kőrösi zoltán
(…)
Fernando antonio nogueira pessoa lisszabonban született (1888), a belvárosban laktak, egy csön-des kis téren, a lisszaboni operával szemközt. Fernando öt éves volt, amikor tisztviselő apja tuber-kulózisban meghalt. anyja (akitől vélhetően a költői tehetséget is örökölte) rövidesen újból férjhez ment, s a család, a mostohaapa konzuli kihelyezése révén dél-afrikába települt (1896). Fernando tehát angol iskolákban, durbanban és Fokvárosban végezte a tanulmányait, az angol nem csupán tanult nyelve lett, hanem sokkal több annál: ezen a nyelven olvasott, írt és gondolkodott. amikor nem kis részben nevelőapja akaratának megfelelve felvételi vizsgát tesz a Fokvárosi egyetemre, angol nyelvű munkája (egy, a babonával foglalkozó esszé) révén elnyerte a „viktória királynő emlékdíjat”, amely egyúttal az egyetemre is felvételt jelentett. ráadásul görögül, németül és fran-ciául is értett, olvasott, jólétben és védett környezetben élt, nyugodt és kimért polgári életek és minták sorakoztak előtte.
mindehhez képest tizenhét évesen befejezi fokvárosi tanulmányait, odahagyja nem csupán a családját, de mindazt, amit a neki jósolható pályák kínálhattak: hazatért a luzitán fővárosba, egyes-egyedül azzal a céllal, hogy az irodalommal, költészettel, mint az egyedül alkalmatos esz-közzel, valóra váltsa eleve elrendelt küldetését.
Hazatér lisszabonba, és soha többé nem is mozdul ki onnan. merthogy küldetése volt, afelől nem támadhatott kétsége: a portugál nyelvet tekintette a hazájának, s feladatának (tán ismerő-sen hangzik ez a mi tájainkon is) a dicső múlt után a hanyatlást mutató nemzet újraébresztését, egy új, talán nem is földrajzi paraméterekkel leírható birodalom megnyitását tartotta. messia-nisztikus hit volt az, ami mozgatta, ám korántsem holmi romantikus-hagymázas vágyak révén:
egyedülálló költészetét a transzcendencia, a nyelvművészet és a rejtőzés határozták meg. ami a transzcendenciát illeti, éppenséggel a végtelenül erős és rendíthetetlen portugál katolicizmus olvadt össze pessoa küldetésében a mágiával, horoszkópkészítéssel, a médium-szereppel és a meg-váltás-várással. (olyannyira, hogy feljegyzéseiben nem csupán Camões utódának, médiumnak, de a kora középkori, véres küzdelmek után eretnekké nyilvánított kathar szerzetesek kései utódá-nak tartotta magát, s mint ilyen, az ő tanításaikat követve, a teremtés anyagi természetű oldalát a sötét, tehát eredendően bűnhöz vezető oldalhoz sorolta, egy kései összegzésében pedig mint gnosztikus keresztényt, templomos lovagot aposztrofálja önmagát.)
ami a nyelvet illeti: noha egész életében megmaradt az angol tökéletes ismeretében (haláláig írt angolul is), tudatos és akaratlagos választása volt, hogy költészete portugálul szólaljon meg.
tévedés ne essék: ez nem puszta elméleti filozófia volt, sokkal inkább a gyakorlati életvitelre (is) alkalmazott aszkézis.
ami pedig a harmadik tételt, a rejtekezést illeti: nem árt tudni, hogy pessoa már 1894-ben, tehát egy évvel apja halála után, s még portugál földön megalkotta első alteregóját, Chevalier de pas-t, akinek a „nevében” leveleket írt saját magának, s a rákövetkező évből maradt fent az első,
105 in: pessoa. Fernando (2008): Portugál tenger – Válogatott versek. kalligramm kiadó, pozsony. 5–10.
egyébként édesanyjához címzett költeménye; vagyis a korán magányossá vált, visszahúzódó kisfiú már ekkor a nyelvben, a költészetben keresi a belső életet, az „anyagi” létezés feloldását.
igaz, lisszabonba való „hazaköltözése” után beiratkozott a bölcsészkarra, sőt, egy évvel ké -sőbb, amikor anyja és nevelőapja visszaköltöznek a portugál fővárosba, velük él, de mindez csu-pán átmenet. a család rá két évre visszatér durbanba, dél-afrikába, pessoa viszont marad.
