kordás Ferenc
az i. világháború után a fiatal portugál írók a Coimbrában megjelenő Presença nevű folyóirat (1927–1940) köré csoportosultak. egy részük, főleg a leghaladóbbak, akik kiálltak a szocializ-mus mellett, s a nép teljes felszabadítását követelték, emigrációba kényszerültek és szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. már évekkel azelőtt észre lehetett venni, hogy a világháború kime-netele, a nagy októberi Szocialista Forradalom győzelme, a kapitalista országok közötti gazda-sági és politikai versengés, a gyarmatok utáni, késhegyig menő kíméletlen harc dacára a régi és az új gyarmatok „igazságos” elosztása nem történt meg. a sokak által várt és megjósolt világforrada-lom nem köszöntött be, sőt, a reakció kerekedett felül, így a zavaros és kavargó világgazdasági és világpolitikai helyzetben a portugál fiatalság – főként az egyetemi ifjúság – is kereste a kiutat a válságból, s olyan megoldást sürgetett, amely szerinte a legjobban megfelel a nép érdekeinek.
világnézeti szempontból egyáltalán nem volt egységes ez az ifjúság, ezért már a folyóiraton belül is különböző irányzatok és felfogások alakultak ki. voltak olyanok, akik számára az irodalom csak lélektani kísérlet volt, így mindent tudati jelenségekkel próbáltak megmagyarázni. egy másik csoport freudiánus módon keresett választ a kérdésekre, és voltak olyanok is, akik a berg-soni filozófia intuitív meglátásait szerették volna kiterjeszteni a gondolkodás minden területére.
Sokan megmaradtak a romantikus köntösbe öltöztetett saudozismus, a sajátságosan portugál szenvelgő sóvárgás és misztikus elmerengés híveinek. egyben azonban egyetértettek: szerettek volna függetlenek maradni és a saját útjukat megtalálni.
a harmincas évek közepére kialakult közöttük az élgárda, s az értékek természetes vagy álla-milag támogatott hierarchiája szerint elhelyezkedett a portugál irodalomban. ez a folyamat nem ment zökkenők nélkül. a legbátrabbak, akik már előbb bekapcsolódtak a munkásmozgalomba, vagy illegalitásba kényszerültek, vagy vállalniuk kellett a száműzetés keserves kenyerét. a több-ség azonban valamilyen formában megalkudott a Salazar-rendszerrel, vagy olyan rejtett, álcá-zott kifejezési formákat keresett, amelyeket csak a beavatottak, az irodalomkedvelők szűkebb értelmiségi rétege értett meg, de a munkásosztály tömeges és elsöprő megmozdulása nélkül ezek sem tehettek semmit. közülük is magasan kiemelkedik José régio (1901–1969) irodalmi mun-kássága.
régio nemcsak igen tehetséges költő és regényíró, de elsőrangú esztéta is volt. 1936-ban jelent meg Encrusilhadas de Deus (az isten keresztútjai) című verseskötete, amely bizonyos szempont-ból erősen emlékeztet Fernando pessoa előző évben megjelent Mensagem című művére, mégis azt kell mondanunk, ez a kötet nagy hatással volt a két világháború közötti irodalmi nemzedék arcu-latának kialakulására. már 1925-ben megjelent egy verseskötete Poemas de Deus e do Diabo cím-mel, 1929-ben Biografia című kötete, majd 1934-ben első nagy regénye, a Jogo da CabraCega (Szembekötősdi).
drámai művei közül nevezetesebbek: Jacob e o Anjo (1941), O Príncipe com Orelhas de Burro (a szamárfülű herceg, 1942). verseskötetei: Mas Deus é Grande (1945), A Chaga do Lado (1954).
ez utóbbi éles szatíra. régio sokat foglalkozik a művészi kifejezés korabeli problémáival.
ezekben a művekben egy önmagát feltáró, az abszolút és a relatív filozófiai problémákat bon-colgató, új kifejezéseket kereső misztikus egyéniség bontakozik ki előttünk, mely határozottan szemben áll a portugál irodalomban is mindjobban érvényre jutó újrealizmussal. erősen mora-lista beállítottságú, de nem tud elszakadni az ideamora-lista világszemlélettől, bár tisztán látja az ember, az egyén és a társadalom egymásrahatását és társadalmi összefüggéseit. ez a mentalitás különben igen sok XX. századi portugál íróra jellemző.
nézzünk meg közülük néhányat.
adolfo Casais monteiro (1908–1972) előbb irodalmi tanulmányokat írt, majd 1944-ben Versos című verseskötetével jelentkezett. bátor, kemény, szokatlan hangú versei feltűnést keltet-tek, s már 1941-ben O Canto da Nossa Agonia (Haláltusánk éneke) címen formát adott annak a hangulatnak, amely a fiatal értelmiségiek legjobbjait azokban az években elfogta, és belső reví-zióra kény szerítette. 1946-ban új versei jelentek meg Europa címen. Hiába volt vége a ii. világ-háborúnak, portugália számára ez nem hozott megoldást. monteiro kötet tele van kiábrándu-lással, reménytelenséggel, háborús borúlátással, bizonytalansággal. ettől kezdve a költő szíve-sebben fordul a napi problémák, az aktuális politikai helyzet, az egyszerű dolgok költészete felé.
