José augusto neves Cardoso pires (1925–1998) nem tartozik a termékeny írók közé, hiszen alko-tói pályájának majd fél évszázada alatt mindössze tizennyolc műve jelent meg, mégis igen jelentős helyet foglal el a XX. századi portugál irodalomban, mert elbeszéléseivel és regényeivel megbon-totta a neorealizmus formai és ideológiai egysíkúságát, és új utakat nyitott a portugál próza előtt, előkészítve ezzel a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelenő új nemzedék munkásságát.
a neorealizmus az 1930-as évek második felében jelenik meg a portugál irodalomban. kép-viselői az O Diabo és a Sol Nascente című folyóirat köré tömörültek, és első pillanattól fogva támadták a presença íróit társadalmi kérdésekkel közvetlenül nem foglalkozó, a „l’art pour l’art”-t érvényesítő irodalmi felfogásuk miatt. a mozgalom kiemelkedő alakja, alves redol 1940-ben megjelent Gaibéus (Földmunkások) című regényének előszavában a következőket írja: „ez a re -gény nem művészeti alkotásként akar bevonulni az irodalomba. Hanem leginkább egy ribatejo-ban rögzített emberi dokumentumként”.
a marxista ideológiából táplálkozó irányzat gyökerei a XiX. századi realizmus-naturalizmus tudományos szemléletéig nyúlnak vissza, amely az író, illetve műveinek aktív társadalomfor-máló szerepét hangsúlyozta. ez volt a szándéka proudhon, zola és Flaubert hatása alatt eça de Queirósnak, aki az ún. „hetvenes nemzedék” tagjaként szerette volna műveivel átalakítani a tár-sadalmat. az eça de Queirós-i hagyományhoz csatlakoznak azután a neorealista írók, akik töb-bek között a brazil Jorge amadót, az amerikai John Steinbecket, illetve az irányzat előfutárának számító Ferreira de Castrót tekintették példaképüknek, mert 1930-ban megjelent A Selva (az őserdő) című regényében, akárcsak többi művében, már előrevetül a neorealisták elnyomott tár-sadalmi osztályok iránti érzékenysége.
az irányzat első időszakában, nagyjából a negyvenes évek végéig a dokumentarista jellegre való törekvés, a társadalmi osztályok közötti ellentétek ábrázolása, a lineáris időkezelés, a zárt cselekmény, az egyének helyett a típusok ábrázolása és valamiféle homályos marxista humaniz-mus jellemző a megszülető művekre. azonban a következő időszakban, az ötvenes-hatvanas évek-ben egyfelől gyengül a művek ideológiai meghatározottsága, megnő az igény az árnyaltabb lélek-tani ábrázolásra, ahogy ez például Fernando namora O Homem Disfarçado (’a rejtőzködő ember’, 1957) című regényéből is kiolvasható, másfelől pedig a mozgalom monolitikusságát kikezdik az olyan, a negyvenes évek végén feltűnő irányzatok mint a szürrealizmus és az egzisztencializmus.
az igen későn megjelenő portugál szürrealizmus José augusto França kultúrtörténész szerint
(’a csodálatos fiola’) című rövid prózája méltó említésre. az ötvenes évek elején a városi témákat feldolgozó neorealisták, különösen pedig az ún. „ötvenes nemzedék” tagjainak munkáiban figyel-hető meg a francia egzisztencialisták (Sartre, malraux, Camus) egy-egy gondolatának vagy motí-vumának átvétele és Hemingway és Faulkner véletlenszerű hatása.
ennek az egzisztencialista hatásnak egyik korai példája vergílio Ferreira 1954-ben írt Manhã submersa (’elsüllyedt reggel’) című regénye, amelyet számos olyan mű követ, amelyek az író neo-realizmustól való távolodását mutatják, egészen a legérettebb művének tartott Alegria Breve-ig (’rövid boldogság’), ahol az emlékezet és a halál kérdéseit szinte dosztojevszkiji eszközökkel ábrá-zolja, megidézve a századelő nagy íróját, raúl brandão-t. az általa megkezdett úton számosan indultak el: urbano tavares rodrigues, augusto abelaire, Fernanda botelho és maga José Car -doso pires is, hogy csak néhányukat említsük.
