a portugál irodalomban pessoa után hosszú ideig nem tűnt föl világirodalmi mércével is mérhető író vagy költő. bár a pessoa-i költészet nyomán – és bizonyos fokig az irodalmat rejtőző, metafo-rikus kifejezésre késztető politikai viszonyok következtében – igen magas szintre jutott a portugál líra, a századelő költőjének hatása egy idő után terhessé vált az újabb költői nemzedékek számára, amelyek előbb a szürrealizmusban, majd a kísérletező költészetben találták meg a kiutat.
a prózában ugyanakkor alves redol 1940-ben megjelent Gaibéus című regényével elkezdődő, a társadalmi problémákat a felszínen, dokumentarista eszközökkel ábrázoló neorealizmus már az első pillanattól kezdve poros középszerűségbe süppedt, noha az elkövetkező évtizedekben szinte minden jeles portugál prózaíró hosszabb vagy rövidebb ideig csatlakozott ehhez az irányzathoz.
változást csak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója hozott, amikor a fiatal portugál írók a latin-amerikai irodalomtól eltanult mágikus realizmus, illetve a borgesi ihletésű posztmodern iro-dalom elemeit beleépítették a műveikbe. ehhez a korábbi értékeket kritikusan szemlélő fiatal író-nemzedékhez (lídia Jorge, antónio lobo antunes, almeida Faria stb.) csatlakozik regényírói munkásságával José Saramago.
Saramago (1922–2010) jócskán megkésve vált elismert íróvá. a negyvenes években írt ugyan két regényt, Terra do Pecado (a bűn földje, 1947) és Clarabóia (2011; Tetőablak, 2013) címmel, de az első, amely egy özvegyasszony szerelmi kalandját beszéli el, XiX. századiasan naturalista ábrá-zolásmódjával nem keltette fel sem az olvasók, sem a kritika érdeklődését, a második, pedig, amely egy lisszaboni bérház lakóinak életébe enged bepillantást, évtizedekig hányódott egy kiadó raktárában, és az író nem igazán lelkesedett azért, hogy megjelenjen.
a középiskolai tanulmányait félbehagyni kénytelen, ipariskolában tanuló, majd a negyvenes-ötvenes években hivatali munkát végző Saramago autodidakta módon képezi magát. Írónak készül ugyan, de nem ír semmit, mert – mint maga mondja – nincs mit megírnia. az ötvenes-hat-vanas évek fordulójától kezdve különböző kiadóknál és napilapok szerkesztőségében dolgozik, és ekkor kezdődik el tényleges irodalmi pályája. először verseket, majd krónikákat és elbeszéléseket ír, és amikor 1975-ben elbocsátják a Diário de Notícias című napilaptól, újra megpróbálkozik a regényírással.
1977-ben elkészült Manual de Pintura e Caligrafia (’Festészeti és szépírási kézikönyv’) című művét még regénykísérletnek nevezi. Főhőse, egy válságba jutott portréfestő beszéli el benne önmagára találásának és íróvá válásának történetét. ez a megjelenése idején különösebb sikert nem aratott regény azonban utóbb fontossá válik Saramago regényírói művészetének egésze
szempontjából, mert az írástechnikák elsajátításának bemutatásával, szinte egy munkanapló pon-tosságával mutatja meg azt a folyamatot, ahogy regényének főszereplőjéből végül író lesz.
