antónio lobo antunes (1942–) a mai portugál irodalom José Saramago mellett legkiemelkedőbb alakja, akit regényírói munkásságáért többször is felterjesztettek irodalmi nobel-díjra. az ötve-nes években jelentkező írók nyomába lépő ún. „áprilisi nemzedék”-hez tartozik, amelynek írói, maria velho da Costa (1938–), teolinda gersão (1940–), mário Cláudio (1941–), almeida Faria (1943–), lídia Jorge (1946–) és a többiek a hatvanas évek vége felé jelentkeztek az irodalomban, de fontosabb alkotásaik a hetvenes évtized derekától fogva születtek meg.
a majd fél évszázados diktatúra után lassan ocsúdó prózairodalom első nagyszabású témája a gyarmati háború különböző epizódjainak feldolgozása, majd pedig a háborúból megrokkanva és lelkileg összetörve megtért katonák, a függetlenné vált gyarmatokról visszatérni kényszerülő telepesek életének és problémáinak, az új, demokratikus rend árnyoldalainak az ábrázolása volt.
lobo antunes találja meg ennek a tematikának a legtökéletesebb kifejezését a lélektani mélységek nemegyszer sokkoló ábrázolását terjengős visszaemlékezésekkel ötvöző, a különböző regisztere-ket keverő, kísérletező regényeiben, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mint a Memória de Elefante (’elefántemlékezet’, 1979), az os Cus de Judas (’isten háta mögött’, 1979) és a Con
hecimento do Inferno (’a pokol megtapasztalása’, 1980).
lobo antunes pszichiátriát tanult, majd katonaorvosként szolgált angolában az 1970-es évek elején, amikor eszkalálódott a gyarmati háború. átélte az 1974-es portugál „szegfűs forradalmat”
és az utána következő átalakulásokat, a régi portugáliát képviselő társadalmi rend szétesését, és a nem mindig egyértelműen pozitív változásokat. az 1970-es évek végén megjelenő első regényei angolában szerzett katonaorvosi tapasztalataiból, a miguel bombarda kórház pszichiátriai osz-tályán szerzett élményekből, és a társadalmi átalakulás árnyoldalainak megéléséből táplálkoznak.
1979ben napvilágot látott két regénye – A Memória de Elefante és az Os Cus de Judas – a kö -vetkező évben trilógiává bővül a Conhecimento do Inferno-val. mindhárom regény középpontjá-ban egy angolából visszatért, magánéleti problémákkal küszködő pszichiáter áll, aki elvált a fele-ségétől, nem láthatja a lányát, és magányosan vagy prostituáltakkal tölti az éjszakáit. az első regény önreflexiók sorozata, amelyben a külvilág minden egyes eseménye újabb és újabb emléke-ket idéz fel az orvosban a gyarmati háborúval, elrontott házasságával és életével kapcsolatban.
a gyarmati háború emlékképei az Os Cus de Judas-ban is fontos szerepet kapnak, az orvos egy
hónapokat tölt el, hogy azután kiábrándultan, egy öngyilkos, szétroncsolt fejű katona retinájába és emlékezetébe égett képével térjen vissza lisszabonba, ahol már nem várja sem felesége, sem gyerekek, csak a nagynénik lekicsinylő megjegyzései, amiért a háborúban sem sikerült igazi fér-fivá válnia. a Conhecimento do Inferno-ban megint az emlékek kapják a főszerepet, amelyek egy éjszakai utazás után a vidéki szülői házba megérkező orvosban tolulnak fel.
bár a gyarmati háború emlékei és a függetlenné váló, de a portugáliától teljesen el nem sza-kadó egykori gyarmatok sorsa továbbra is ott kísért lobo antnes műveiben, ahogy a Fado Alexandrino-ban (’alexandriai Fado’, 1983) is láthatjuk, az 1980-as évek első felében megjelenő regények, az Alexandriai Fado-val trilógiát alkotó Explicação dos Pássaros (’a madarak magyará-zata’, 1981) és az Auto dos Danados (’őrültek színjátéka’, 1985) a régi rendszerhez kötődő, hagyo-mányos értékeket valló nagypolgári család – ahonnan az író is származik – válságát mutatják be.
az Auto dos Danados – amelynek címe a középkori példázatos egyházi színjátékokra utal – máso-dik részében egy ilyen család belső viszonyait mutatja meg az író, miután a fogorvos férj váratla-nul eltűnik. az egymásba fonódó vallomások és reflexiók során felszínre kerül mindaz a szexuá-lis és mentászexuá-lis romlottság, amelyben ennek a családnak – a salazari időszakhoz kötődő, tehetős és befolyással rendelkező – tagjai élnek. ez a tematika kissé más hangsúllyal ugyan, de visszatér az író 1997-es O Esplendor de Portugal (’portugália dicsősége’) című regényében, amelyben egy gyarmatokon élő, jómódú család hullik szét, miután a gyerekek a függetlenségi háború idején angolából portugáliába mennek. az anya a gyarmati felszabadító háború elől küldi lisszabonba a gyerekeit, de ő maga a néger cselédek és bérmunkások segítségével tovább műveli a földet, noha a terjedő háború, majd pedig az új társadalmi rendszer kiépítése egyre reménytelenebbé teszi az életét. a történetet a három gyerek, valamint az anya szemszögéből beszéli el az író, az elbeszélői hangok pontosan jelzett dátumokhoz kötődő eseményeket idéznek fel egészen a történetben újra meg újra visszatérő karácsony estéig, 1995. december 24-ig, amelyre Carlos hiába hívja össze a család tagjait: nemcsak a régi sérelmeket őrző testvéreivel nem tudja együtt tölteni a szentestét, de édesanyja is meghal ezen a napon.
