A cselekmény átgondolása után általában a szüzsé és a fabula feltérképezé-se következhet. E két narrációelméleti fogalmat (a narrációról magáról lásd a Vademecum fejezetét alább) arisztotelészi alapokon ismét a formalista teore-tikusok hozták létre (Sklovszkij), és a későbbi strukturalista, szemiotikus vagy független gondolkodók tipizálták, termékenyen tovább- vagy újragondolták (az orosz kortársak közül Vlagyimir Propp a mesék típusainak kapcsán;26 Mihail Bahtyint pedig alább említem). Örök és alapvető kérdés ugyanis, hogyan van tá-lalva egy történet – hiszen, amint egy Csehov-karcolat felvázolja, egyébként csak a cselekmény kellékei maradnak meg.
Gróf, a hajdani szépség nyomait viselő grófnő, szomszéd báró, liberális literátor, elszegényedett nemes, külföldi muzsikus, ostoba lakájok, dadák, nevelőnők, német jószágigazgató, amerikai nemes, örökséggel. Csúf, ámde rokonszenves és vonzó arcok. Erős lelkű hős, aki megmenti a hősnőt a megbokrosodott lótól […] Hirtelenszőke barátok és vörös hajú ellenségek. Gazdag nagybácsi, liberá-lis vagy konzervatív, ahogy a körülmények kívánják. Intelmei kevesebb hasz-not hoznak a hősnek, mint halála. Tambovi nagynéni. Gondterhelt arcú orvos […] Szolga, még a régi uraságnál szolgált, bármire kész az uraságokért, akár tűzbe is menne értük. Igen csavaros eszű. Kutya, amelyik éppen csak beszélni nem tud, papagáj és pacsirta. Moszkva környéki dácsa és elzálogosított birtok lenn délen.27
A fabula (latin ’mese’) maga a történet, a sztori, amelyet a szerző tudatosan át-rendezve ír meg, és ez az átrendezett előadási forma a szüzsé. Nem mindegy, hogy egy szerelem történetének az elején tudjuk meg, hogy válás, halál vagy csa-lás lett a vége. De még jobban feladja a leckét az a szerző, akinek főhőse a regény
26 Propp, V.: A mese morfológiája. Ford. Soproni András. Bp., Osiris, 1995 (1999, 2005). Lotman rámutat, hogy a mese szüzsétipológiája a regényre vetítve nem működött. Lotman, J.: Cse-lekménytér a XIX. századi orosz regényben. Ford. Szitár Katalin. Szép literatúrai ajándék 1995/3–1996/1. 118.
27 Csehov, A.: Mi szerepel leggyakrabban a regényekben, elbeszélésekben stb. (1880) Ford. Heté-nyi Zsuzsa. Holmi 2010/10. 1287.
SZÜZSÉ, FABULA
elején öngyilkos lesz, meghal, majd mégis folytatja az életét (például Nabokov:
A szem). A fabula és a szüzsé megkülönböztetésére nagyon alkalmas Nabokov Másenykája is, ahol az időben legkorábbi rész a berlini emigráció időkeretében felidézett emlékdarabkákból áll össze fokozatosan.28 Az események átkomponált sorrendjének logikáját keresve a visszatekintések, előreutalások (prolepszis) vagy műfaji törések, kitérők, metafikciós elemek29 szerepét vizsgáljuk.
Gyakran találkozunk több szálon és helyszínen futó cselekménnyel, valamint szövegbe ágyazott másik cselekménysorral, regénnyel a regényben. Utóbbira is-mert orosz példa Bulgakov A Mester és Margaritája, ahol a moszkvai és jeru-zsálemi események nagy időkülönbséggel, de tipológiai párhuzamokkal folynak.
Ilyenkor a beékelések és a főszöveg összevetése, a beékelések ritmusa érdemel töprengést.
A szöveg metafikciós megtörése felborítja a narrációs hagyományokat és jelzi az irodalom feltételességét, a művészet műviségét. Egy megalkotott szerző jelenik meg a szövegben, ami összezavarja a szerzői képzelet és az általa létrehozott hős közti határt, hiszen ekkor még az alkotói tudat is kettészakad, kívülről szemléli önmagát és a szövegét (azaz önreflexív). Ez felhívja a figyelmet arra is, hogy min-den egy szerző kitalálta konstrukció. A metafikciós elemek kizökkentik az olvasót abból, hogy valódi emberek valós történeteinek vegye az irodalmi műveket, és aláássa a hősökkel való azonosulást is, mert depszichologizálja az olvasást (meg-fosztja a pusztán lélektani regényként olvasás hitelétől).