Így született meg Simples Canções da Terra (a Föld egyszerű dalai) című kötete, melyben már rendezettebb költői világképet találunk. következő kötetében, a Voo sem Pássaro Dentroban (nincsen belül madár a repüléshez, 1954) továbbérlelődik a forma és a mondanivaló, s bár a szubjektív kiáradás ebben is bőséges és magával ragadó, mégis a régi formákhoz való vissza-térés jeleit mutatja.
João gaspar Simões (1903–1987) Elói című introspektív regényével tűnt fel, mely egyetlen nap történetét dolgozza fel a külföldön akkor már közismert pszichológiai regények mintájára. további regénye az Uma História da Província (egy vidéki történet, 1934–1936) két kötetben a vidéki élet megoldatlan kérdéseit veszi elő. ezekben az években ugyanis a falukutatás a szociográfia egyik módja és formája volt, mindemellett lehetősége annak, hogy a megoldatlan szociális, gazdasági és politikai problémákat az írók felvessék, bevigyék az értelmiségi köztudatba, s így segítsék a megol-dás kibontakozását. az új rendszerben nem volt más módja annak, hogy ezeket a problémákat megismertessék a középosztály aránylag szűk rétegével, hiszen köztudomású, hogy portugáliában ekkor még igen nagy volt az írástudatlanság, s az író csak egy szűk társadalmi réteg számára alko-tott. Pântano című kötete 1940-ben jelent meg.
Carlos oliveira (1921–1981) romantikus ihletettségű, népi beállítottságú költő. 1945-ben jelentkezett Mãe pobre (Szegény anya) című kötetével, majd 1948-ban Colheita Perdida (elveszett aratás), 1950-ben Terra de Harmonia című verseskötetével. ezután regényeket írt, amelyek főként a vidéki polgári családok átalakulását, széthullását ábrázolják. ilyenek: Casa na Duna (Ház a ho -mokon), Alcateia (1944), Pequenos Burgueses (kispolgárok, 1948) és Uma Abelha na Chuva (egy méh az esőben, 1953)106.
Fernando namora (1919–1989) az egyetemi ifjúság bohém életéről írta első regényeit. ilyenek:
(egy orvos élete, 1949) címen adta ki. további regényei: Minas de S . Francisco (1946), A Noite e a Mad
rugada (1950), O Trigo e o Joio107 (1954) .
virgílio Ferreira (1916–1996) minden kötetében új kifejezési eszközöket keres. néhány verses-kötete feltűnést keltett: Onde Tudo foi morrendo (1944), Vagão J . (1946), Mudança (1950), Manhã Submersa (1955).
vitorino nemésio (1901–1978) rendkívüli képzelőerejű költő, tele vívódásokkal, az új forma keresésével. művei: O Bicho Harmonioso (1938), Eu, Comovido a Oeste (1940), Nem Toda a Noite a Vida (1952). prózai munkáiban sokat foglalkozik az azori-szigetek lakóival és azok gondjaival.
erről írta Mau Tempo no Canal (rossz idő a csatornában, 1954) című művét.
José gomes Ferreira (1900–1985) Poesia című kötete értékes költői egyéniséget mutat, inkább az újrealista irányzathoz kapcsolódva, mint a kimondottan modernistához. Szemben áll saját korával, érzi a feszítő társadalmi ellentéteket és saját felelősségét ennek értelmezésében, amely alól egyetlen igazi író sem vonhatja ki magát. O Mundo dos Outros (a mások világa, 1950) című kötete keserűen támadó, figyelemre méltó verseket tartalmaz.
