kordás Ferenc
a népköltészet, mint minden népnél, a portugáloknál is ősidők óta virágzik Főleg a szerelmi dalok voltak közkedveltek, amelyek sokban hasonlítanak a mi virágénekeinkre. mivel ezekben a népdalokban a szerelem gyakran a maga természetes egyszerűségében és közvetlenségében jele-nik meg, az egyház mindent elkövetett, hogy a gyökerét is kiirtsa ezeknek a népi virágoknak.
Harcias korszak volt ez évszázadokon át. a férfiak hadba vonultak a mórok ellen. és gyakran hosz-szabb ideig is távol voltak a családjuktól. az otthon maradt asszonyok, lányok szerelmi versekben, dalokban fejezték ki természetes sóvárgásukat a férfi, a férj, a szerető után. az ilyen dalokat főként az egyházi búcsúk alkalmával dalolták és adták tovább.
a népdalok, népies56 szerelmi dalok szerkezetét és témakörét az udvari műköltészet átvette és továbbfejlesztette. tudjuk, hogy a trubadúrköltészet a Xi. század folyamán provence-ban szüle-tett, és a portugál királyi és nagyúri udvarokban gyorsan meg is honosodott, különösen ii. alfonz és iii. alfonz uralkodása alatt. a portugál királyok ugyanis kedvezően fogadták a dél-francia okcitán nyelvű trubadúrokat.
a hagyomány szerint a legrégibb ilyen, portugál nyelvű dal 1199-ből való, és i. d. Sanchót, a portugálok lírikus királyát tartják szerzőjének.
olvassuk előbb portugálul:
„ai eu coitada,
como vivo em gram cuidado por meu amigo
que ei alongado!
muito me tarda
o meu amigo na guarda!
ai eu coitada,
como vivo em gram desejo por meu amigo
que tarda e não vejo!
muito me tarda
o meu amigo na guarda!”
magyar fordításban:
„Jaj, én szegény lélek, milyen nagy gondban élek
56 a portugál filológia álláspontja szerint autochton költészeti megnyilvánulásról van szó, amely a szájhagyomá-nyon keresztül átörökített formákat átemelte a költészet regiszterébe.
kedvesem miatt, kitől elszakadtam!
nagyon soká marad kedvesem az őrségen!
Jaj, én szegény lélek, milyen nagy vágyban élek kedvesem után,
ki késik, nem látom!
nagyon soká marad kedvesem az őrségen!”
a legelső, ismert udvari dalnok az 1141-ben született João Soares de paiva, i. Sancho kortársa volt.
az utolsó trubadúrnak Conde de barcelost tartják, aki 1354-ben halt meg.
a trubadúrköltészet dénes király uralkodása alatt (1261–1325) érte el fénykorát. udvarában mintegy 200 különböző udvari dalnok pengette lantját. dalaikból kb. 2000 maradt az utókorra.
iii. alfonz fia, dénes király nemcsak kiváló államférfi volt, aki fényes udvart tartott, de az egyik legragyogóbb és legtermékenyebb trubadúr is, akinek összesen 138 dala maradt fenn. ezek nagy része szerelmi dal. költeményei gyűjteményes kiadása Halléban jelent meg 1894-ben. a költő-uralkodónak ritka érzéke volt a szellemi, kulturális értékek iránt. udvarába fogadta a híres fran-cia énekeseket, papokat, telepeseket hozatott az országba, a tehetséges nemesifjakat a párizsi és a montpellier-i egyetemre küldte tanulni. megfigyelte, hogy a provanszálisták – a franciákat utánzók – dalai nem őszinték, sok bennük a keresettség. 1290-ben ő alapította meg a lisszaboni egyetemet.
dénes királyon kívül a század kiemelkedő költői közé tartozott még d. afonso Sanchez, d. pedro és João garcia de guilhade. a Xiv. és Xv. században az udvari líra mellett gazdag vallá-sos és világi költészet alakult ki.
