póvoa de varzimban született 1845. november 25-én művelt polgári családban, de mint törvény-telen gyerek távol élt szüleitől. 1861-ben beiratkozott a coimbrai egyetem jogi karára. ugyanott tanult abban az időben antero de Quental, germano meireles, Castelo branco, José Falcão, teófilo braga, alberto Sampaio és mások, akik később az irodalomban vagy a politikában fontos szerepet játszottak. mélyebb barátság azonban csak antero de Quentalhoz fűzte. már ekkor cik-keket írogat a Gazeta de Portugal című folyóiratba.
Queirós ügyvédi pályára készült, de a kezdeti nehézségeket sehogy sem sikerült legyőznie. Így 1867-ben beállt a kéthetenként megjelenő Distrito de Évora című lap munkatársai közé, és évekig újságíró évorában. 1869-ben részt vett a Szuezi-csatorna megnyitásán, majd bejárta egyiptomot és palesztinát. a látottak mély benyomást hagytak az ifjú érzékeny lelkében – erről írta Egyiptom című könyvét. elvégzett egy konzuli tanfolyamot és bekapcsolódott a demokratikus változásokat követelő ifjúság propagandamunkájába. antero de Quental meghívására előadást tart a lisszaboni Casinóban O Realismo como nova expressão da arte (a realizmus mint új művészeti kifejezés) címen. az előadásoknak nagy sikerük volt, de a kormányzat hamarosan betiltotta az ifjúság szer-vezkedéseit.
Queirós megkezdi diplomáciai pályafutását. előbb Havannában, majd az egyesült államok-ban lesz portugál konzul. itt kezdi el hatalmas naturalista-realista regényét, az O Crime do Padre Amarót (amaro atya bűne, 1876), majd később az O Primo Basiliót (basilio unokaöccs, 1878).
1884-ben visszatér portugáliába, s a granjai tengerparton megismerkedik d. emilia resen dé-vel, jövendő feleségével. amikor 1885-ben párizson utazik át, meglátogatja zolát, aki igen nagyra becsülte az egyre híresebb portugál írót. 1886 februárjában megnősül, majd 1889-ben portugál konzul lesz párizsban. letelepszik a város egyik csendes részén, a családjának és az irodalomnak él. időnként szenved a honvágytól. párizsban a portugál kultúra terjesztésére megalapítja a Re vista de Portugal című folyóiratot (1889–1892). Jó barátai írnak a lapba: antero de Quental, oliveira martins, alberto Sampaio, moniz barreto stb. 1900-ban hazalátogat portugáliába. 1900.
augusztus 16-án halt meg párizs közelében, neuilly-sur-Seine-ben.
eça de Queirós irodalmi fejlődésében három korszakot lehet megkülönböztetni:
1. a Prosas Bárbaras (barbár prózák) című kötete még erősen mutatja victor Hugo, michelet, valamint baudelaire, nerval és Heine befolyását. ez a hatás azonban nem utánzásban mutatko-zik meg elsősorban, hanem a teremtő erők felszabadulásában, az igazság bátor megvallásában és a megfogalmazás művészi igényességében. eredeti kísérlet volt ez a könyv, különösen, ha számí-tásba vesszük azt, hogy a portugál irodalom néhány évtizeddel mindig elmaradt a világirodalom élvonalától, s csak a rendkívüli egyéniségek tudták áttörni a szűkre szabott lehetőségek korlátait.
már Queirós első regényeiben észre lehet venni, hogy egy eredeti epikus tehetség különös és hatalmas panteista világképe bontakozik ki előttünk, amelyben a világegyetem, vagy egyszerűb-ben mondva, a természet minden területén okos, szép, értelmes rendet, összefüggést, egymás-rautaltságot és egyensúlyt találunk, csak az emberi világ diszharmonikus és fájdalommal terhelt.