José almada negreiros (1893–1973) szobrász, költő, különböző manifesztumok szerzője, dra-maturg, igen sokoldalú tehetség, a futurizmus portugál képviselője. művei: A Invenção do Dia Claro (rátaláni a fényes napra, 1921), Elógio da Ingenuidade (az ártatlanság dicsérete, 1936), Nome de Guerra (a háború neve, 1938).
miguel torga (1907–1995) modern hangú, bukolikus költő, aki a világ és az ember ősi ellen-téteivel, szorongásaival és belső vívódásaival foglalkozik. néhány kötete: Bichos (Férgek, 1940), Os Contos da Montanha (a hegy novellái, 1941), Novos Contos da Montanha (a hegy újabb novel-lái, 1944), Libertação (Felszabadulás, 1944), Odes (ódák, 1946), Cântico do Homem (az ember éneke, 1950), Penas do Purgatório (a tisztítótűz szenvedései, 1954).
Jorge de Sena (1919–1978) a szürrealista irányzatból meríti kifejezési formáit. néhány verses-kötete: Perseguição (üldözés, 1942), Coroa da Terra (Földi korona, 1946), Pedra filosofal (bölcsek köve, 1950), Indesejado (akit nem akartak, 1951), As Evidências (egyértelműségek, 1955).
eugénio de andrade (1923–2005) a szürrealizmus és a spanyol újbarokk utánérzését köve-tően megtalálta saját, letisztult hangját. kötetei: As Mãos e as Frutas (kezek és gyümölcsök,1948), Os Amantes sem Dinheiro (pénztelen szeretők, 1950), As Palavras Interditas (tiltott szavak, 1951), Até Amanhã (viszontlátásra, 1956).
a XX. század divatos, nyugati modernista irányzatainak hatása határozottan kimutatható a fiata-labb nemzedék műveiben. vannak közöttük szürrealisták, újrealisták – bár ez az irányzat csak az 1940-es évek elején jelentkezett egyöntetű formában –, freudisták, a forradalmi, haladó európai írók (eluard, tzara, Frederico garcia lorca, neruda, t. S. eliot, Sartre, kafka) utánzói. ezeket az irányzatokat a portugál költők saját vérmérsékletüknek és nemzeti adottságaiknak megfelelően átalakították és meghasonították.
az előbb említetteken kívül nevezzünk meg még néhány náluk is fiatalabb költőt, hogy a ne -vükre és egy-két kötetükre felfigyeljünk. nem ennek a kötetnek a feladata, hogy az ő munkássá-gukat felmérje. ehhez bizonyos idő szükséges, amely megérleli a műveket.
107 magyarul: namora, Fernando (1976): Búza és konkoly (Szőnyi Ferenc ford.). európa kiadó, budapest.
alberto de lacerda: 77 poemas (1955).
José terra: Para o Poema da Criação (1949), Canto Submerso (1956).
raul de Carvalho: Poesia e Mesa de Solidão (1955).
vitor matos e Sá: Horizonte dos Dias (1952), O Silêncio e o Tempo (1956).
egipto gonçalves: A Evasão Possível (1952).
alves redol: Gloria (1938), Gaibéus (1940), Avieiros (1942), Fauga (1943), Porto Manso, PortWine . Soerio pereira gomes: Esteiros (1941).
alfonso ribeiro: Aldeia (1943), Povo (1947), Maria (1946–1956).
mario dionisio: O Riso Dissonante (1950).
políbio gomes dos Santos: As Três Pessoas (1938), A Voz que escuta (1944).
armindo rodrigues: Romanceiro (1943).
João Cochofel: Os Dias íntimos (1950).
a XX. század közepén feltűnt írónők közül is ismerkedjünk meg néhánnyal: marta mesquita da Câmara (1894–1980), Fernanda de Castro (1900–1994), maria lamas (1893–1983), maria archer (1899–1982). ez utóbbi sokat foglalkozik a nő társadalmi helyzetével, problémáival, s ezekről olyan remek regényeket ír, mint amilyen például az Ela é apenas Mulher (ő csak egy asszony) és az Havia de haver uma Lei (törvény kéne rá). Jelentős ilse losa (sz. 1913), aki Hitler Harmadik birodalmából menekült portugáliába s erről megrendítő vallomásban számol be: O Mundo em que vivi (a világ, amelyben éltem, 1949). egyéb művei: Rio sem Ponte (Folyó híd nélkül, 1952), Aqui havia uma casa (állt itt egy ház, 1955). nagy feltünést keltett a Novas cartas portuguesas (Új portugál levelek), a három mária néven híressé vált szerző (maria isabel da Costa, maria teresa Horta, maria velho da Costa) közös műve, amelyet 1971-ben be is tiltottak amiatt, mert szokatlanul kemény és őszinte stílusban állt ki a nők jogaiért és harcolt értük – méltatlan helyze-tük bemutatásával. portugália XX. századi jelentős költőnői Florbela espanca108 (1894–1930), natália Correira109 (1923–1993), Sofia de mello breyner andresen110 (1919–2004). agustina bessa luís (1922–) történelmi regényei (jelentősebbek: A Sibila, 1954 [a szibülla]; As Fúrias, 1977 [a fúriák]; O Vale Abraão111, 1991 [ábrahám völgye]), lídia Jorge (1946–) novellái, mint például a magyarra is lefordított Marido e outros contos112 (1997), vagy éppen a jelentős irodalmár teo-linda gersão113 (1940–) emelkednek ki az írónők sorából.