már az első francia stílusú szerelmi dalokban megjelenik a legkedveltebb portugál szó, a sau
dade, amely sóvárgást, a szerelmes férfi vagy nő utáni bánatos epekedést jelent: „Que soidade de mia senhor ei!” 57 (Hogy emészt a sóvárgás a kedvesem után!). a szerelem utáni eme kielégíthetet-len sóvárgás, epekedés, érzelmi ellágyulás és romantikus magatartás végigvonul az egész portugál irodalmon.
a trubadúrok között találunk nemesembereket, a király jó barátait, de ritkábban közembere-ket is. a krónikás Fernão lopes például plebejusi származású volt, királyok és hercegek kegyeltje, aki bejáratos volt a királyi udvarba.
ezeket a világi, népies dalokat (cantigas) három nagy csoportba lehet osztani:
a.) Cantigas de amigo: a szerelmes nő kedveséhez szóló dala. leginkább lányok, fiatal nők
éne-kerültek be az udvari énekesek műdalaiba. Főszereplőjük a szerelmes, ifjú leány, aki a kútra megy vízért, s közben találkozik a kedvesével, vagy ruhát mos a patakban, és közben dalolgat. vagy a lány várja a kedvesét, esetleg a fonóban dalolja el vágyait, gondjait, vagy az édesanyjával vitatko-zik, aki félti a lányát a szerelemtől stb. ilyen, jaryasnak nevezett dalok már a Xi. században, a mór uralom idején keletkeztek, leginkább moszarab nyelven, később pedig portugál és galego nyelven íródtak.
b.) a második csoportba a cantigas de amorok, azaz a szerelmi dalok tartoznak. ezeket a fér-fiak dalolták, szintén zenei kísérettel. kezdetben a provanszál dalokat utánozták, ahogy abban az időben európa minden királyi udvarában. már X. bölcs alfonz menedéket adott az elüldözött bárdoknak, nem is szólva arról, hogy a portugál és a francia főnemesek között igen élénk politikai és családi kapcsolatok alakultak ki az első dinasztia idején.
az énekeseket portugálul jograloknak hívták. galego-portugál nyelven írták verseiket, ame-lyekben az előkelő származású gróf vagy lovag a korszak erkölcsi felfogásának megfelelően min-den rajongásával szolgálni akarja az imádott nőt. bizony konvencionális költészet ez, tele májusi virágnyílással, tavaszi széllel, csalogány dalával, vagyis azokkal a lírai motívumokkal, amelyek abban az időben elfogadottak voltak.
c.) a népies dalok harmadik csoportját a cantigas de escárnio e maldizer, azaz a gúnyolódó, szatirikus és „megrontó” dalok alkották, amelyek később összeállított gyűjteményekben, a Can
cioneiros da Vaticanában és a Biblioteca Nacionalban igen nagy helyet foglalnak el.
a jogral sokszor csak egy jó hangú, ügyes muzsikus, lantpengető, egyszerű, falusi (vilão) ember volt, aki énekével és társnőjével együtt szórakoztatta az urakat. ezek a dalok gyakran hasz-náltak erotikus, pikáns kifejezéseket, s nem riadtak vissza a nyíltan obszcén szavaktól sem.
voltak vándorpoéták is, akik lóháton jártak egyik főúri udvarból a másikba. ezeket segrelnek vagy seglernek hívták. időnként dalos ünnepeket, dalversenyeket (côrtes) tartottak, amelyeken az új dalokat bírálták el, és a legjobbakat megjutalmazták.
a cantigák sorai általában hét, nyolc vagy tíz szótagúak, egy versszak (cobla, cobra, talho) rendszerint két-tízsoros, a refrén leggyakrabban négysoros. a portugál dalnokok főleg a hét szó-tagú verssorokat kedvelték. a spanyol hatás igen erősen érződik a dalokban, hiszen ebben az idő-ben a költők nagy része mindkét nyelven írt.
