bernardim ribeiro Menina e Moça – avagy Saudades (A sóvárgás könyve) című regénye kétségtelenül a portugál széppróza kiemelkedő alkotása. Fatalizmusa, köztes – tulajdonképpen több mű -faj stílusjegyeit elegyítő – volta, sejtelmessége és töredezettsége, az érzelmeket regényszervező eszközzé emelő elbeszélésmódja és intimitása a Xv. század szentimentális ibér regényeit koro-názza meg, s emeli az alkotást – amely ugyanakkor a Xiv. század itáliai hagyományainak is ter-mészetes folytatója –, a Xvi. századi portugál széppróza klasszikusai közé. boccaccio Elegia di Madonna Fiammettája (1343 körül), valamint enea Silvio piccolomini, a későbbi ii. piusz pápa,
udvari körök örömére. a már ibér művek sorozata a galego Juan rodriguez de Cámeraval veszi kezdetét, (akit del pardónként is ismerünk, mint a gallego dalnokiskola utolsó reprezentánsát), aki vélhetőleg önéletrajzi elemekből merített El siervo libre de Amor (ámor szabad szolgája) című műve megírásakor. őt diego de San pedro követte, akinek leginkább Cárcel del amorja (a szere-lem börtöne) emelkedik ki a Juan Flores-féle regények közül (például Breve tractado de Grimalte y Gradissa, 1492; magyarul: rövid értekezés grimalte-ról és gradissa-ról) és a névtelen szerzőtől fennmaradt Cuestión de amor (a szerelem kérdése, 1513).
bernardim ribeiro portugál nyelvű szentimentális regénye tehát már egyfajta ibér tradíció betetőzése is, ugyanakkor anyanyelvén az első ilyen ihletettségű darab. művét talán inkább felol-vasásra szánta, tehát egy könnyen behatárolható udvari környezetnek készítette, amit az is való-színűsít, hogy több kézirata forgott közkézen első nyomtatott és posztumusz kiadásáig. lapjairól az ugyancsak az egész ibériai-félszigetre kisugárzó hatású Xv-Xvi. századi Daloskönyvek bevett szerelmi-erotikus-szentimentális érzelemvilága köszön vissza. ez olyannyira igaz, hogy a Sau
dades első, a regény sikeréhez és elterjedéséhez is nagyban hozzájáruló nyitómondatát, akár a be -vett daloskönyvi verssorokba, redondilha maiorba is átrendezhetnők:
„leány s még hajadon
amint majd esett is vélem.” (ford. rákóczi istván)
e fenti játék talán azért sem öncélú, mert noha – a Xvi. században elterjedt nevén – a Saudades első kiadásai – Saudades de Bernardim Ribeiro (Ferrara, 1554), História de Menina e Moça (köln, 1559) és Livro chamado das saudades de Bernadim Ribeiro (évora, 1557) – a Xvi. század második feléből valók, eugenio asensio 1974-ben megtalálta azt a legrégebbi első, és általa n-nek nevezett kéziratot, amelyet körülbelül 1546 előttre datált. ez esetben viszont a genézis – mint ezt José osório kimutatta – barros Clarimundo Császár krónikájával együtt még a dom manuel-i (1495–
1521) triumfalista korszakig vezethető vissza, a tengerjáró hajózás és a terjeszkedő gyarmatosítás csúcspontját megélő udvarnak a befogadó közegét sejthetjük a mű hátterében. Ha így van, talán azt sem árt megjegyezni, hogy éppen ekkortájt tetőzhetett boccaccio hatása is, akinek Elegia di Madonna Fiammetta című, spanyolra átültetett, rokon lelkületű munkája 1545-ben már luis rodrigues nyomdájában volt. a több irányú hatások persze ennél jóval szerteágazóbbak, így pél-dául az önmegtartóztatás (vagyis a szerelmi bánattal szembeni tűrőképesség) tekintetében akár a vergiliusi szövegekkel is teremthető intertextuális kapcsolat. maga a menina e moça szóösszeté-tel, a korai lovagregények fordítóinak stiláris fordulata is lehetne, ugyanis így jártak el akkor, ha a latin etimológia a vulgáris nyelvben már elkopott, vagy fejlődése kívánni valót hagyott maga
után: egyszerűen az „és” kötőszóval összevont két szinonima segítségével fejezték ki a teljesnek vélt nyelvi valóságot. mint fordulat, a menina e moça már csak azért sem újdonság, mert már sze-repelt a kortárs Cancioneiro Geral 186. darabjában (trovas que garcia de resende fez à morte de dona ynés de Castro). Ha a másik címvariánst vesszük, ugyancsak mély gyökerekig ásunk.
