„Homerus 100 esztendővel a trójai veszedelem után írta históriáját, énnékem is 100 esztendővel az után történt írnom Szigeti veszedelmemet. virgilius 10 esztendeig írta Aeneidost, énnékem penig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat.” – írja zrínyi olvasóját meg-szólítva. ami Camõest illeti, tárgyát, a költemény tengelyét alkotó, a hajózások egyetemes törté-netében és a portugál terjeszkedések nemzeti keretében egyaránt korszakhatárnak számító vasco da gama-i indiai hajóutat csak mintegy ötven–hetven év távlatából szemlélte, bár abban segítsé-gére volt saját útjának élet közeli perspektívája. mindemellett munkájára, vergilius alkotói éveit megduplázva vagy két évtizedet szentelt. talán éppen ugyanazon okból, amiért zrínyi viszont csak egy telet volt képes a célra kiszakítani, katonaként harcolt, nem élhetett csak a múzsáknak szánt életet.
de kezdjük az elején, az a quo és az ad quem meghatározásával, s szabjuk meg A lusiadák szü-letésének időrendi határait. a filológusok egy része igencsak gyakorlatias módon érvel. azt állít-ják, hogy a vasco da gama útjáról Camões által követett forrást két történeti tárgyú munka alkotja. João de barros első két Dekásza, valamint Castanheda India portugálok által való felfede
zésének és meghódításának története című műve teszi lehetővé, hogy datáljuk, a költő mikor fog-hatott az eposz írásához. Castanheda munkájának első kötete 1551-ben, barrosé pedig egy évre rá látott napvilágot. Így Camões – állítják – semmiképpen sem kezdhetett A lusiadákhoz ennél ha -marább. mivel Camões életrajzírói no meg a királyi kegyelmi levél körülbelül ekkorra teszi lissza-boni börtönidejét, már kész is a mítosz: a zárka félhomályában sínylődve dereng fel a költőben az alkotói fény. megintcsak mások a szövegkritika eszközével arra a helytelen következtetésre jutot-tak, hogy bár magáról a gamai útról lehettek Camõesnak információi, hiányzott az a tapasztalat, élet-töltet s élményanyag, amely ott lüktet a sorokban. a mindennapok hajóséletét vagy a tengeri jelenségeket leíró a „tág vitorlákkal hasítva a tengert” (i. 45, 4) típusú sorokban kicsúcsosodó, a költő fizikai jelenlétére is utaló költői képek azonban egyértelműen ellentmondanak ezeknek az értelmezéseknek. tasso da Silveira szerint a narráció kezdőpontját –
„már kint az óceán ölén hajóztak, a nyugtalan hullámokat hasítva, a szelek lágyan fújták a hajókat,
végy egy költőt, akinek szél fújja a haját, szeme a horizontot kémleli, gondolatai pedig egyre csak a nemzet hősi múltja körül forognak.
Így vagy úgy, eddigi meghatározási kísérleteink abból indultak ki, hogy A lusiadák egységes költemény, amelynek megírása lineáris folyamatot feltételez: az első ének első versétől a tizedik ének utolsó soráig töretlenül halad. Csakhogy ezt az alapállítást nem tartotta mindenki feltétlenül igaznak. manuel de Faria de Sousa, aki nem is egy, de két egymással korántsem mindenben meg-egyező Camões-életrajzot készített (ti. az egyiket A lusiadák, a másikat Különböző Versei elé), azt írja: „nem nehéz azt hinni, hogy a költemény nagyobbik (sic!) részét még portugáliában, indiába utazása előtt, s még kevésbé, hogy zsenge ifjúságától fogva kezdte írni”.
ráadásul egy olyan kézirat is került a költő kommentátorának kezébe, – nem más, mint A lusiadák első hat énekének gyakorlatilag teljes szövege –, ami arról győzte meg, hogy az indiai út előtt a költemény nagyobbik fele, de ha nem, hát legalábbis vázlata létezett már. bár Faria de Sousa utóbb – a verseskötet elé írt előszavában – maga is belátja, „azok után, hogy ennél jobb hír-adásokra bukkantunk, most úgy találjuk, sok mindenben tévedtünk”, azonban korábbi meggyő-ződésének írásos megnyilvánulása elültette a nem teljes vagy befejezetlen eposz mítoszának mag-jait. e felvetésével valójában A lusiadáknak még az anyaországban írt, változó hosszúságú és fontosságú töredéke, illetve az indiában beteljesedő, befejezett eposzrészek körülötti filológiai álelméletek szinte sorozatszerű gyártásához nyújtott elegendő alapot.
ezek sorában az egyik leginkább időtálló és a maga nemében leginkább logikusnak tűnő elképzelést a modernkori életírók legnagyobb, máig ható alakja, W. Storck fogalmazta meg még a múlt század végén. Számára ugyanis immáron nem egy, hanem egyenesen két (!) külön költe-mény létezett: egy történelmi ének, amely gyakorlatilag már az anyaországban, lisszabonban elkészült (iii. és iv. ének), és egy később megírt tengeri eposz, amelybe az első részt is beillesztette a költő. az álvaro Júlio da Costa pimpão által szerkezeti szempontok alapján cáfolt nézet eseté-ben lényegéeseté-ben a kérdés felvetése hibás. a iii., iv. és v. ének egységének vélelme alapján ugyanis nehezen képzelhető el ezen énekek, illetve a különféle eposzrészek szétválasztása.
nem az a kérdés, hogy mikor rótta papírra Camões az eposz első sorait – aminek meghatá-rozása amúgy nem is volna oly nehéz –, hanem az, hogy az ötlet mikor öltött testet, s lett kész az eposz tervének az a változatlan váza, amely már szerkezetileg nem, csupán itt-ott, az idősí-kok előre vagy hátra csúsztatásával alakult át, illetve az egyes verssorok csiszolása szintjén szo-rult módosításra. nos, így felfogván a dolgokat, Storck-kal már Costa pimpão is egyetért:
a hajóút során érlelődött meg és kapott végleges formát az eposz, amely 1554 végén vagy kevés-sel azután öltött testet, amikor indiába is eljutott dom Sebastião, „kora csodálatos végzete”
születésének híre.