ez azonban már nem a rousseau-i természetszemlélet, mert Queirós egész fiatalon meglátta, hogy a baj gyökere a társadalomban van, a társadalom szerkezetében, az egymással szembenálló társa-dalmi osztályok, az uralkodó osztályok önzésében, korlátoltságában, kicsinyességében, művelet-lenségében. ezért ítélte el az üres l’art pour l’art minden elméleti és gyakorlati következtetését.
a Casinóban tartott előadásában is határozott irodalmi reformokat követel, s meghatározza a rea-lizmus fogalmát. e szerint „a rearea-lizmus visszahatás a romanticizmusra. a romanticizmus az
érzé-Queirós tudatosan készült e hatalmas program megvalósítására, s erre több mint tíz évet áldo-zott. teófilo bragának írt egyik levelében bevallja, hogy „az én becsvágyam az lenne, hogy olyan-nak fessem a portugál társadalmat, amilyenné azt a konstitucionalizmus tette 1830 óta”95. éles szeme minden ellentmondást észrevesz a portugál társadalomban, s bár a politikát sok megnyi-latkozásában elítélte, buta, ostoba, korlátolt törtetők egyéni érvényesülésének tartotta, mégis jól látta, hogy a társadalmi bajok legfontosabb gyökere a rossz politika. megkapó bátorsággal rajzolja meg kora politikai figuráit, azt az üres szócséplést, amely csak szavalni tud a hazáról, de oly keve-set tesz érte. kritikája nem kíméli sem a republikánusokat, sem a szalonok üreslelkű élvezethaj-szolóit, sem az ostoba kispolgárok és nagypolgárok gyűlöletes hadát. kétségtelen, hogy pesszi-mista kép ez a portugál polgárságról, de az adott politikai és történelmi viszonyok között ez nem is lehetett más. Queirós számtalanszor hangsúlyozza az irodalomtanítás, s általában a nevelés fontosságát. mindig őszintén hitt abban, hogy a társadalmi ellentétek, a nyomor és a tudatlanság megszüntethető a polgári társadalom keretei között a felvilágosítás, a népnevelés, a tudati ráhatás segítségével.
2. második korszakába az Os Maias (a maia család) című nagyregénye tartozik, amely nem-csak bátor tanulmány a portugál arisztokráciáról, de a haza legfontosabb társadalmi problémáit is felveti. Queirós az egész portugál nemzet jogos képviselőjének tartotta magát, amikor regényei-ben a haladó polgárság és a haladó politika felelősségét hangsúlyozta, s volt bátorsága ahhoz is, hogy az egész világ előtt beismerje a polgárság hanyatlását. ebben a regényében is különböző típusokat mutat be, olyan embereket, mint az öreg alfonzó, a zenész Cruges, s maga Carlos, a fő -szereplő, akik sehogysem tudnak beilleszkedni a hazai környezetbe. elszigetelődnek, szinte emig-ránsokká válnak saját hazájukban, ezért nem tudnak cselekedni. „Ha alkotnék egy jó operát:
ki adná elő? Ha írnék egy jó könyvet: ki olvasná el?”96 – mondják magukban ezek a szereplők, s bizony, igazuk volt. Carlos például párizsba emigrál, miután az egyéni érvényesülés lehetetlenné vált számára, mert minden kísérlete megbukott, s már nem akar mást, mint „gazdag, jól élő, de önmagának élő ember lenni”97. ebben a regényben is megszólal az évszázados kívánság: új portu-gáliát kellene teremteni, ahogyan azt az igazi portugál hazafiak megálmodták. Queirós csak élete vége felé látta meg ugyanis, hogy már nem a polgárság képezi a társadalom vezetőrétegét, hanem a történelem kapuján dörömbölő új osztály, a munkásosztály, amelynek életét Queirós nem ismerte közelebbről, s ezért nem is tudta ábrázolni regényeiben. a hanyatló polgárság írója maradt egész életében, de amit alkotott ezen a téren, annak a jelentősége elvitathatatlan.
3. a harmadik csoportba tartozó regények: A Correspondência de Fradique Mendes (Fradique mendes levelezése), A Ilustre Casa de Ramires (a kiváló ramires ház), A Cidade e as Serras (A város és a hegyvidék).