a Saudade mint a portugál érzékenység, a nosztalgikus érzelemvilág, a merengő lelki hajlam kife-jezésére rendszeresített kategória, már dom duarte király Leal conselheiro (Hű tanácsnok) című traktátusában is megjelenik, mi több, per definitionem a portugálok sajátja, hisz kettős, édes-bús tartalmát egyetlen másik nyelvbe sem lehet átültetni. ugyancsak korábbi, a kora középkori és immár nemcsak prózai, hanem költői hagyományokat folytató ribeiro abban a vonatkozásban is, ami elbeszélésének egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy mindkét narrátor – a menina (leány), illetve a dona (asszony) – nő. nos, mint tudjuk, ez a fajta nőközpontúság korántsem idegen a por-tugál trubadúrlírától: a cantiga de amigo (tudniillik barátdal) formai meghatározásaként a Can cioneiro Colocci–Brancuti, vagyis a ma már a lisszaboni nemzeti könyvtár tulajdonában lévő daloskönyv Xiii. századi névtelen teoretikusa költészettanában ugyanis leszögezi, hogy a „barát-dal az, amikor a nő beszél”80. mint ahogyan ez az eljárás a trubadúrlírában is több mint a költői énnek egyfajta különös nézőpontváltása, most sem minősül kulturális sokkhatást kiváltó szerep-cserének, hogy szerzőnk, amikor regénye egyes szám első és harmadik személyű elbeszélőjének, sőt, ezzel a tulajdonképpeni kerettörténet főszereplőinek is, két nőt választ. a lovagregények „fér-fiassága” abban is megnyilvánult, hogy a lovagok nagy tettei mögött ugyan ott lehet törekvésük, hogy „tökéletes szerelmessé” váljanak, és az átélt szomorúságuk gyökere maga az igaz és felkavaró szerelem lehet, de mi mégis a lovaggal azonosulunk, és rá nézünk fel. a Menina e moçában – mint azt Herculano de Carvalho megjegyzi – már az udvarhölgyek és nem a lovagok érdemlik ki a cso-dálatot és együttérzést, s mert ők szeretnek hűen és szenvednek igazán, ezért a szentimentális regény már joggal az ő érzelemviláguk lenyomata. bernardim ribeiro ezzel egyértelműen saját kora (illetve a korát megelőző, de talán minden korban jelenlevő) nőellenes és nőbarát disputájá-nak utóbbi frontvonalán foglal helyet: s már maga ez a „női szempont” is más, tudniillik elvi ala-pokat és szemléletet tükröz. érdekes megjegyezni azt is, hogy a Saudades prológusa nemcsak a szerzőhöz, de a befogadóhoz is e „nemek arca és harca” felől közelít. eszerint a művet eleve nem forgathatja haszonnal két csoport: az utilitasból kizártak azok, akik „vidámak”, mert ártatlan örömüknek ezzel hamar vége szakad, illetve a nők, hiszen saját tapasztalataik alkalmasint a me -ninaénál is nagyobb fájdalmakat őriznek. a könyv az „igaz barátot”, tehát a szomorú szerelmes férfit célozza meg, már amennyiben nem a menina testesít meg egy személyben több fiktív szerzőt, vagy ő lenne esetleg az egyetlen szerzőbefogadó. ő az, aki végső szerelmi bánatában bo lyongva sorra fakasztja fel a fájdalom forrásait – monológja mintegy maga elé dünnyögött élő -beszéd –, aminek legszebb költői képe a pacsirta halála feletti sirató. bár van olyan kutató, aki Sint rához köti a locus amoenust – s ezzel visszavetíti azt a romantikát, amit tájépítésben és iro-dalmi imágóban egyaránt csak a XiX. században vív ki majd magának e vidék –, figyelemre
replők, csermely és liget, palota és kunyhó, sűrű erdőség és kihalt partvidék a történések bevett terei. a dona (de outros tempos) vagyis a (régmúlt idők asszonya) megjelenése párbeszéddé bővíti a prológus narrációs körét, de ez a gyakorlat – ami nem más, mint amikor a tapasztaltabb barátnő, anya vagy bizalmas a csalódott és elhagyott szerelmes leányka vigasztalására siet –, még ugyancsak a dialogizáló barátdalok világát idézi. nem úgy az utána következő, a dona szájából elhangzó „két barát története”, amelyet egy újabb fiktív elbeszélőre (tudniillik dona édesapja rég-volt elbeszélésére) visszautalva, az emlékezés többszörös „szűrőjén” keresztül hallhatunk. az apro-pót az jelenti, hogy a moça bolyongására és a donaval való találkozására éppen abban a közegben kerül sor, ahol a régi korokból kísértő szomorú szerelmi történetek füzére is bonyolódik.