José Cardoso pires indulása egybeesett a neorealizmus első korszakával. 1946-ban megjelent Os Caminheiros e Outros Contos (’az úton járók és más elbeszélések’) című kötetének elbeszélései azonban lényegesen különböznek mind hangvételükben, mind pedig problémafelvetésükben a korabeli irodalomtól. Cardoso pires az észak-amerikai „elveszett nemzedék” íróitól tanult, hangja visszafogott, már-már szikár, eltérően a neorealisták érzelgős, érzelmi hatásokra törekvő stílusától. a kötet elbeszéléseiben szegény, kiszolgáltatott emberek jelennek meg: engedetlen kato-nákat kísérnek a börtönbe (Carta a García / ’levél garcía-nak’), egy család tagjai egymásnak esnek, mert már nem bírják elviselni a nyomasztó szegénységet (Amanhã, se Deus Quiser / ’Hol-nap, ha isten is úgy akarja’), vagy a címadó elbeszélésben egy vakvezető eladja a gondjaira bízott vakot egy hivatásos koldusnak.
Cardoso pires elbeszéléseinek újdonsága, hogy nem az elnyomó és elnyomott osztályok kö -zötti kibékíthetetlen ellentétek ábrázolásából indul ki, hanem azt mutatja meg, hogy a nyomorban élő emberek egymáshoz sem jobbak. az életben maradás érdekében az egyik szegény ugyanolyan gátlástalanul kihasználja, eltapossa a másikat, ahogy ezt az igazságtalan társadalmi rendszer csú-csán élők teszik velük.
de ezekben az elbeszélésekben egyéb újítások is vannak, Cardoso pires a lineáris elbeszélés helyett vissza- és előreutalásokkal él, minden szereplőjét a maga köznapi nyelvén beszélteti, és fil-mes technikák átvételével mutatja be a valóságot, nemegyszer fantasztikus és mágikus elemeket szőve bele az elbeszélésekbe.
következő elbeszéléskötetében, az 1952-es Histórias de Amor-ban (’Szerelmi történetek’) a cselekménynél fontosabbak a szereplők, illetve a viselkedésük. a történetekben a szerelmi kap-csolatok különféle formáit mutatja be: a Weekend-ben egy klasszikus szerelmi háromszöget, az Uma simples flor nos teus cabelos claros-ban (’egy egyszerű virág világos hajadban’) az idealizált és mindennapi, valóságos szerelem ellentétét, a Dom Quixoteban a fizetett szerelmet, és így to -vább. a szerelem és a szexualitás torz formáit úgy kezeli, mint egy elnyomó társadalom termékeit, amely csak a patriarchális viszonyok között létrejött házasságot tartja elfogadhatónak.
az elbeszéléskötetben megbúvó társadalombírálat következtében a könyv forgalmazását betiltották. a férfi és a nő társadalmi viszonya azonban továbbra is foglalkoztatta, így írja meg 1960-ban a hagyományos férfiuralmon alapuló rendszert elemezve a Cartilha do Marialva (’a macsizmus ábécéje’) című esszéjét.
első regénye, az 1953-ban megírt, de csak 1963-ban kaidott O Hóspede do Job (Országút ván
dorai, 1967) viszont még tipikus neorealista regény, amelynek eredeti címe (’Jób vendégei’) bibliai referenciájával metaforikusan utal a külföldi katonák jelenlétére az országban. Cselekményének színhelye az irányzat írói által kedvelt alentejo, itt vándorol munkát keresve João portela, aki véletlenül „baráti tűz” áldozata lesz, mert a vidékre érkezett amerikai katonai tanácsadó által vezényelt fegyverkísérletben elveszíti fél lábát. a regényben felvonulnak a paraszti élet jellegzetes alakjai, akik még inkább típusokként jelennek meg, mint olyan egyénített figurákként, mint az első két elbeszéléskötet szereplői, de a műben már érvényesül az a filmművészetből ellesett nar -rációs technika, amely inkább láttat, mint leír.
