a kor másik nagy történésze gama barros, aki lisszabonban született 1833-ban. a coimbrai egye-temen jogot végzett, majd megnősült és hivatalnoki pályára lépett. végül a törvényszék elnöke.
1925-ben, kilencvenkét éves korában halt meg.
barrost elsősorban a középkori történelem érdekelte. élete nagy terve az volt, hogy megírja portugália egész történelmét. 1885-ben, ötvenkét éves korában jelent meg első könyve, a História da Administração Pública em Portugal nos séculos XII a XV (portugália közigazgatásának törté-nete a Xii-Xv. században).
több tudományos társaság meghívta tagjai sorába, de ő minden megtisztelő ajánlatot vissza-utasított. igen szerényen élt, s rendkívül keményen, módszeresen és önfeláldozóan dolgozott egész életében. még három kötettel egészítette ki történelmi munkásságát. óriási dokumentum-anyagot dolgozott fel. vélekedéseiben, végkövetkeztetéseiben mindig nagyon megfontolt, állítá-sait igyekszik tudományosan igazolni és bizonyítani. részletesen feldolgozta, milyen törvények voltak érvényben a középkorban, behatóan foglalkozott az uralkodó osztályok gazdasági és poli-tikai életével, a királyi hatalom alakulásával, a városi intézmények fejlődésével, ugyanakkor fel-tárta a nép helyzetét és szokásait is, a tulajdonjogi viszonyokat, az ipari, kereskedelmi és mezőgaz-dasági fejlődést. mindezt ragyogó, világos, közérthető portugál nyelven. Született tudós volt, akit ma is eszményképének tekint az új nemzedék.
a parnaSSziSták
kordás Ferenc
a parnasszista irodalmi irányzat tulajdonképpen a szentimentalizmus és a romantika hatásai ellenében jött létre: ezek a költők kifinomult formai tökélyre és tisztaságra, a látható világ pontos megragadására és plasztikus ábrázolására törekedtek. itt is a francia példa volt az irányadó, főként leconte de lisle, a parnasszista költészet feje.
a portugáloknál João penha volt az első számottevő parnasszista költő. bragában született 1839-ben. a coimbrai egyetemen együtt diákoskodott antero de Quentallal és eça de Queirós-szal. nem tartozik az élvonalbeli költők közé, de néhány verseskötetét ma is számontartják:
a Rimas-t (rímek), illetve utolsó, Últimas Rimas (utolsó rímek) című kötetét.
annál jelentősebb költőnek számítják penha barátját és tanítványát, gonçalves Crespót.
1846-ban született rio de Janeiróban, s mivel anyja afroamerikai volt s ő maga mulatt, egész éle-tében érezte a mellőzöttséget, tele volt gátlásokkal. 1883-ban halt meg tüdőbajban. két kis verses-kötete jelent meg: Miniaturas (1870) és Nocturnos (1882). mind a kettő telve van nosztalgikus vágyódással az anyja és a trópusi táj után. mindig arra törekedett, hogy a szokásos közhelyeket elkerülje, ezért verseit kifinomult műgonddal írta. a külső világot és a lélek belső érzékenységét akarta megragadni érzékletes, újszerű, realista formában, nem törődve azzal, hogy néha megtöri a vers szigorú metrikáját. Így lett újító, akit éppen ezért olvasunk ma is élvezettel, mert ez a szaba-dabb szerkesztés közelebb áll hozzánk, mint a régi, túlságosan kádenciás verselés.
a század igazán kiemelkedő parnasszista költője azonban Cesário verde volt. lisszabonban született 1855ben. Sokáig apja vaskereskedésében dolgozott, s üzleti ügyekben megfordult pá -rizsban és angliában is. nagyon szerette a földet, a természetet, a vadászatot. 1886-ban halt meg.
verseit barátja, Silva pinto gyűjtötte össze, és 1901-ben O Livro de Cesário Verde címen publikálta.
költészete optimista, életörömmel teli, mindent reálisan lát, s természetes hangon, könnyen ver-sel. az ő verseiben érezzük először, mit jelent az, ha a költő már túljutott a romantikus örökségen, s új mondanivalót is meg mer szólaltatni. Cesário verde meglátja és megénekli a munkást, a dol-gozó embert, s olyan szépségeket fedez fel, amilyeneket az előző nemzedékek észre sem vettek.
költészete nagy hatással volt Fernando pessoa, alberto Serpa és Fernando de Castro költői fejlő-désére.
a liberális politikai idealizmus már a Xviii. század második felében élénken foglalkoztatta a por-tugál költőket, de csaknem egy évszázadra volt szükség, amíg uralkodó felfogássá tudott válni.
olyan költők tartoztak ehhez az irányzathoz, mint guerra Junqueiro 1850-ben született, édes-anyját már ötéves korában elveszítette, s ez határozta meg későbbi túlzott érzékenységét. a rai egyetemen előbb teológiát, majd jogot tanult. egyetemi hallgató korában már cikkeket és ver-seket írt A Folha című irodalmi lapba. 1880-ban képviselőnek választják meg. a parlamentben leginkább irodalmi kérdésekkel foglalkozott. 1890-ben hátat fordít a monarchista politikának és republikánus lesz. 1911-ben bernben hazáját képviselte mint meghatalmazott miniszter. 1923-ban halt meg.
