EGY TISZTELETES ÚRHOZ

Szól ez írás az alphai tiszteletes úrhoz. Gyávaság okából szól éppen ő hozzá. Az alphai tiszteletes úrnak tudniillik nincsen neve.

Alpha nagy Amerikában van, New-Yersey-ben. Baksay Sándor püs-pök most keres Alphába egy magyar kálvinista papot. Hatszáz-kilencven dollárja lesz ott évenként. Nem nagy pénz. No de itthon sincsenek nagy pénzhez szokva a református tiszteletesek.

Tiszteletes uram, Alpha magyar lelkipásztora, kinek a neve még nem tudatik, szerencsés utat kívánunk. Pápa vagy Buda-pest, Patak vagy Kolozsvár vagy Debrecen lelkét vigye magával a tengerentúl árva magyarjai közé, mindegy. Azt sem ajánlgatjuk, hogy sok szeretetet is vigyen magával, úgyis ezt teszi.

Egyre kérjük csak: ne legyen önből búsmagyar odakünn. Na-gyon nagy kérés ez. És naNa-gyon nagy kérdés. Hogyan is nem esett még erről soha szó?

Messze nagy Amerikában, idegen népek és csodák rengetegé-ben egyre nő a hazulról elátkozott magyarok száma. Itthon nem lelıet élni. Mennek ki szegények, talán a világon a legrosszabbul fölszereltek az újvilág nagy versenyére. De mennek. És ott künn 37

összeverődnek. Nagyrészükırek lelkén még ott van az alig lerázott jobbágyság lélek-bénasága. Aztán ez a mi országunk még mindig csak feudális ország. A régi jobbágyokat, az új jobbágyokat, sem betűre, sem munkára, sem bátorságra meg nem tanítjuk. Ugy kép-zeljük egy-egy amerikai vidék magyarságát, mint reszkető juh-ıryáj at a debreceni nagyvásárra beriogatva. Reszketve nézik a nagy, ijesztő, lármás ismeretlenséget.

No, most már semmi egyéb nem kell, mint egy ábrándos, gyön-gelelkű vezető, aki Amerikát is csak a betűk révén ismeri jobban, mint a hívei. Mondjuk, egy poéta-lelkű debreceni teológus, aki sírva gondol vissza a cétus életre, egy elmulasztott beregi eklézsiára, egy kis leáııyra, a kortes-nótás, lelkes képviselőválasztásokra, a hazai cécókra vagy valami más ilyenekre. Kész: egy kis Magyar-ország. Hazai tempóban folyik az élet, egyırıást ına rva, sokat ábrán-dozva, gyámoltalanul és szegényen. Mindenek fölött pedig bús-magyarkodással.

Tiszteletes uram, csináljon iskolát. Neıııcsak a többi tiszteletes úr, de minden értelmes, vezető, amerikai magyar számára. A Reformed Church és a Presbiteriaıı Church, a missziói vagy hazai egyház, az ilyen magyarok vagy az olyan magyarok kérdése, ezek az ióta-problémák ne kössék önt le. Legyen amerikai, ahogy Ame-rikába teszi a a lábát, s tegye amerikaiakká a magyar híveit is.

Magukbaıı bízókká, reálisakká, munkásakká, vállalkozókká és ıníi-veltekké. Vagy legalább is erre törekedjék. A magyarság pedig megmarad e ınellett. Ne tessék félni. Sőt így lesz csak ebből haszna a magyarságnak.

Ha mi kerülnéıık oda, ilyen gondolattal idomítırók apostolivá a lelkünket. Amint következik. Itt élüıık már egy millióan. Ez a szám egyre nagyobb. De lehetetlen, hogy Magyarország sorsa nıin-dig úgy folyjék, ahogy most. Készüljünk erre a változásra ide-künn. Egy napon talán otthoıı elszáll a sötétség. Összeomlik a középkor. Meghal az az Európában felejtett feudális-patriarchális világ s egy demokrata, modern Magyarország támad belőle, mely-ben nem lesznek urak, csak polgárok. És akkor mireánk szükség lesz. Mink már akkor egészen új, nıunkás-idők gyermekeivé nevelőd-tünk Amerikában. Vagyonosak leszünk és hazamegyünk. Mind.

Millióan, két millióan. Hazamegyünk tanítómestereknek.