Saramago nyolcvanas években született, Helena kaufmann linda Hutcheontól kölcsönzött kifejezésével „történetírási metafikciók”116-nak tekinthető regényeiben az író a múltban kalando-zik, és kiválaszt egy-egy korszakot, amellyel bizonyíthatja a portugál történelemmel kapcsolatos
„előfeltevéseit”. a történelmi eseményeket a francia „új történeti iskola” felfogását követve „alulnézetből”, egyegy marginális figura, vagy embercsoport szemszögéből ábrázolja, de sajátos nar -rációs technikájával olvasóit lépten-nyomon elidegeníti a regényeiben elbeszélt történelmi esemé-nyektől.
az első „történetírási metafikció”, a Levantado do Chão (1980; Alentejo, egy évszázad regénye, 2012) az alentejo-i parasztság saga-ja. az író a mau-tempo család három nemzedékének sorsán keresztül mutatja meg, hogy a középkor óta szinte változatlan viszonyok között élő emberek időt-len világába miképpen lépnek be a XX. századi történelem eseményei, amelyek lassan öntudatra ébresztik őket. a balladás hangú regény az 1974-es, ún. „szegfűk forradalmá”-nak az egész országban szétterjedő hírével, és egy új élet reménységének a felvillantásával zárul, amiben kifeje-ződik az író elkötelezett baloldalisága.
a regény, a Manual de Pintura e Caligrafiahoz hasonlóan még Saramago útkeresését mu -tatja: a művében megjelenő csodás elemek, és a mau-tempo családban nemzedékről nemzedékre feltűnő kék szem a latin-amerikai mágikus realizmus és garcía márquez Száz év magány-ának hatására utal.
az 1982-ben született Memorial do Convento (A kolostor regénye, 1992) a már hanyatló portu-gál világbirodalom idejébe viszi el az olvasót. a Xviii. század első felében uralkodó v. János király megalomániája, amellyel szinte az egész országot mozgósítja a mafra-i kolostor építkezé-sére, szinte teljesen kifosztja és nyomorba dönti portugáliát, elherdálva a gyarmatokról beérkező kincseket. a regény cselekményének másik szála egy szerelmi történet, amely egy félkarú katona, baltasar és kedvese, blimunda között szövődik, de tragikus véget ér, mert a férfit boszorkányság-gal vádolja, és máglyára küldi az inkvizíció.
a hazája tragikus úttévesztéseit számba vevő író következő regényében, az O Ano da Morte de Ricardo Reis-ben (1984; Ricardo Reis halálának éve, 1993) a pessoa-i heteronim költőfigura szemével láttatja az 1936-os esztendő portugáliáját, amelyben fölerősödik a fasizmus befolyása, nem kis rész-ben a szomszédos Spanyolországban folyó polgárháború és az ebből következő német jelenlét miatt.
a „történetírási metafikciók” közül egyedül az História do Cerco de Lisboa-ban (1989, Lissza
bon ostromának históriája, 1997) nem érvényesül az író pesszimizmusa. a regényben szereplő kiadói korrektor egy óvatlan megjegyzése nyomán, miszerint a keresztesek segítsége nélkül is sikerült visszafoglalni a lisszaboni Szent györgy várat a móroktól, Saramago elbeszélője újraértel-mezi a portugál történelmet, és az 1147-ben lezajlott sikeres ostromot a független államot létre-hozni képes portugálok jövőbe mutató eseményeként ábrázolja.
talán inkább egy nem is olyan távoli, bizonytalanul körvonalazódó, részleteiben állandóan a ba utaló jövő felé fordul regényeivel. ezeknek az olykor utópia, olykor a fantasztikum határát súroló történeteknek bizonyos fokig előképe az 1986-os Kőtutaj (Jangada de Pedra), amelyben az ibér-félsziget csodás események kíséretében leválik európáról, és mintegy történelmi küldetést teljesítve tovaúszik az atlanti-óceánon, hogy hídként szolgáljon az óvilág és a portugálok által felfedezett új világok között.
a „kőtutajt” útjára indító megmagyarázhatatlan eseménysorozat nem véletlen: a csodás ele-mek Saramago minden regényében fontos szerephez jutnak, ha nem is a mágikus realista regénye-ket átjáró „csodás való” értelmében. inkább katalizátorként működnek: az író a segítségükkel feszít ad absurdum-ig egy-egy helyzetet, hogy ekképpen szembesítse olvasóit a történelemből levonható tanulságokkal. ezek a csodás elemek megjelennek a kilencvenes években született regé-nyekben is: az Ensaio sobre a Cegueira-ban (1995; Vakság, 1998) például egy különös kór fosztja meg látóképességüktől az embereket, akik utat vesztve, nyomorúságos körülmények között vege-tálnak a világban.