a világi népies dalokat három kódexben gyűjtötték össze:
a) a Cancioneiro da Ajuda a legrégibb gyűjtemény, melyet valószínűleg a portugál királyi udvarban másoltak le a Xiii. század végén. 64 olyan galego-portugál nyelven írt verset tartalmaz, amely a többi gyűjteményben nem jelenik meg. ez a legkisebb gyűjtemény, de egyben a legegysé-gesebb műfaji szempontból. a lisszaboni ajuda királyi palotában őrzik.58
b) a Cancioneiro da Biblioteca Nacionalt régebben ColocciBrancuttinak nevezték, mert egy olasz műgyűjtő, angelo Colocci másoltatta le a már akkor is töredékes kódexet. ugyanakkor ez a legteljesebb gyűjtemény, amely nemcsak szerelmi dalokat tartalmaz, hanem mindenfajta egyéb szövegeket is.
c) a Cancioneiro da Vaticanát a Xvi. században itáliában másolták a Xiv. századi eredetiből.
58 amikor a régi lisszaboni nemzeti könyvtár új nevet és szerkezetet nyert, az ajuda-palotában őrzött könyvtári állomány a portugál nemzeti könyvtár állományába került. mindez a Daloskönyv elnevezésén mit sem változtat.
a nagy gyűjtemények közé kell még sorolnunk a Cantigas de Santa Maria (Szent mária dalai) című daloskönyvet, amelynek a szerzője és összeállítója X. bölcs alfonz (1221–1284) volt.
dénes király halála után a trubadúrköltészet hanyatlásnak indult. a királyokat már nem a múzsák, hanem a háborúk, az ország gazdasági problémái és a vadászatok érdekelték. i. János király Livro da Montaria (könyv a lovas vadászatról) címen a vadászatról írt könyvet, d. duarte király lovaglásról írt munkája a Livro da Ensinança de Bem Cavalgar (a jó lovaglás tanítókönyve) címet kapta.
a lovagregényekről
kordás Ferenc
a középkori embert – nemcsak az írni-olvasni tudókat, hanem a nép egyszerű fiait is – nagyon érdekelték a kalandos lovagregények. a leginkább francia származású lovagi históriák számos változatban terjedtek el portugál fordításban is. ilyen volt például a Demanda do Santo Graal (Szent grál-legenda). Háromkötetes, több mint 1300 oldalas, hatalmas mű volt ez, mely évszáza-dig kedvelt olvasmánya volt. egyúttal ezt számítják az irodalomtörténészek az egyik legrégibb, írott portugál nyelvemléknek is a Xiii. századból. a több változatban feldolgozott középkori legenda egy csodálatos erejű tálról szól, amelybe arimátiai József felfogta Jézus utolsó csepp vérét, s magával víve, bretagne-ban telepedik le társaival. a csodálatos ereklyét a montsalvat hegyen épült Cobernic-kastélyban őrzik a feddhetetlen életű grállovagok. az ereklyét csak rend-kívüli testi próbákat kiálló, gáncstalan lovag közelítheti meg. Sokan próbálkoznak a nagy feladat-tal, de csak galaaznak sikerül elérnie a célt, a tiszta életű férfinak, a titkos erejű kard segítségével.
a regény központi gondolata az, hogy a szerelem bűn, s az érintetlenség, a tiszta férfiúság a legtö-kéletesebb erény. először a francia Chrétien de troyes dolgozta fel ezt a legendát, hozzákapcsolta a kelta persival gróf legendáját. Így készült Wolfram von eschenbach Parzival című műve. a mo -dern feldolgozások közül különösen jelentős richard Wagner Parsifalja.
a középkor folyamán különböző misztikus magyarázatokat fűztek e legendához, és sokféle-képpen értelmezték. alapjában véve egy minden emberben meglévő ősi vágy kivetülése ez: min-denki szeretné megtalálni az örök ifjúság szent italát, amely minden betegséget azonnal gyógyít, s a legkisebb cseppje rögtön átváltozik azzá a kedvenc étellé vagy itallá, amit a legjobban szeret.