28 Az emlékezés ritmusáról ld. Hetényi Zsuzsa: Nabokov regényösvényein. Bp., Pesti Kalligram, 2015. 155–165.
29 A szöveg megalkotására, az írásra magára utaló szövegrész. Funkciója a kijózanítás, ki-zökkentés, ironikus gesztus. Nabokov az Áttetsző testekben regényíró hősének levelein ke-resztül iktat be ilyen metaliteratúrai kitekintéseket (a regényíró hős igen ravasz módszer a metafikciós okfejtések, néha még önelemzések beékelésére is). Az elbeszélő kiszólása is le-het metatextuális elem. „És én átkozottul jó bolondot csináltam valakiből. Ki lele-het az? Nézzen a tükörbe, kedves olvasó, ha már ennyire kedveli a tükröket” (Nabokov: Kétségbeesés. Ford.
Pap Vera-Ágnes. Bp., Európa, 2007. 35). A beékelt megjegyzések teljesen szétszabdalhat-ják a szöveget. Ebben a példában egy mindentudó Szerzőt alakít át okoskodóvá: „inas (egyik sem), aki utoljára ellenőrizte, hogy üres-e (senki sem ellenőrizte). Most következik a figye-lem-összpontosítás. […] rémület szorítja össze torkunkat, de persze mi azért fölötte állunk ennek, legalábbis elég gyorsan megszokjuk (vannak félelmetesebb dolgok is). […] gusztusos kis hurka keletkezik (nézzék, milyen szemrevaló!), amely úgy fest, mintha megőrizte volna egy földigiliszta bélcsatornájának alakját (de nézzék csak, nézzék, ne kódorogjon el a figyel-mük!)” Nabokov, V.: Áttetsző testek. Ford. M. Nagy Miklós. Bp., Európa, 1998. 11–12.
Szintén Nabokov az Adában, ahol a regényszerkesztési problémái egyre nagyobb teret kapnak, egy fejezet valóban tragikus zárását írói (fiktív) szerepében „rontja el” ezzel. Lucette, Ada húga egy hajóról a tengerbe vetette magát, és a halála előtti utolsó pillanatot látjuk az ő szemével:
„nem tudta kivenni az óceánjáró, a könnyen elképzelt sokszemű tömeg fényeit, mely súlyosan távolodott szívtelen diadalában. Na tessék, most meg elvesztettem a következő jegyzetemet.
Megvan. Az ég is szívtelen volt és sötét.” Nabokov, V.: Ada. Ford. M. Nagy Miklós. Bp., Európa, 2008. 579.
1. ÉRTELMEZÉSI KULCSOK AZ IRODALOMELEMZÉSHEZ | VADEMECUM
Emellett az is fontos, milyen események maradnak ki egy történéssorból, mi másodlagos, mire történik csak utalás vagy mi jelenik meg megtévesztő, kódolt leírásokban; illetve mire jut különösen nagy figyelem, részletesebb leírás. A cse-lekmény viszonylagos hiányairól megállapítandó, mi foglalja el a helyét, mi hozza létre a szövegegységet, a kohéziót. Külön kell választani a regényvalóság és kép-zelet viszonyát, álmokat, fantáziát, vágyképeket.
A szüzsé és fabula gondolatmenete egybefonódik a mű időszerkezetének és térfelfogásának kérdésével (lásd a Vademecum kronotoposz-fejezetét).
Narráció
Ki is az, aki beszél, és miért beszél így? Mi a viszonya ahhoz, amit elmond? Ez az alapvető kérdése a narrációelméletnek (és az életben sem mellékes ennek kide-rítése).
Az előző fejezetben vázolt elrendezések miatt nevezik a prózai irodalmi szö-vegeket is és minden szöveget narratívának, hiszen minden narráció módja és stratégiája jellemző az elbeszélőjére (annak körülményeire, egyéniségére, stra-tégiájára). És a fentiek miatt az irodalmi művek alapszabálya, hogy az elbeszélő (narrátor) – szólaljon meg akár első személyben – nem azonos a szerzővel. Mert a szépirodalom – fikció, és az elbeszélőé mindenképpen fiktív, megalkotott sze-rep. Nádas Péter írja, hogy amikor írónak készült kamaszkorában, a „realitás és fikció veszedelmes viszonyában […] a mondatmechanizmusok hatását” figyelte, azt, hogy „miként távolodik el a szerzői képzelet a realitástól, vagy mikor mire használja a saját életét, miként merít belőle, miként érintkezik vele.”30 Nabokov pedig így ír: „az egyes szám első személy ugyanúgy a képzelet szülötte, mint a többi szereplő”.31 Egy olyan műben, ahol az író nevét viseli az elbeszélő (lásd például Nabokov Vaszilij Siskov című novelláját, vagy Ehrenburg regénye, a Julio Jurenito), célszerű a narráció vizsgálatával kezdeni a szövegelemzést.