az író 2000-es években írt regényei, a iii. János portugál király ajándékaként lisszabontól bécsig vándorló elefánt története, az A Viagem do Elefante (2008; Az elefánt vándorútja, 2010), és az ószövetséget sajátosan értelmező Caim (2009; Káin, 2011) kivételével antiutópiáknak vagy disztópiáknak tekinthetők. ilyen disztópia az A Caverna (2000; A Barlang, 2006), amelyben az emberek már egy hatalmas üzletközponton belül, mindennapjaikat a fogyasztásnak alárendelve élnek, az unalmas életet élő történelemtanárt klónozott hasonmásával szembesítő O Homem Duplicado (2002; Embermás, 2003), vagy a halált kiiktató, s ennek társadalmi hatásait végigjátszó As Intermitências da Morte (2005; Halálszünet, 2007).
Saramago regényeit külső jegyeik alapján leginkább a posztmodern korszak jellegzetes alko-tásaihoz lehetne sorolni – noha az író mindig határozottan kiállt amellett, hogy a neorealizmus hagyományait folytatja. igen erőteljes szerepet kap műveiben a cselekményt megjegyzéseivel és elmélkedéseivel állandóan félbeszakító homodiegetikus elbeszélő, aki újra meg újra hosszan elidő-zik az elbeszélés, a valószerűség, a történelem problémáinál. de az intertextualitás jelenléte is leg-alább ilyen fontos a Saramago-regényekben. a regények szövegét át meg átszövik a portugál tör-ténelmi tudatot, mentalitást meghatározó szövegdarabkák, közmondások, versrészletek, amelyek jelöletlenül, és nem egyszer „dekonstruálva”, bizonyos mértékig módosulva, átalakítva jelennek meg, aláhúzva Saramago ironikus viszonyulását a portugál történelem korábbi értelmezéséhez.
Saramago, bár a Xviii. századi angol prózaírókhoz (Fielding, Sterne) hasonlóan állandó, lát-szólag könnyed párbeszédben áll olvasójával, nem könnyíti meg regényszövegeinek befogadását, mert még a portugál történelemben és kultúrában járatos, „beavatott” olvasóinak is nehézséget jelent az utalásokkal megtűzdelt, tagolatlan regényszöveg olvasása, amely az egyenes beszédet függővé alakítva, s az elbeszélőnek alárendelve, esszé jelleget ad minden művének. erre nem egy-szer regényeinek a címe is utal, hiszen A kolostor regénye eredeti formájában ’emlékirat a kolos-torról’ volt, a Vakság ’esszé a vakságról’, és így tovább.
Hogy címükkel és tipográfiai jellegzetességeikkel is hangsúlyozott esszéisztikus, elméleti kér-déseket boncolgató jellegük ellenére is népszerűek Saramago regényei, azt elsősorban a menippeia antikvitástól átvett és posztmodern irodalom által is gyakorta alkalmazott gyakorlatának kö -szönheti, amely karneváli jelleget ad műveinek, a magasrendű és a vulgáris összekeveredésével.
Jó példája ennek az O Ano da Morte de Ricardo Reis, ahol az antikvitás bűvöletében élő pessoa-i heteronim felelőtlen nőcsábászként jelenik meg, vagy az, hogy az elbeszélés módozatairól vagy a történelemről folytatott elmélkedések mögül minden Saramago-regényben fölsejlenek egy fillé-res szerelmes regény motívumai, amelyek elbűvölik és magukkal ragadják az olvasók minden rétegét, mint ezt a Memorial do Convento vagy az História do Cerco de Lisboa esetében láthatjuk.