egy másik ilyen híres lovagregény volt az Amadis de Gaula a Xiii. század közepéről. ennek az eredeti portugál szövege az idők folyamán elveszett, csak a spanyol fordítása maradt fenn, ezért évszázados vita folyt arról, hogy vajon valóban a portugál trubadúr, vasco lobeira műve-e, aki 1385-ben átdolgozta, s ezt a művet garcia ordoñez de montalbo spanyol író (1492-ben vagy 1508-ban) fordította spanyolra.
annyit ma már biztosan tudunk, hogy az Amadis de Gaula a középkori kalandorregények egyik fontos típusa, Franciaországból került portugáliába, innen pedig Spanyolországba, majd az egész nyugaton elterjedt. a portugálok nagy irodalomtörténésze, teófilo braga szerint 1297-ben írták. köztudomású, hogy 1406-ig három-négy változatban is ismerték és olvasták. az egyik vál-tozat szerint amadis nem más, mint perion walesi király titokban született törvénytelen fia, akit egy ládában kitettek a tengerpartra, ahol egy skót lovag megtalálta. a gyermeket urganda tündér neveli fel, s a fiú bekerül az angol udvarhoz, beleszeret oriana hercegnőbe, bejárja a fél világot, kalandot kalandra halmoz, szerelméért harcol, lovagokkal, óriásokkal, varázslókkal, sárkányok-kal, kísértetek ellen küzd, s úgy él mint kifogástalan, szerelméért az életét is feláldozó gáncstalan lovag. a regényt sokszor átalakították, átdolgozták, s annyira közismert volt, hogy Cervantes ala-posan kigúnyolja a Don Quijote című szatirikus regényében.
a középkor harmadik, sokat emlegetett könyve az O Bosco Deleitoso (a gyönyörök ligete) melyet 1515-ben adtak ki lisszabonban. egy bűnös embert egy angyali lény különös, titkos
házba vezet, s ott a Szentírás által megtéríti a katolikus hitre. ebben az az érdekes, hogy ehhez a nemes cselekedethez nemcsak a katolikus egyház szentjeit használja fel, hanem a pogány Sene -cát és Cicerót is.
ugyanebben az időben megindul a szentek életének ismertetése portugál nyelven, legtöbbször a király utasítására. az egyház hatalmi érdekeinek megfelelően a Xiii-Xiv. században számos ilyen fordítás keletkezett portugál földön a vallásos hit erősítésére.
a görög és római klasszikusokat is lefordítják, így például esopus állatmeséit Livro de Esopo (esopus könyve) címen.
a kor moralista könyvei közül kiemelkedik martim peres nevezetes könyve, az O Livro de Confissões (vallomások könyve), amely fényt vet a középkori ember babonás hiedelmeire, érdekes szokásaira, erkölcsi felfogására.
az udvari krónikások feldolgozzák a királyok származását, házasságuk történetét, uralkodá-suk legfontosabb eseményeit, végrendeletüket, halálukat stb. Sokszor hiányosak, felületesek, pon-tatlanok ezek a krónikák, de mégis bepillantást engednek a kor történelmi eseményeibe.
a főurak, főnemesek családfájával (genealógiájával) külön szakemberek foglalkoznak. ilyen könyv volt a Livro Velho (ősök könyve), amely a Xi. századtól a Xiv. századig sorolja fel a neme-sek genealógiáját. az ilyen könyvek érdekessége az, hogy sokszor történeteket, meséket, betoldá-sokat is tartalmaznak, amelyekből némi bepillantást nyerhetünk a középkor szokásaiba, meg-ismerhetjük a kor emberének kulturális érdeklődését, egy-egy híres csata részletes leírását.
a Nobiliário do Conde Dom Pedro (dom pedro grófja nemesi évkönyve) például dénes király tör-vénytelen fiának a tetteivel foglalkozik.