a portugália területén lakó különböző kelta törzsek közül a luzitán törzs volt a legerősebb és a leg-életrevalóbb. a római hadsereg i. e. 218-ban meghódította az ibériai-félszigetet, s az ott lakó nép-törzseket nehéz harcokban leverte. Így lett ez a terület Hispania néven római provincia, amely később magába foglalta a mai Spanyolország és portugália területét. portugália területét i. e. 139-ben csatolták a birodalomhoz lusitania néven.
a meghódított területekre a rómaiak magukkal vitték fejlett civilizációjukat, közigazgatási rendszerüket és nyelvüket. a meghódított bennszülött lakosság lassanként átvette a hódítók nyel-vét, a népies latint, illetve ebből igen sok kifejezést beolvasztott a saját nyelvjárásaiba. a luzitánok által beszélt ősi kelta, indogermán galego két-három évszázad alatt teljesen átalakult, és kialakí-tott egy új keveréknyelvet, a galego-portugált, amely mindjobban ellatinosodott. a népies latin – a sermo plebeius vagy sermo rusticus – a népcsoportok közötti mindennapi érintkezésre szol-gált, s az irodalmi latintól csaknem különállóan fejlődött, amely utóbbi – a sermo eruditus vagy sermo urbanus – a művelt rétegek inkább írásbeli, mint szóbeli kommunikációs eszköze lett évszázadokon át. ebből a népies latin nyelvből fejlődtek ki évszázadok folyamán az újlatin idió-mák, a román nyelvek, azaz a francia, a provanszál, az olasz, a román és a spanyol – ez utóbbi fel-szívta magába a baszk, a katalán és a galego nyelv szókincsének jó részét, s így alakult ki maga a portugál nyelv is.
a népvándorlás korában alánok és szvébek telepedtek le ezen a területen, majd a vi. század-ban nyugati gótok igázták le a lakosságot. 711 és 718 között az arabok és a berberek (mórok) meg-döntötték a nyugatigót-királyságot, és elözönlötték az ibériai-félszigetet, ahonnan csak a Xiii.
század közepén, iii. alfonz idejében űzik ki őket a portugálok, ám Spanyolországban egészen a Xv. század végéig ott maradnak. a portugálok több, mint ezer arab szót vettek át a móroktól, főképp tulajdonneveket, emellett a földműveléssel, állattenyésztéssel, általában véve a vidéki élet-tel kapcsolatos kifejezéseket (mint például a saláta, gyapot, rizs, alkohol, olaj), illetve a különböző arab hangszerek elnevezéseit. a háromszáz évig tartó vizigót uralom alatt ugyanakkor főleg sze-mély- és népneveket, a ruházkodás, a háztartási eszközök, a letelepedés, a katonáskodás és az állattenyésztés kifejezéseit vették át. a iX. században a vulgáris latinból kialakult portugál nyelv már jól elkülönült az eredeti latintól. az adásvételi szerződéseket, az adományleveleket, a végren-deleteket, általában a hatósági ügyiratokat a köznép által nem beszélt irodalmi latin nyelven fogalmazták, de megtörtént, hogy a hivatalnok nem tudott jól ezen a nyelven, s az iratba néha olyan szavakat is belevett, amilyeneket a köznép és ő maga is használt. egy 870-ben keletkezett adománylevélben már portugál szavakat is találunk (mint például: basilica, cavalo, casa, casal,
54 kordás Ferenc A portugál és brazil irodalom története című gépirata alapján. Forrás: déri múzeum, debrecen.
Jelzete: k.X.95.07.02.022.
fonte, pomares, testamento, vacas), később pedig a Xii. században is (ovelia, cabra, morabitanos stb.). a vairão-i kolostor archívumában fennmaradt egy 1192 táján keletkezett portugál nyelvű végrendelet, egy másik pedig 1193-ból való. ii. alfonz 1214-ben készült végrendelete is megma-radt a bragai székesegyház irattárában. a Xiii. századtól kezdve lassanként a hivatalos iratok nyelve is a portugál lett.
i. Ferdinánd kasztília királya visszafoglalta portugália egy részét a móroktól, s a minho és mondego folyók közötti területet fia, vi. alfonz hűbérbirtokként burgundi Henriknek adomá-nyozta, aki leányát, terezát vette feleségül. Henrik fia, i. alfonz (1128–1185) a mórok felett aratott nagy ouriquei győzelem után független királyságot alapított a kis portugál grófságból, királlyá koronáztatta magát, majd portugáliát függetlenítette leontól (1143). 1147-ben angol keresztes hadak segítségével felszabadította a mórok uralma alól lisszabont, s ide helyezte át székhelyét is.