Evvel a gondolattal szálljon partra, tiszteletes uram. Ne nacio-nalizmust vigyen magával, busongó magyarságot, de ameriká-nizmusraszántságot és bízó magyarságot, amit nem kell lépten-ııyomon a szájon hordani. Ott künn nincs idő a szép szavakra.

Lehet, hogy hazaárulónak fogják deklarálni az amerikai zoltánok, de ez még itthon sem elviselhetetlen, tiszteletes uram. A munka

ıniııdent íeledtet, s be szép volna, ha Amerika kifejlesztené az új magyar ember típusát, a szabadét, nıűveltét, munkásét, erősét, mely honi nyomorúságaiııkban nem tudott megszületni.

BN 1905. március 12. A. E.

48. WESSELENYI

Hatvaırhét esztendeje ma, hogy a pesti árvízen bátorságosaıı ha józott \Vesselényi. Miként Krisztus a tengeren. A franciskánu-sok templomán ma már ott kellene lenni a táblának, mely az árvízi haj ós emlékét hirdeti. Nincs még ott. Nem is baj. Bőbeszédű, lanyha verses strófa, városházi ünnepi szóııok, hivatalos kegyelet sohse késhetnek eléggé. Egyébként is Wesselényi árnya nem szokott hozzá a tömjénlıez. Fadrusz érezte, hogy ki volt. És néhányan talán még.

Fadrusz előtt és Fadrusz után. De kevesen ıııiııdig. Mert nem volt ő Krisztus. Csak a kínszenvedésben. A nıegfeszíttetés sikerében nem. O János volt, a keresztelő.

Kis jegyzőkönyvet tartogat e sorok írója, Wˇesselényi késő kis földije. Átkos órák sóhajtásait, káromkodásait jegyzi bele. E néma, rejtett kis könyvben sok tépődő sor áll Wˇesselényiről. Nem merııe lejegyezni ide egyet seıır. Gyilkos analógiák, töınegsértő istenkároın-lások ezek. Hanem van valami más is e könyvben. Egy lázas poéta-ötlet. Ezt talán ide lehet írni. A poéta-ötleteket fölényes mosolygás-sal fogadja a világ. Tehát: élt egy másik Shakespeare, egy másik Heine, egy másik Nietzsche, minden nagynak egy másíka, akit a világ nem ismer, s aki prófétaibb, több volt azoknál, akiket ismer.

\Vesselényi több volt, sokkal több, mint ama nevezetes utókor még csak álınodja is. A kufsteiııi fogolynak, Voltaire legtüzesebb magyar adeptusának és Cserei Iloııának a fia olyan pompázó kifej-lődése, fenonrénja volt a magyar férfiléleknek, amilyenhez hasonló talán egy-kettő akad. De nem volt percnyi pontossággal érkezett fia a beteljesedett időknek, s a graefenbergi vak embernél alig van tragikusabb magyar sorsú alakja a históriáııak. Zilalron áll a szobra.

Szilágyságban, fészkében ama fényes familiának, mely a kevesek közül való, kiknek minden rendű Marat-k megbocsátanának, ami-ről végre is ma már nem tehetnek: hogy címeik és ismert őseik vannak.

Rajta múlt vohra csak, ma nem volna ez az ország feudálisabb, elmaradtabb, bizonytalanabb sorsú, mint valaha. Balttéletek írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az ő korában. A mi

korunk-HU

ról nem is szólva, mikor minden olyan átkozottul? ideális, -s mikor még a legszabadabb gondolkozó is tartogat egy sötét, süllyesztő ajtót az agyában.

De ma csak az árvízi hajós napja van. Ne szóljunk arról, hogy milyen nagy szüksége volna ma ez országnak azokra a nagyszerű erejű karokra, melyek az árvizes Pesten annyi életet emeltek ki a rom-ból és az áradatrom-ból. A hivatalos ünnep meglesz. Ünnepeljenek ma csak a megértők. Ezúttal kivételesen pontos dátumon. Az új Buda-pest minden gyermekétől elvárhatna ugyan egy könnyektől és emlékekkel telt percet Wesselényi árnya. Büszke árny ez. Aldoz-zanak tehát csak azok, kikből ez önként jön. Nézvén kétségben a mai szörnyűséges, árvizes világot, erősödjenek. Végre is nem lehet ott sokáig Hamletek kezében a sors, ahol hatvanhét évvel ezelőtt az akciónak olyan legendás bajnoka élt, mint Wesselényi.

BN 1905. március I4. A. E.