Junqueiro irodalmi fejlődésében két irányt figyelhetünk meg: a finom, gyöngéd szentimenta-lizmust és a kegyetlen szatírát. ezért sok ellentmondást találunk műveiben. kétségtelen, hogy bizonyos egzaltáltságot tapasztalhatunk egyes verseiben, amelyek később híresekké váltak, mint például a Finis Patriae és a Canção do Ódio (a gyűlölet dala), valamint némi pamfletszerűséget olyan közkedvelt versében, mint például a Pátria (Haza). egyik legjobb verse az Oração à Luz (Fohász a fényhez, 1904). Szatirikus művei közül fontosabbak az A Morte de D . João (d. João halála, 1874), az A Velhice do Padre Eterno (az örökkévaló öregkora, 1885), valamint a Finis Pat
riae, amelyek határozottan antiklerikális színezetűek, erős misztikus és panteisztikus beütéssel.
olyan költő művei, aki hazája hű fiának érezte magát, látta a kor nagy problémáit, de nem tudott megoldást találni, ezért elégikus hangulat árad soraiból.
az 1890-es angol ultimátum idején ő is hevesen tiltakozik, de az erőszakkal nem tud eredmé-nyesen szembeszállni. egyik sokat idézett versében (Musa em Férias, 1879; a múzsa szabadságon) az ifjúság felejthetetlen éveit örökítette meg. másik nevezetes verse, az Os Simples (az együgyűek, 1892) az egyszerű, szerény, becsületes, tisztességes emberek apoteózisa.
Junqueiro ötvennégy éves kora után nem írt többet. kiábrándult a politikából, az emberek-ből, visszavonult douro menti birtokára, tolsztojánus lett. a nagy orosz mester evangéliumi tanai teljesen magával ragadják, s belenyugodott abba, hogy a társadalmi bajokat és egyenlőtlensége-ket csak ezeken a tanításokon keresztül lehet majd megoldani.
gomes lealt a portugál villonnak lehetne nevezni. 1848-ban született lisszabonban, egy tisztviselő törvénytelen fiaként. kisgyermekkorától versel. ifjúkorában egy lisszaboni közjegyzői irodában írnokoskodik, de sehogysem tud beleszokni az unalmas életbe és megszökik. mindent megpróbál, de semmi sem sikerül neki. egyik verséért, melynek A Traição (árulás) a címe, három hónapra bebörtönzik, mert ebben mindenkit és mindent támad: a királynőt, az uralkodó osztályt.
ezt több versében is megismétli, például: O Hereje (az eretnek), O Renegado. valóságos politikai fegyverek voltak ezek a versek, ezért a kormányzat üldözte a költőt. Így élete rendje teljesen felbo-rult. nem törődött semmivel, ha pénze volt, szétosztotta a szegények között. mindenütt üldö-zött vadnak érezte magát. öregkorára még a betevő falatját sem tudta munkával megkeresni, így barátai tartották el, mert sajnálták és tudatában voltak bámulatos költői tehetségének. 1921-ben halt meg.
a Claridades do Sul (dél fényei, 1875) az első könyve, amelyben jogot formál magának arra, hogy egészséges, valódi költészetet teremtsen, amely átfogja az élet teljességét. a szerelmet, a kép-zelet örömeit és a szabadságot, amely nélkül élni nem lehet és nem érdemes, nemcsak a kiváltsá-gos osztályok számára tartja az élet értelmének, hanem megköveteli a szegények és az elesettek számára is. Új költői magatartás volt ez abban az időben, amikor az irodalom csak egy vékony polgári réteg szórakozásának számított. 1880-ban jelent meg A Fome de Camões (Camões éhe) című, négy énekből álló költeménye, majd 1884-ben az AntiCristo (antikrisztus), amelyet a XiX.
század egyik legeredetibb portugál művének tartanak, s lényege az ember teljes felszabadítása.
hangot használt. Szemléletmódja, világnézete tisztázatlan, megtaláljuk benne a nihilizmust, a zavros okkultizmust, a misztikus szentimentalizmust, s mindezt olyan sokszínű tálalásban, hogy nagyon nehéz benne eligazodni. ezt kérdezi: „ki lesz, vagy mi lesz a holnap új istene?” Úgy érzi, az embernek szüksége van valamire vagy valakire, akiben megkapaszkodhat, függetlenül attól, hogy minek nevezik: anyag, erő, vonzás, osztályharc stb. mindig arra törekedett, hogy leszedje „a misztérium élvezetes gyötrelmeinek a gyümölcseit”. a lét legnagyobb kérdéseit fesze-gette, de megnyugtató választ ő sem tudott találni. Új képteremtő ereje bámulatos, megújítja a nyelvet, s keresi az embert kora embertelen világában. világnézeti szempontból az a legna-gyobb fogyatékossága, hogy a mechanikus materializmus és a transzcendentalizmus közötti vergődéséből nem tudott kijutni. költészete így is nagy visszhangot keltett a szélesebb olvasókö-zönség köreiben, mert a mai olvasó is érzi, nemcsak a korabeli, hogy a szatirikus hang, az apoka-liptikus képek zuhataga és az okkultista tendencia mögött egy sokat szenvedett, őszinte, igaz ember kiált a sötétségből, s ebben a hangban sokan a saját hangjukat ismerhetik fel.