Így alakult meg portugália, és így vált el a portugál nyelv a galíciaitól (galego), illetve a többi spa-nyol nyelvjárástól. uralkodása idején dénes király az ország hivatalos nyelvévé nyilvánította a portugál nyelvet.
meg kell ugyanakkor említenünk, hogy a Xiv. század közepéig a galego (galíciai) nyelvet nem csak galíciában és portugáliában beszélték, hiszen a spanyol arisztokráciának is ez volt a nyelve, nem is szólva arról, hogy jórészt az udvari énekesek is ezen a nyelven daloltak. a legrégibb galego-portugál irodalmi emlékek a Xii. század végéről valók. ezek annyira hasonlítanak a mai portu-gálhoz, hogy például a nagy dalgyűjtemények (cancioneirók) nyelvét minden külön magyarázat nélkül is meg lehet érteni. a Xiv. századtól a Xvi. századig a portugál nyelv fonetikailag nagyon sokat fejlődött, irodalmi nyelvvé vált, míg a galego egyre jobban elvesztette jelentőségét, és pusz-tán nyelvjárás maradt.
az első portugál nyelvtant Fernão de oliveira írta meg (1536), az ő munkája mellett a João de barros (1540), illetve a Jerónimo Cardoso (1562) által szerkesztett portugál–latin és latin–portu-gál szótárak is említésre érdemesek. később hasonló nyelvkönyvek és szótárak jelentek meg, ezek közül magasan kiemelkedik rafael bluteau Vocabulário Português e Latino (portugál és latin szó-kincs) című nyolckötetes műve (1712–1721), amely alapozó szakmunka, s nagy hatással volt az irodalmi nyelv fejlődésére. 1770-ben kormányrendelet intézkedik a portugál nyelv kötelező középiskolai oktatásáról.
ma két réteget különböztethetünk meg a portugál nyelvben: (1.) a tanult, művelt társadalmi rétegek és (2.) a tanulatlan nép nyelvét. az írók és a költők ebből a kettőből alkotják meg a művelt köznyelvet, amely megbecsüli a hagyományos szókincset és nyelvhasználatot, de tanul az idegen irodalmak nyelvéből is, s így olyan új elemeket is beépít a nyelvbe, amelyek később a köznyelv gaz-dagítását szolgálják.
maga a portugál szó onnan ered, hogy i. Ferdinánd az araboktól visszafoglalt, a minho és mondego folyók közé eső területet porto Cale kikötőváros után portugál grófságnak nevezte el.
a Porto Caléből portucale, majd portugál lett.
irodalmi őSök
a portugál irodalom nagy ősének paulus orosiust, vagy portugálosan paulo orósiót tartja a ha -gyomány. a hispániai tarragonában (más elképzelések szerint bragában) született 385 táján.
a szvébek betörése elől afrikába menekült, s Hippóban Szent ágostonhoz csatlakozott. állítólag itt írta meg élete nagy művét, amely a Historiarum adversus paganos libri VII címet kapta. naiv szemléletű, laikus történelmi munka ez, amely a világ teremtésének elbeszélését ádámmal kezdi, s i. sz. 417-ig tárgyalja a történelmi eseményeket. ma már csak amiatt bír tudományos értékkel, mert a források, amelyekből orosius az adatait gyűjtötte, az idők folyamán elvesztek – így külö-nösen a liviusra vonatkozó részleteket és idézeteket ma is jól felhasználhatják a szakemberek. ez a mű a középkori iskolákban tankönyvül szolgált, és számos kiadást megért.
orosius sokat utazott, járt többek között palesztinában is, ahol felkereste a szent helyeket, éve-kig kulturális közösségben élt Szent Jeromossal, 415-ben részt vett egy egyházi tanácskozáson Jeruzsálemben, majd visszatért Szent ágoston mellé. két híres vitairat maradt utána, amelyet gyakran idéztek a középkor folyamán, a Liber apologeticus contra Pelagium és a Communitorium de errore Priscilanistarum et Origenistarum. orosius 418 táján halt meg.
a portugál „irodalmi ősatyák” között egy pannóniából elszármazót is nyilvántart az iroda-lomtörténet. ez a jeles egyházi tudós, bragai Szent márton volt, aki 520 körül született pannóniá-ban. Szerzetesként ő is bejárta palesztinát, majd Hispaniában telepedett le. előbb apát, majd dumei püspök, végül bragai érsek lett. az egyháztörténet különösképp kiemeli azokat a rendkí-vüli érdemeit, amelyeket azáltal szerzett, hogy az ariánus szvébeket visszatérítette a katolikus egyházba. Szent márton – portugálul S. martinho de dume – a Cávado folyó bal partján és braga között lévő dume községben kolostort építtetett, amely a középkorban kulturális központtá fejlő-dött. Halála után az egyház szentté avatta ezt a rendkívüli szellemi képességű, pannóniai szárma-zású teológust és kánonistát. Fennmaradt irásai közül az alábbi hármat érdemes megemlíte-nünk: Formula vitae honestae, De correctione rusticorum, De repellenda jactantia, de superbia et exhortatio humilitatis . Szent márton bragában halt meg 579-ben.