak érdekes, hogy ennek az embernek nincs semmi lelki harca, furdalása. Még ebben is szerencsésebb a többi sikerlovagnál, akik néha-néha mégis csak lenézik önmagukat.

Különben lehet, hogy így van vele Sardou is. És dacból csak azért is lesz még egyre sardoubb. Mint például a ma esti darabjában.

Mi talán egy kicsit elnémetesedtünk a színpad túlbecsülésében.

Nem az egész magyar publikum, de e publikum egy jeles része.

Voltaképpen a színpadról szívesen kellene fogadnunk mindent, ami egy kicsit is érdekes. Vagy ami alkalmat ad a színésznek, hogy nekünk egy igényi vagy vonalnyi új gyönyörűséget adjon. Ám Sardou-val, ezzel a ravasz, zseniális, ezer, sőt ezeregy-mesterrel, aki csak egy pillanatig sem lesz olyan könnyelmű soha, hogy a lelkéből ınutasson valamit, vagy emberről embernek szóljon, nem is igen érezteti a mi publikumunk, amit szeret éreztetni kegyetlenül sokkal érdemesebbekkel és - ügyetlenebbekkel. Fölült neki - hogy szé-pen írjunk magyarul - és fölül neki mindig, mert talán föl akar ülni.

A boszorkánynak bizony nem mondjuk el mi a ıneséjét. Rémes időkbe helyezett rémes történet ez, réınes raffinériával megcsinálva.

Egy eltorzított, ellázasított Carınen-mese. Játszódik a Ballagi Aladár kedvenc korszakában, amikor a szent spanyol inkvizíció a mór, az eretnek, a zsidó és a gondolkozó számára előzékenyen meg-valósította az egyházi atyák fantáziájában élő pokolnak minden kínszenvedését. A hősnő Zoraya, nemes, forró vérű, emberfölötti mór-asszony, aki szerelmével elveszít egy büszke, nagyon nemes, szép Dont, Enriquezt. Történik pedig ez 1506-ban, mikor már vége a mór-uralomnak s dühöng a keresztyéni érzés Hispániában. A két szerelmes egy mérges, halálos csókban pusztul el. De addig.

Mi minden történik addig! Ha Sardou hinne önmagának csak egy kicsit, nem lehetne ezt a darabot végignézni. Egy sereg idegrend-szer jelentené be a csődöt a negyedik felvonás végéig. De idegrend-szerencse, hogy Sardou beleláttat folyton a maga boszorkánykonyhájába. Ez megkönnyebbülés, mikor már szinte baj van, s szinte elordítjuk magunkat. Éji találkozás, vad, fegyveres jelenetek, ráolvasás, hip-nózis, agyonfojtás, ledöfés, hisztéıiás ölelkezések, rejtekajtók, cse-lek, megrohanások, nászünnep, szökés, szerenád, harangzúgás, mág-lya, csavar, emberkínzás, gyilkos csók . . . Tessék folytatni. Van eb-ben a darabban minden. És vannak eb-benne átkozottul dicső színész-szerepek. Különösen kettő. E kettőért sok mindent megbocsájtunk.

Természetesen Márkus Emiliáé az egyik. Szép volt e nagyasszony, boszorkányosan szép mór-nő. És ha olykor a deklamációjával

cél-7!

zott arra, hogy talán opera-librettónak jobb leııne ez a darab, viszont soha talán még izgatóbb, fölindítóbb nemes erőt nem vittek még ilyen darabra. Nem vitt a nagy Sarah sem.

A szorongó, idegeiben megkínzott publikum izgalmát ő neme-sítette meg. Viharzott is felé a taps. És jó volt az est arra is, hogy megismerjünk most már igazán egy fiatal, erős színészembert. Odry Árpád ez, aki a vívódó, becsületes, erős fiatal talentumában nagy ajándékot hozott a Nemzeti Színházııak. Nagy dolog az, művész-kálváriát jártságot jelent, mikor egy fiatal színész még egy Sardou-darabban sem adja olcsón magát. Szerencsés színpadi alak, lélek és becsületesség. Nagy kvalitások. Megértette s megtapsolta nagyon a közönség. B. Lenkei Hedvig, Pethes, Szacsvay, Ivánfi, Gyenes s a többiek is mind nagyon jók. Szinte túlgondos rendezés. Fényes kiállítás. A darab fordítása pedig szegény néhai, nagyérdemű Fái J. Bélánkat dicséri fájdalmas posthumus dicsérettel. A közönség pedig? . Sardou darabja, érdekes, betegül érdekes és sardou-i.

Nem tudta kivonni magát a tőrül vetett, egymást kergető hatások alól. És nagy mentsége volt a színészek remeklésében. Ám akármi néven nevezzük a gyermeket, Sardou sikerének, színészek sikeré-nek, az előző bukások sikerésikeré-nek, az érdekesség nagy színpadi parancsa sikerének, akámıinek, a valóság: a siker. Ez már így volt, és így lesz, mióta világ van és - siker.

BN 1905. február 25. Dyb.