1907-ben meghal a nagyanyja és viszonylag jelentős összeget hagy rá örökül. pessoa ebből a pénz-ből egy nyomdagépet vásárol, egy unokatestvérével közösen kiadót és nyomdát alapít, majd rövid úton tönkre is megy. elhivatottságára utal, hogy a hírneves Coimbra-i egyetemtől is kap állásajánlatot, ám abbéli megfontolásból, hogy a tanítás és a költészet kizárják egymást, a lehetőséget nem fogadja el.
1908-tól, húsz éves korától egy kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el levelezőként. portugál, francia és angol nyelvű verseket ír, a költészetet keresi a nyelvekben, nyelveket próbálgat a versei-ben, prózáiban, kávéházakba jár, ír és beszélget.
1914 az a megnevezhető év, amikor egyszeriben megszületnek kitalált költőalakjai, alteregói, s amikor elkezdi fantasztikus művét, A kétségek könyvét. a rákövetkező esztendőben jelenik meg a barátaival együtt, s nagy reményekkel alapított Orpheu című folyóirat első száma.
mi okozhatta a változást?
mitől vált a keresés egyszeriben, szinte robbanásszerűen az alteregók sokaságává?
pessoa az újkori filozófia és költészet olvasása mellett alkímiai és asztrológiai tanulmányokat folytatott. a legendárium szerint nem csupán rejtőzött, mint szerző, de írásainak és feljegyzései-nek többségét egy hatalmas, zöld ládába gyűjtötte, óvakodott mindenféle vagyon birtoklásától, mint ahogyan attól is, hogy személyét bármilyen módon előtérbe tolja. nem dicsőségről, hanem feladatról gondolkodott: arról, hogy a gondolat, s megtestesülése, a nyelv, miképpen válhat alkal-massá a földi és nem földi út bejárására, mi több, az út megmutatására. a francia-angol-spanyol hármasság közt élő portugál irodalmat (és gondolkodást) ezért ő nem egyszerűen megújítani akarta, de újjáteremteni. nem egyszerűen a portugál nyelvű irodalom nagy költője akart lenni, hanem alakmások sokaságát ötlötte ki, hívta életre, s éltette is – mert magát az új portugál nyelvű irodalmat akarta megírni. beszédmodorokat és életeket alkotott, melyek együttesen jelenthetik az új hazát, az új portugál nyelvet.
mindig is írt, költött és fordított, eleinte néhány (nem túl sok) barátjával és költőtársával új utakat kereső, s rövid ideig élő modernista lapok alapításán töri a fejét (Orpheu, Centauro, Por tugal futurista stb.), magát a költészet nyelvét akarja a legkülönbözőbb izmusok révén megalkotni, átformálni, majd húszas éveinek közepén, átfordítja mindezt: nem pessoaként akar stílusokról beszélni, hanem költőket és alkotókat hoz létre, akik ezeket a stílusokat és nyelvi rétegeket beszé-lik. S hogy ez mennyire nem csupán játék volt (vagy hogy a játék mennyire élet), azt az is mutatja, hogy az utcán sétálva, a kávéházba betérve gyakorta említett egy-egy költőt, írót, akivel csupán az imént volt szerencséje találkozni, beszélt a szavaikról, a műveikről, anélkül, hogy elárulta volna, valójában ő rejtőzik az álnevek mögött. azt már kevesebben tudják, hogy a négy legismertebb
négyük közül egyébként alberto Caeiro-t tekinti valahányuk mesterének („1889-ben született, csupán elemi iskolát végzett, alkalmi munkákból élt, s mindössze 26 évesen, tüdőbajban halt meg”).