egyes elemzők szerint az 1980-as évek elején írt regényekhez tartozik, tetralógiát alkotva velük, az 1988-ban megjelent As Naus (És visszatérnek a karavellák, 2008) is, mert az író ugyanúgy a jelenből kiindulva mutatja meg benne a múlt eseményeit. a portugál történelem és irodalom, de különösen a felfedezések korának ismerete nélkül elég nehezen érthető regény a portugálok nem-zeti eposzának, Camões Os Lusíadas című művének posztmodern szellemben elkészített para-frazeálása, amelyben az egykori hajósok és felfedezők ellenkező utat járnak be, és a függetlenné vált egykori portugál gyarmatokról a szülőhazájukba visszatérve, földönfutókként jelennek meg.
lobo antunesnek ez a regénye a portugál történelem és történelmi-nemzeti eszmények ironi-kus-gyötrelmes kiforgatása. Camões a portugál terjeszkedést megéneklő Xvi. századi eposzának hőseit és a többi portugál felfedezőt a gyarmati rendszer összeomlása után az anyaországba haza-térő nincstelenekként ábrázolja, és így a portugál irodalom és történelem ismerői számára újabb és újabb groteszk helyzeteket teremt. a luís nevű szereplő (utalás luís vaz de Camõesra) például a hajófenékben meghúzódva hozza haza egy ládába gyömöszölve az apja holttestét angolából, miközben a hajóút unalmát elűzendő, Cervantesszel kártyázik. lisszabonba érkezve pedig a leg-különbözőbb trükkökhöz folyamodik, hogy az apját – aki egy angolai csetepatéban vesztette életét – rendesen eltemethesse. de megjelennek a regényben a portugál hajósok, diogo Cão, aki
kiépítette a kapcsolatokat a kongói királysággal és eljutott a Jóreménység-fokig, pedro álvares Cabral, brazília felfedezője, a portugál utazási irodalom legjelentősebb alakja, Fernão mendes pinto, a Peregrinação írója, a terjeszkedések fénykorában uralkodó mánuel király, valamint a por-tugália függetlenségét 1578-as csatavesztéssel eljátszó, később mitikus figurává növő Sebestyén király, akiknek a megváltozott időben és környezetben (a regény állandóan a terjeszkedés kora, a Xv. század vége és a jelenkor között mozog, sokszor egy mondaton belül ugrunk századokat előre és hátra) történő megnyilatkozásai és cselekedetei a terjeszkedés és a terjeszkedés mitizálá-sának paródiáját adják.
lobo antunes regényeinek harmadik nagy témaköre az „áprilisi forradalom” és az utána következő időszak. a Fado Alexandrino a gyarmati háborúból visszatérő katonák beilleszkedési zavarait és fokozatos elzüllését mutatja be, a Tratado das Paixões da Almaban (’a lélek szenvedé-lyeinek elemzése’, 1990) egy letartóztatott terrorista és valamikori barátja találkozik a rendőrségi vallatószobában, az A Ordem Natural das Coisas (’a dolgok természetes rendje’, 1992) különböző társadalmi rétegekhez tartozó embereket szembesít a hetvenes években végbement változások-kal, az 1994-es A Morte de Carlos Gardel (’Carlos gardel halála’) egy haldokló kábítószeres körül felcsapó családi indulatokat mutatja meg, az A Exortação dos Crocodilos (’a krokodilok felszólí-tása’, 1999) az 1974-es forradalom utáni feszült politikai légkörben élő négy terrorista feleség éle-tének és vallomásainak a krónikája, a Que Farei Quando Tudo Arde? (’mit tegyek, amikor minden lánggal ég?’, 2001) pedig egy lelki váltás története, mert főhőse egy nap rádöbben arra, hogy az apja transzvesztita és súlyos kábítószer-élvező, az anyja pedig már-már prostituált.
a lobo antunes-i regényforma a legtisztábban talán az író Não Entres Tão Depressa Nessa Noite Escura (’ne siess belépni ebbe a sötét éjszakába’, 2000) című művében jelenik meg, amely-nek főhőse vallásos formában beszél önmagáról, miközben súlyosan beteg édesapját kórházba viszik.
lobo antunes írásművészetének legfőbb sajátossága az a Joyce-t, illetve a Hang és a téboly Faulknerét idéző látszólag összefüggéstelen megnyilatkozásokból fölépülő, csapongó önvallomá-sos forma, amelyben sokszor mondatonként változik az elbeszélő személye és az elbeszélés szem-pontja, mert az író korábbi portugál szerzőkre, Heculano-ra, antero de Quentalra hivatkozva azt tartja, hogy az írás (és általában a művészet) „kordában tartott őrjöngés”. ennek következtében minden regénye főszereplőjének vagy főszereplőinek többé vagy kevésbé töredékes monológjai-ból épül fel. ezek a regényfigurák saját, olykor látomásos világukba bezárva, kényszeresen valla-nak azokról a problémáikról, amelyeket nem tudvalla-nak feldolgozni vagy megoldani. Így az író azo-kat a nagy társadalmi, politikai változásoazo-kat is, amelyek megjelennek regényeiben egy végletesen szubjektív szűrőn keresztül és leginkább a magánéleti problémákra vetítve vagy azok kontextusá-ban láttatja olvasóival.