IN STATU NASCENDI
bár a munka jó iramban haladhatott, amit a szövegközi utalásokon túl más dokumentumok is jeleznek, az opusz gyakorlatilag tizenhat éves indiai tartózkodásának egész ideje alatt foglalkoz-tatta a költőt: eposzához újra meg újra visszatért. A lusiadák – utazásainak hű társa – gondos csiszolás tárgya volt. az úgynevezett canto molhado (az eláztatott ének) és az úgynevezett
mozambiki kényszeráttelelés, amelyet a költő műve átfésülésére szán, két olyan jól dokumentált mozzanata egy igen hosszú alkotói folyamatnak, amelyek egy irodalomtörténeti közhely ha -tárpontjait teremtették meg. éppen ezért talán érdemes elidőznünk egy kicsit e két epizódnál.
a X. ének 128. strófájában ezt írja a költő:
„itt várja szelíd, nyugalmas fövény-öl a hullámoktól ázott éneket, mely menekvést lelt a bús hajótöréstől mit a viharos szirten szenvedett el.”
leonel de Sosa hajóját, amelyen Camões is utazott, a mekong-folyó torkolatánál érte hajótörés.
erről a krónikás diogo do Couto számol be: „itt veszítette el a költő azt a számára oly kedves kínai leányt, aki vele utazott, és akit a parton több költeményében is elsiratott, ezek közül az Alma minha gentil kezdetű az egyik olyan, ami különösen szép.” S ettől fogva az ázott ének mellett ez az életet az énekért gondolat is ott motoszkál a tragikus epizód mögött: ki tudja, talán a költő a kéz-irat helyett kedvesét is kimenthette volna.
Ha a fuldokló leány képe utóbb el is halványult, a habokkal küszködő költőé már nem. Se szeri, se száma azoknak a rajzoknak, naiv és tudós metszeteknek, festményeknek, amelyeken Camões hol magasra emelt óvó baljában, hol jobbjában vagy éppen a fogai között tartva, eközben erőteljesen tempózva menti éppen A lusiadák kéziratát. ugyan valószínűleg nem viselhette még azt a címét, ami oly jól látható a legtöbb ikonográfiai közhelyen, de mint kézirat feltétlenül több volt néhány lapnál: nagyságrendjénél fogva is mentésre érdemes. (a hajótörés 1558 végén vagy 1559 elején következett be, s az idézett részlet közvetve azt is bizonyítja, hogy négy-öt év alatt, fogantatását követően a mű elkészítése nagyot haladt előre.)
az epizód ugyanakkor több mint irodalomtörténeti spekulációs alap. Sőt, több puszta couleur locale-nál is: a szó szoros értelmében vízjegy, az élet alámerítő keresztelője, mintegy pecsét, amely-lyel Camões hitelesíti műve születését és bizonyos értelemben tartalmát is. Hiszen az nemcsak vasco da gama történelmi útjának és a hajós portugál nemzetnek az apoteózisa, hanem egy másik – kétirányú – útnak, a költő utazásának és pályájának belső vagy meta-története is.
mint olyan, a canto molhado mára szinte önálló életet él. Sőt, szerte a nagyvilágban az eposz hatalmas ismertségében és elismertségében is komoly szerepet játszott és játszik. nálunk például arany János nyomán ugyancsak elterjedt ez a zsánerkép: igaz, a hangsúly már nem a víztől cse-pegő műre jut, hanem csuromvizes alkotójára esik.
diogo de Couto (minden bizonnyal az első, aki A Lusiadákhoz – bár félbemaradt és kiadatlan, de – tudós kommentárokat ír) egy másik helyen arról tudósít, hogy még mielőtt barátai összead-nák a visszaút folytatatásához szükséges összeget, illetve sor kerülne a nevezetes lopásra – ti.
a Parnasso című kötetének lába kél –, Camões az 1569-es év telét mozambikban költeménye
javít-tethető) megjelenik maga a mű. Faria de Sousa erről azt írja, hogy „mindenkinek belecsendült a füle, s európa-szerte elkáprázott a figyelmesek szeme”.
a könyv elvitathatatlan és gyors sikert aratott, aminek sok oka volt. S számos előfeltétele.
kezdve azon, hogy a könyv szerencséjére egy jó szándékú cenzort kapott bartolomeu Ferreira atya személyében. őszerinte ugyanis „a mű szerzője nagy ügyességet és roppant erudíciót mutat az embertudományokban”. amiért végül kiadásra érdemesnek ítélte Camões művét. különösen, hogy az az aktuális politikai konjunktúrának is megfelelt. Hiszen miközben sokrétűen alkalma-zott költői eszközök segítségével Camões felidézte akarva vagy akaratlanul a múlt harcos szelle-mét, a régi-új keresztes magatartásmódot állította a napi politika homlokterébe. ne feledjük, az opust végül is annak a történeti dom Sebastiãonak, a portugálok későbbi királyának ajánlotta, aki – mint már utaltunk rá – nemcsak kora csodájának, de mint utóbb kiderült, végzetének is bizonyult.