a Caeiro-t követő tanítvány volt ricardo reis („1887-ben született, orvos, aki brazíliába települt át” – az egyetlen a fő alteregók közül, akinek pessoa már nem tudta lezárni az életét, ezt José Saramago tette meg remekmívű regényében [Ricardo Reis halálának éve]: doktor reis pessoa halála után egy évvel tér haza az esős lisszabonba, hogy megtalálja a saját halálát.) álvaro de Campos délen, algarve-ban született, hajómérnökséget tanult glasgow-ban, s egy rövid utazás után lissza-bonba megy, hogy aztán lényegében soha többé ne is mozduljon ki onnan. (ő az, aki a legszorosab-ban él együtt pessoaval, olyannyira, hogy Fernando olykor napokig is álvaro de Campos-ként viselkedik, barátait is arra kényszerítve, hogy így nevezzék őt…, mi több, álvaro de Campos rop-pant féltékeny volt pessoa szerelmi életére, s végső soron meg is akadályozta azt.) S persze hozzájuk csatlakozott a mai tudás szerint immár több tucatnyira tehető kisebb-nagyobb életműveket létre-hozó, vagy csupán már a nevüket örökül hagyó kitalált költők, filozófusok és prózaírók sokasága az angol nyelven verselő alexander Search-től A kétségek könyvét író bernardo Soaresig.
pessoa soha nem nősült meg: 1920-ban az irodai munka révén ismerkedett meg ophelia Queiroz-zsal (anyja és húga ugyanebben az évben települnek haza lisszabonba), s még ugyaneb-ben az évugyaneb-ben szakított is vele, majd kilenc évvel később kerültek újra közelebb egymáshoz, hogy aztán két év után megint szakítsanak. (Feltűnő, hogy kapcsolatuk természetrajza milyen különös rokonságot mutat Franz kafka és Felice bauer történetével. kutatók és értelmezők közt máig dúló heves vita tárgya, hogy a szerelmi levelezésben meglepően érzelmes, mi több, infantilis hangot megütő pessoa vajon élt-e valaha is „normális” szerelmi életet, vagy egész életében érintetlen maradt.)
1925 márciusában meghal pessoa anyja.
ekkoriban, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján változás áll be pessoa elismertségében, iro-dalmi sikereiben. egy új feltörekvő költőgeneráció immár a legnagyobb költők között tartja szá-mon, mesterének választja, lapjukat pessoáék Orpheu-ja örökösének és követőjének nyilvánítják.
Franciául is megjelennek a versei, tanulmányok születnek a költészetéről.
1934-ben, negyvenöt éves korában jelenik meg sok éven át érlelt, s sokak szerint költészete summázatának szánt hírneves kötete (Üzenet), pessoa első, és életében egyetlen önálló könyve, aminek „jutalmaként” egy állami pályázaton (egy befolyásos barátja közbenjárásával) az első díjat nem, csupán azzal azonos mértékű vigasz-pénzdíjat kapott. a díj átadására egyébként, tiltakozá-sul Salazar elnök intézkedései, többek közt a titkos társaságok betiltása és a cenzúra ellen, mivel a diktátor is jelen van, nem megy el.
a legenda szerint pessoa ekkoriban készíti el (sokadszor) a saját horoszkópját, s annak alapján a halálát mintegy két évvel későbbre teszi. egy barátja, akinek megmutatja, tévedést fél felfe-dezni a számításokban, és sokkal közelibbnek jósolja a végez, de ezt, hogy ne bántsa meg, nem említi a költőnek.
pessoa költészetének teljes erejében van, terveket halmoz, ám egyre kevésbé tud megküzdeni eluralkodó alkoholizmusával. Súlyosbodik a májkárosodása, egy alkalommal hosszú ideig eszmé-letlenül hever, mielőtt rátalálnak.
1935 novemberében a Szent lajos kórházba szállítják, 30-án hal meg, a legenda szerint a beteg-ágyánál feljegyzett utolsó szavai angolul, és így szóltak: „I know not what tomorrow will bring…”
nem tudom, mit hoz a holnap.
„eu não sei o que o amanhã trará.”
a családi kriptába temették el, a gyerekkorában oly rémületesen kísértő, bomlott elméjű haj-dani nagynénije mellé. 1985-ben, halálának ötvenedik évfordulóján, a születésnapján innen szál-lították át a Jeromosok kolostorába, oda, ahol a felfedező vasco da gama és a nagy előd, a nemzeti eposz költője, luís de Camões hamvai is nyugszanak.
a négyszögletű oszlopra, amit a rokokó kerengőn felállítottak, felvésték alberto Caeiro, ricardo reis, álvaro de Campos és Fernando pessoa nevét.