Carlos Fradique külföldön él, s csak kíváncsiságból látogat el szülőföldjére. gonçalo ra -mires kénytelen megszökni hazulról, hogy magához térjen. Jacinto pedig azért megy haza, hogy a világtól teljesen elvonuljon, ne törődjön semmivel, csak önmagával. Fradique tulajdonképpen
95 a hivatkozott levelet eça de Queirós 1878. március 12-én new Castle-ből írta, és általában az O primo Basílio egyes kiadásainak mellékleteként jelenik meg. vö: Queirós, eça de (1878): O primo Basílio. https://www.
livros-digitais.com/eca-de-queiros/o-primo-basilio/413 (Letöltés ideje: 2017 . október 10 .)
96 Queirós 1888.
97 Queirós 1888.
dilettáns, aki minden eszmét és élményt önmagában akar összpontosítani, de nincs semmiféle közösségi célja, mérhetetlenül egoista. palesztinát például csak azért fosztaná meg a vasútvonal-tól, hogy ő zavartalanul élvezhesse a festői tájakat. egyetlen életcélja van, saját vágyainak zavarta-lan kielégítése. még a jótékonyságot is a szolgáján keresztül gyakorolja, mert rangján alulinak tartja, hogy személyesen érintkezzen a rászoruló szegényekkel. persze mindezt csak azért teheti meg, mert roppant gazdag, így elvakultságában a szegények és elnyomottak nem is léteznek a szá-mára. ugyanakkor Fradique mendes a gazdag ember és az elegáns úr mintaképe, aki határtalan önzésében cinikus fölénnyel szemléli embertársai vergődését.
A kiváló Ramires ház főhőse, gonçalo ramires, úgy talál megoldást egyéni problémáira, hogy afrikába menekül, s ott elszigetelten, magányosan él.
A Cidade e as Serras (A város és a hegyevidék) Queirós utolsó, befejezetlenül maradt regénye.
ebben Fradique új inkarnációja, aki elítéli a városi életet, a modern technikát, amely szerinte nemhogy felszabadította volna az embert, hanem sokkal inkább új rabszolgaságba kényszerítette.
a gyógyulás útja csak egy lehet: vissza a földművelő élethez. de ezt úgy gondolja megvalósítani, hogy nem ő maga dolgozik, hanem cselédeivel dolgoztatja meg a földjeit. ezek a szereplők teljesen függetlenül élnek a valóságos társadalomtól, amit csak azért tehetnek meg, mert mások dolgoz-nak helyettük. az öröklött nemesség éles kritikája ez a regény.
meg kell említenünk Queirós A Capital (a főváros) című posztumusz megjelent munkáját is, amely a felső vezetőrétegek dekadens, úrhatnám s gyökereiben bűnös világát mutatja meg, amint az az előkelő fővárosi szalonokban lejátszódik. Fényt vet egyúttal arra a jellemző irodalmi kor-rupcióra is, amely lehetetlenné teszi az igazi alkotótehetségek kibontakozását és a jó, haladó művek megjelenését, mert ezekben az elegáns szalonokban csak az érvényesülhet, aki eladja a lel-két, a meggyőződését, a nép felemelkedése iránti lelkesedését.