Egy megszólalás retorikai módja több információt hordozhat arról, aki ki-mondja, mint amiről a kijelentés szól.32 Egy író négyoldalnyi jellemzés és leírás helyett kétmondatos megszólalásával tudja jellemezni hőseit. Bohumil Hra-bal írja: „Egyenest belevágok a szituációba, és az olvasó a szövegből állapít-ja meg, hogy a hős milyen társadalmi közegben mozog, ki is tulajdonképpen.
Ehhez […] szinte szociológiai felmérést végeztem környezetemről.”33 Valóban,
30 Nádas Péter: Világló részletek II. Bp., Jelenkor, 2017. 173, 168.
31 Nabokov, V.: Kétségbeesés. 255.
32 Állandó példámat az életből veszem. Egy órát gyorsan kellett befejeznem, és egy diák, aki nem bírta a jegyzetelési tempót, kifakadt: „Hát ez hülye!” Ebből nem az derült ki, hogy én hülye lennék (legfeljebb az, hogy nem jó módszer a rohanás), hanem az, hogy a beszélő tehetetlen dühében nem tudta magát fegyelmezni.
33 Hrabal, B.: Gyöngyök a mélyben. [Ford. Láng Judit] Szeged, Lazi, 2017. 88. Ld. Iszaak Babel hőseinek szkáznyelvét.
1. ÉRTELMEZÉSI KULCSOK AZ IRODALOMELEMZÉSHEZ | VADEMECUM
eredetileg a kommunikációs nyelvészet és szociológia elemezte a közéleti disz-kur zu so kat, így nevezve a csoportokhoz köthető identitást felfedő szituációs vagy célzatos beszédmódokat. Abból indultak ki, hogy számtalan módon lehet elme-sélni, leírni ugyanazt. Elsősorban a lexika és szintaxis (szókészlet és mondatszer-kezet) rendelkezik uzuális (használati) és értékaspektussal. Vagyis megmondha-tó, milyen szövegkörnyezetben használják ezeket általában, illetve éppen milyen érzelmi töltéssel, pozitív vagy negatív értékítélettel.34 A már említett szerelmi történetet el lehet meséltetni azokkal, akik átélték, vagy azokkal, akik csak lát-ták, vagy váltakozva többekkel, ők pedig előadhatják ezt komikusan, ironikusan, patetikusan és tragikusan, vagy másképpen stilizált (stílust másoló írásmódban megalkotott) narrációs módban.35
A narrációs regiszterek kulcsfogalmai a nézőpont (fókusz, fokalizáció), a dis-tancia (a szöveg és a közlője közti távolság) és az elbeszélő és a szereplő közti különbség abban, hogy mennyit tudnak, mennyit látnak a történetről és min-denről, amit a szöveg közöl. Alapsémaként vehető az a hármas tipológia, hogy a mindentudó elbeszélő többet tud, mint a szereplő; a tárgyilagos külső elbeszé-lő kevesebbet tud, mint a szerepelbeszé-lő; és végül a nézőpontos elbeszéelbeszé-lő annyit tud, amennyit az elbeszélő. Genette szerint három elbeszélőmód lehet. A legnagyobb a distancia, ha elbeszélt a beszéd (a szereplő beszéde is csak esemény a cselek-ményben, a könyvből vett példával lásd Nabokov: Másenyka); a függő beszéd (ábrázolt beszéd, ahol a narrátor közvetít, például a szintaxisban – „azt mondta, hogy…”; lásd például Bulgakov: Kutyaszív); és közölt beszéd (közvetlen beszéd, akár monológokkal, például Lev Lunc: Szülőhaza). A narrátor lehet szereplője az eseményeknek vagy regényszövegen kívüli (diegetikus, illetve extradiegetikus).36
34 Példa: a „matyó hímzés” szókapcsolat stilárisan semleges, egyértelműen népművészeti mun-kára vonatkoztatható uzuális aspektusát, azaz használati körét könnyű beazonosítani. Hofi Géza kabarészövegében azonban a „Te sem vagy egy matyó hímzés” metaforaként eltávolodik eredeti jelentésétől, és kb. annyit tesz: csúnya. A metafora bonyolultsága és a tagadó állítás humorforrás, az érzelmi regiszter pedig udvarias, kicsit együttérző, kicsit lesajnáló, szituációs hangulatú (azaz könnyen beszédhelyzetbe képzelhető), de mégiscsak bántó, ha nem is sértő.
A komikus hatást fokozza a nehezen behatárolható stílus, modalitás és szándék, ami hosszan foglalkoztatja az agyat.