következő regénye az O Anjo Ancorado (’a leláncolt angyal’, 1958) egy peniche környéki ha -lászfaluban játszódik. az itt élő, megélhetésükért küzdő emberek közé érkezik egy délután João, a tehetős negyvenes férfi fiatal kedvesével, guida-val. miközben a férfi alkalmas helyet keres a tengeri halászathoz, szembesül a helyiek szegénységével, ami mind belőle, mind pedig a frissen végzett bölcsészlányból kritikus megjegyzéseket vált ki. az ábrázolt időszak, az ötvenes évek vége, a maga politikai állóvizével reménytelenséget sugall, így a két főszereplő kritikus megjegy-zései is megmaradnak a közhelyesség és a banalitás szintjén, mintha csak az „angyalok neméről”
cserélnének eszmét.
az író következő regénye az O Delfim (’a trónörökös’, 1968) már a neorealizmus harmadik, kísérletezésben gazdag korszakában jelenik meg. a történet egy leiria környéki faluban, gafeira-ban játszódik, ahol a környékbeli földek örökösének, egy gazdag mérnöknek a felesége és egyik szolgája titokzatos körülmények között meghal. ide érkezik, azzal a szándékkal, hogy vadásszon, az író, akire kettős szerep vár. egyik oldalról megpróbálja földeríteni azokat az eseményeket, amelyek a bűntényhez vezettek, másik oldalról pedig küszködik azzal, hogyan írja meg a ren-delkezésre álló anyagot. Cardoso pires ebben a regényében már teljesen maga mögött hagyja a szegénység és a nyomorban élő emberek tematikáját, mert jobban érdekli a valóság feldolgozha-tóságának és feldolgozásának a kérdése. a regény ugyanakkor bűnügyi regénynek is felfogható, azonban nincs lezárása, mert a bűntényre, ha bűntény volt egyáltalán, végül nem derül fény.
az O Delfimt az O Burro em Pé (1979; Kártyavár, 1997) című kötet követi, amelynek elbeszé-léseiben az író, a tőle szokatlan játékos, ironikus hangvétellel felforgatja a valóságot. a kötet részét alkotja az 1972-ben megjelent állatmese, az o Dinossauro Excelentíssimo (a legnagyraméltóbb dinoszaurusz) is, amely lényegében a Salazar-rendszer ellen írott szatíra. Cardoso pires írásainak ebbe a csoportjába tartozik az A República dos Corvos (’a hollók köztársasága’, 1988) című elbe-széléskötete, amelyben visszatér a Dinossauro excelentíssimo által megkezdett ironikus állat-mesékhez.
utolsó két regényében a Balada da Praia dos Cães-ben (’a kutya-part balladája’, 1982) és az Alexandra Alpha-ban (1988) a portugál történelem utolsó évtizedeit tekinti át az 1974-es áprilisi forradalom után végbement demokratikus átalakulások tükrében. az első regény egy 1960-ban
másra következő, más-más szempontból elbeszélt epizódokban ír a szegfűk forradalmát követő időszak csalódásairól, mert a kiépülő új rend gondolkodásmódja nem sokban különbözött a har-mincas-negyvenes évek diktatúrájának mentalitásától.
meg kell említenünk még az író utolsó könyvét, a De profundis, Valsa Lenta-t (’a mélyből, lassú keringő, 1997’), amely az 1995-ös agyvérzéséből történő felgyógyulásának, emlékezete lassú visszatérésének krónikája.