eça de Queirós a legteljesebb, a legsokoldalúbb és a legtisztább kritikai-realista írója a portu-gál irodalomnak, akinek az előbb említett néhány műve, különösen az Amaro atya bűne a legjobb európai regények színvonalán és a legmagasabb művészi igényességgel harcol a portugál társada-lom megújhodásáért. Queirós regényírói pályafutását a proudhon-féle polgári társadatársada-lomkritika és a realista művészetelmélet kettős befolyása alatt kezdte el, ugyanakkor élesen kritizálva és rész-letesen rajzolja meg a már Herculano által felvázolt nemzeti intézményeket is. egész életében tanulmányozta a polgári társadalom különböző típusait, s bár nagyrészt távol élt hazájától, mégis jól látta – talán tisztábban, mint az otthoniak –, hogy ezt a társadalmat csak egy mindenre kiter-jedő szellemi megújhodás tudná megmenteni az elkerülhetetlen összeomlástól. maga írja meg teófilo bragának, hogy a Primo Basílióban bemutatott család egy tipikus lisszaboni család, s ha a kritika később bizonyos hatásokat állapított is meg, főképpen a Madame Bovaryval összevetve, mégis jelentős alkotás ez, mert megmutatja, hogy a család tragédiáját az okozza, hogy a nők neve-lése nagyon hiányos portugáliában. a gyenge nevelés mellett még az irodalom is a romantikus érzéseket és élményeket hangsúlyozza, a házasságtörést vonzó színekkel festi le, mert a szerelem
Szinte megeleveníti, lélekkel és érzésekkel tölti meg az érzéketlen dolgokat is. ma már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Queirós helyesen látta meg az ember és környezet egymást átható összefüg-géseit, még az osztályviszonyokat is, csak éppen a kivezető út megmutatása nem adatott meg neki.
eça realizmusa egyúttal azzal is járt, hogy minden regényében és elbeszélésében sokszor hasz-nált fantasztikusnak ható elemeket, és borúlátása sokszor lesújtó konklúziókra késztette. ezek a fantasztikus elemek legtöbbször olyan elképzelt ideális állapotok vagy jellemek, amelyek a való-ságban nem léteznek, vagy csak vágyálomként. nagy realista regényeiben mindent pontosan megtervezett, előre elgondolt, így ezekben semmi sincs a véletlenre bízva, sőt, tudatosan kiegyen-súlyozott. azt is meg kell látnunk, hogy Queirós pszichológiai megfigyelései és ábrázolásai rend-kívül pontosak, ma is helytállóak, jelentősek, tudományosan megalapozottak, mert írójuk igen jól ismerte nemcsak a társadalmi környezetbe ágyazott ember, de az egyén tudatalatti, intuitív működését is, az álmok, az elfojtott vágyképzetek színes mechanizmusát.
eça de Queirós a portugál nyelv legnagyobb művészei közé tartozik. Új irodalmi köznyelvet teremtett, amely közvetlen, egyszerű, mentes minden dagályos szónoklástól, az üres nagy szavak kritikátlan használatától. Sohasem zsúfolja tele a szöveget oda nem illő, szokatlan kifejezési for-mákkal, amelyek csak meghökkentik az olvasót, de mikor az irodalmi divat túlhalad rajtuk, a cifra köntös alól kilátszik a modorosság csupasz teste. a nyelvet a kifejezés hajlékony, alkalmaz-kodó, sokrétű eszközévé tudta tenni, mentesen minden kényszerességtől és túlzástól. ezért a leg-nagyobb prózaírók egyike. tisztában volt azzal, hogy a nyelv a kollektív érintkezés és a megértés eszköze, ezért a túlzott egyénieskedést nem szabad erőltetni. világos értelem ragyog eça de Queirós soraiból, kifejezéseiből. Szóképei mindig egy meghatározott irányba viszik a képzeletet:
igen gondosan választja meg a jelzőket, a díszítő elemeket. Soha nem titkolta, hogy tökéletesen akart írni, mert mindig az elérhetetlen örök szépség ragyogott a lelki szemei előtt. nagy erénye az is, hogy regényalakjai, szereplői mindig a saját stílusukban, egyéniségüknek megfelelően, tehát a saját nyelvükön beszélnek, ezért dialógusai élnek, tele vannak hiteles életábrázolással. ragyogó irónia, ízes humor jellemzi regényeit, elbeszéléseit, s olyan bátor politikai kiállás, amely csak a legnagyobbak kiváltsága.
eça de Queirós a kritikai realizmus legkiválóbb, legtehetségesebb képviselője a portugál iro-dalomban. leleplezi az arisztokráciát, a talajvesztett polgárságot, a bürokratikus, felfordult vilá-got. mint a portugál irodalom halhatatlan klasszikusa vonult be az irodalomtörténetbe, műveit ma már az egész világon ismerik.