lamentor és belisa története – Salgado Junior szavaival, az egész regény csomópontját jelentő epizód – valójában még csak bevezetője az igazi történetnek. lamentor lovagnak, aki belisát, szü-lés előtt álló szerelmesét menekíti, partraszállásuk után meg kell vívnia egy idegen lovaggal egy hídfő birtoklásáért. ekkor hű szerelmi szolgálatából már csak pár nap hiányzik, hogy elnyerhesse szerelmese kezét. lamentor győz a bajvívásban, de még az éjszaka folyamán elveszíti asszonyát.
az eseményektől is megrettent belisa belehal a szülésbe, s ilyen baljós jelek között sír fel kisleá-nyuk, titkolt szerelmük gyümölcse, arima, aki a második tragikus epizód hősnője. aóniát, belisa húgát lamentor sátorában egy másik lovag (az első barát) pillantja meg, s iránta érzett szánalma szerelmet lobbant szívében. Feledi a hölgyet, akit eddig szolgált, s csak, hogy a közelében marad-hasson, pásztornak áll. a flótás pásztor dala előbb a dajkát hatja meg, majd a kíváncsiság a leányban ébreszt vonzalmat a különös férfi iránt, akiről utóbb kiderül lovag mivolta. a pásztor neve, bin -marder – ami talán a szerző, bernardim anagrammája – akkor születik meg, amikor a lovag egy galíciai favágó balesetét hallja: „bin m’arder” („megégettem magam”), ami találóan fejezte ki ér -zelmeit. a gúnyát, sorsot és nevet váltó szerelmest végül a tapasztalatlan leányka bimbózó me várja, mígnem az utolsó, nem várt sorscsapás letaglózza: aóniáját (azaz Joanát, ami a roman-tikus portugál irodalomtörténeti hagyomány szerint ribeiro szerelmének anagrammája volna) – akarata ellenére – máshoz adják férjhez. binmarder bánatában elbujdosik, és többé már nem látja őt senki sem. időközben arima (maria anagrammja) is felcseperedik, s apja királyi parancsra az udvarba küldi, „ahol nincs is más, csak igazi vagy színlelt élvezet”. lamentor ezért arra inti, hogy még a bűnnél is jobban kerülje a hírnevére árnyékot vetők indulatát. avalor (álvaro, a máso-dik barát) szerelme ezért, bár megérinti, de nem készteti viszonzásra a hősnőt, aki szemben belisával és aóniával – akik még önnön sorsuk foglyai –, akarata és jártassága révén már a saját útját tudja bejárni. José augusto Cardoso bernardes szerint a női, és egyfajta fejlődési láncba fűz-hető szereplőkkel szemben az érzelmi cikluspár „férfi szereplőinek láthatóan alacsonyabb az önmegtartóztatásra és a tökéletesebbé válásra való képessége”, s ezért a félénk szerelmes avalor el is tűnik a színről, s a tenger habjaira bízva hánykódó csónakját – míg tehetetlenül követi hazatérő szerelmesét – átkel a szimbolikusan is értelmezhető túlsó partra. a történet itt hirtelen véget ér, ami sejtetni engedi, hogy korántsem teljes vagy befejezett a mű, hanem csak egyfajta torzó, ame-lyet – bár a különböző újabb kiadások szövegkritikája megnyugtatóan leválasztott az avatatlan és ügyetlenül betoldó kezek interpolált szövegeiről – maga ribeiro nem tudott már befejezni. ez a tény azonban már átvezet a szerző életrajzának később kikristályosodó mítoszaihoz.