108 lásd: guedes, rui (szerk.) (1985–1986): Obras Completas de Florbela Espanca (Vol . 1–8). publicações dom Quixote. lisszabon.
109 nem csak költészetével, hanem – mint igazi irodalmi (és politikai) közszereplő – irodalmi szalonjával is
szol-drámairodalom
kordás Ferenc
mint említettük, a lisszaboni színházban sokáig francia fordításokat játszottak, majd garrett példája nyomán megindult a portugál drámaírás, és egymás után adták elő a változatos tárgyú új színdarabokat (Herculano: Fronteiro de África, branco: Agostinho de Ceuta, andrade Corvo:
D . Maria Teles, Costa Cascais: Alcaide de Faro stb.) a korszak nevezetesebb drámaírói:
marcelino de mesquita (1856–1919) orvosi diplomát szerzett, de teljesen az irodalomnak szentelte életét. Leonor Teles című színdarabját 1893-ban adták elő lisszabonban, amellyel nagy sikert aratott.
1897-ben d. pedro királyfiról szóló O Regente című történelmi drámája került színre, 1899-ben pedig Peraltas e Sécias című komédiáját játszották. további színdarabjai: Sempre Noiva, Margarida do Monte, Petrónio, Perina, Almas Doentes, Velho Tema, Dor suprema stb.
João da Câmara lisszabonban született 1852-ben. a portugál vasúthálózat kiépítésében fontos szerepe volt. első drámája Nobreza, első komédiája Ao Pé do Fogão címen került bemutatásra (1876).
történelmi drámája, a D . Afonso VI. versben írt, öt felvonásos darab, telve humanizmussal és termé-szetességgel. 1890-ben mutatták be a teatro de d. maria ii. színházban. 1891-ben másik ötfelvonásos drámája került színre ugyanott, AlcácerQuibir címen. leghíresebb vígjátéka az Os Velhos (az öre-gek, 1893). ez a fő műve, erősen realista tendenciájú alkotás. témája nagyon aktuális volt abban az időben, ugyanis azt viszi színre, hogy hogyan tiltakoztak az öreg földbirtokosok a vasútépítés ellen, mert földjeiken vezették keresztül a vasútvonalat.
kitalált történetekkel, misztikus témákkal is foglalkozott. ilyen témájú drámái: O Pântano (1894), A Tontinegra Real (1895) és a Meia Noite (1900).
a XX. század első évtizedeinek drámaírói közül megemlítjük még lopes de mendonça (1856–
1931) nevét, aki már 1884-ben jelentkezett A Noiva (a menyasszony) című egyfelvonásos színdarab-jával, majd később, 1886-ban Duque de Viseu című drámájával. az A Morta (a halott) igen jó fogad-tatásban részesült, mert a közönség rögtön észrevette azt a bátor kritikai szemléletet, amellyel mendonça a társadalom polgári jelenségeit nézte. Tição Negro (1902), Nó Cego (1905) és Afonso de Albuquerque (1907) című színdarabjai a századforduló emlékezetes színpadi sikerei voltak. mára ezek a darabok megporosodtak, problémáikon átlépett az idő, mégis hozzájárultak ahhoz, hogy a mai, modern portugál színház a szemünk előtt kialakuljon.
a századforduló legnagyobb drámaírójának Julio dantast tartja az irodalomtörténet. rendkí-vül termékeny író, akinek csaknem minden évben egy-két új darabját játszották a portugál szín-házak. ezek közül megemlítünk néhányat: O que morreu de amor (1900), Viriato Trágico (1900), Severa (1901), Um Serão Nas Laranjeiras (1902), Crucificados (1902), A Ceia dos Cardeais (1902), D . Beltrão de Figueirão (1902), Paço de Vieiros (1903), Rosas de Todo o Ano (1908), Mater Dolorosa (1909), Santa Inquisição (1910), Primeiro Beijo (1910), D . Ramon Capichuela (1911), Soror Mariana (1916) stb.
a XX. század közepének fiatalabb tagjai közül különösen antero de Figueiredo nevét szokták emlegetni. néhány művét ma is játsszák a színházak. ilyenek: Cómico, Doida de Amor, D . Pedro e D . Inês, Leonor Teles stb.