bernardim ribeiro-ról meglehetősen keveset tudunk, és az életrajzi dokumentumok szinte teljes hiányában többnyire csak önkényes feltevésekre vagy a művek közvetett tanúságára
hagyatkozhatunk. Szerzőnk az alentejói torrãoban született a Xv. század utolsó évtizedeinek valamelyikében. az i. (Szerencsés) mánuel udvarához bejáratos költő – akár évorában, akár al meirimben, akár Santarémben került is sor a nevezetes találkozásra – barátságot köt Sá de mi -randával („Jano és Franco” eklogájának – egy újabb anagramma! – Sandomirjával), akit azonban már korántsem annyira biztos, hogy elkísért volna itáliába, ahogyan azt utóbbi Alexo című eklógájának egy sorából kiolvassák egyesek. Így vagy úgy, a „jó ribeiro barát” az udvari szalon-költők egyikeként a portugál udvari verselők azon utolsó nemzedékébe is tartozott, akiknek darabjait garcia de resende még beválogatta az úgynevezett Cancioneiro Geralba (teljes dalos-könyv), ami nyomtatásban 1516-ban látott napvilágot. életében az itt közölt költeményein kívül röplapon csak a 3. (Silvestre e Amador) eklogája jelent meg 1536-ban. a filológusok egy része erre a dátumra, más része az úgynevezett asensio-féle kézirat keletkezésének (1545) idejére teszi bernardim ribeiro halálát, s kizárják azt a tételt, miszerint 1552-ben az Hospital de todos os Santos betegeként tébolydában végezte volna életét. e több mint romantikus nézet szerint – ame-lyet Salgado Junioron kívül a józan ész is cáfolni látszik – az 1482-ben született ribeiro-t egy bizo-nyos Joana tavares zagalo (a ii. eklóga Joanájának és a Menina e moça aóniájának ihletője) iránti viszonzatlan szerelem kergette volna halálba. Ha el is fogadjuk, hogy ribeiro unokahúga volna a költői minta, az már nehezebben hihető, hogy a hetvenéves aggastyán lángolása lett volna a casus mortalis. bernardim ribeiro állítólagos szerelmeinek ezzel még koránt sincsen vége, a romanti-kus garrett a Camões és Um auto de Gil Vicente (gil vicente egy színdarabja) című műveivel mintegy megerősíti azt a feltevést, hogy a tragikus szerelem fő ihletője nem más, mint mánuel király leánya, d. beatriz infánsnő, a későbbi savoyai hercegnő. ezen légből kapott állítások mögött – mint Herculano de Carvalho utal rá – manuel de Faria e Sousát kell látnunk, aki nemcsak luís de Camões sokat vitatott biográfusa, de más esetekben is fő-fő fabulista, aki néha „thalykál-mánkodó”.
a műfaji kereteken könnyedén átjáró ribeiro a Menina e moçában – amint azt a mai elemzé-sek egyértelműen kimutatták – az úgynevezett áltörténettől, a konfabulációtól még nem távolo-dik el. markánsan „modern” költői képeinek gyökerét viszont, s főképpen a szerelem születésé-nek lélektanilag megalapozott, sejtelmes és titokzatos, nőies és sajátos világát a kortárs kritika továbbra is kutatja. marcel bataillon például ribeiro ún. új-keresztény voltával magyarázza e jegyeket, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a Menina e moça először Ferrarában, a portugál-zsidó könyvkiadó Samuel usque nyomdájában került kiadásra, amely az ibér menekültek egyik szel-lemi központja volt. az a tény pedig, hogy az 1554-es editio princeps tartalmazza az ún. Crisfalt, felveti bernardim ribeironak Cristôvão Falcãoval való azonosításának lehetőségét (delfim gui -marães és mások), ami ugyancsak élénk vita, utóbb pedig szinte általános elutasítás tárgya lett.
bernardim ribeiro prózája ugyan nem forradalmasítja még – miként vele kronológiaiag párhuza-mosan Sá da miranda lírája – a portugált, de tény, hogy boccaccio és Sannazaro hatása révén itá-liai eszközökkel gazdagodik általa az elbeszélő nyelvezet, amelynek egyik első mestere.