35 Alapvetően magyar irodalmi példákkal élő kiváló elméleti munka: Thomka Beáta: Narráció és reflexió. Újvidék, Forum, 1980; Uő.: Prózaformák. Elbeszélő művészet és interpretáció. Újvi-dék, Bölcsészettudományi Kar, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2012.
36 Genette, G.: Az elbeszélő diszkurzus. Ford. Lovas Edit és Sepeghy Boldizsár. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. Pécs, JPT – Jelenkor Kiadó, 1996. 61–98. Egy rövid áttekin-tés: Kálmán C. György: Gérard Genette: Narrative Discourse. An Essay in Method. Helikon 1983/3–4. 469–473. Irodalomelméleti tájékozódáshoz ld. a már említett könyvet: Bernáth Árpád, Orosz Magdolna, Radek Tünde, Rácz Gabriella, Tőkei Éva: Irodalom, irodalomtudo
mány, irodalmi szövegelemzés. http://mek.oszk.hu/05400/05477/05477.pdf (megtekintés 2018.12.15.).
NARRÁCIÓ
Nem nehéz elképzelni, hogy egy szöveg feletti alkotónak más a viszonya ahhoz, amit elbeszél, mint valakinek, akit a szerző belekomponál az eseményekbe, és aki akár korlátozottan, elfogultan vagy éppen megtévesztő módon mesél el mindent.
A narrációs pozíció megértéséhez jó példa Nabokov Lolitájának az előszava, amelyet egy bizonyos John Ray Jr. jegyez. Úgy tűnhet, másnak a tollából szárma-zik, csakhogy az író kreálmánya, amit apró jelek árulnak el (akár az a játék, hogy John Ray monogramja is J. R., azaz ő J. R. Jr.). A fiktív előszavak sorában sem egyszerű paratextus, mert el kell dönteni formai és tartalmi jegyek alapján, vajon része-e Humbert Humbert (a Lolita elbeszélője) kéziratának, vagy írói kompeten-ciába tartozik. A Lolitából még érthetőbb példa is hozható. Nabokov elég komoly lepketudós volt, alaposan ismerte a pillangófajtákat (róla is elneveztek négyet, amelyeket ő fedezett fel és írt le), de elbeszélője mégis kis mászó fehér legyeknek nevezi a jukka bimbóját ellepő molyokat.37 Nem a szerző téved, hanem azt mutat-ja ezzel be, hogy hőse tájékozatlan.
Az orosz élet 20. század eleji óriási társadalmi változásai igen gyorsan átala-kították a nyelvet is, amit az irodalom azonnal megjelenített. Ennek nyomán az erre szakszót kitaláló formalista iskola azonnal rögzítette a változást: megjelent a szkáz – a szereplők beszédszövegének élőbeszédre, egyfajta sűrített köznyelvre stilizált beszédmódja, amellyel egy író általában kevéssé művelt szereplőit pusz-tán közlésmódjukkal tudja jellemezni, megmutatva a bennük uralkodó értékza-vart, amely a társadalmi zavart tükrözi. A szkáz, mint minden stilizáció, eleve nagy távolítást/distanciát jelenít meg a szerzőtől, hiszen az irodalmi beszéd-módtól nagyon különböző nyelvet alkot, és ez a distancia komikus vagy groteszk elemekkel tovább fokozható. Az irodalmi fejlődés a 19. századi nagyregényekkel összevetésben érzékelhető, ahol Lev Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Turgenyev sze-replői általában a szerző irodalmi nyelvétől kevéssé eltérő nyelven szólalnak meg.
A szkáz stíluseszköze Oroszországban sajátos fejlődési utat járt be, ami el-választja az Icherzählungtól. A szkáz orosz története Leszkov prózájával kezdő-dik. A szkáz fogalmát elsőként Borisz Eichenbaum vezette be 1919-es cikkében Gogol Köpönyegéről,38 majd 1927-ben egy Leszkovról szóló könyvfejezetben.
Eichenbaum elmélete szerint, noha Leszkovot olyan írónak tartják, aki „vásárias, mesélő, fecsegő […] előszeretettel hajlik a primitív műfajok felé, néha még a lubok stílusáig is süllyed”, valójában a népi művészet felé forduló filológia talajából táp-lálkozik, és népiessége, stilizációi és az anekdoták felé fordulása először teremtett
37 „[V]irágzó jukkapálmák, tiszták és hamvasak, de kúszó-mászó legyektől hemzsegők.” Nabokov, V.: Lolita. Ford. Békés Pál. Bp., Európa. 162.
38 Eichenbaum, B.: Hogyan készült Gogol Köpönyege. Ford. Gellért György. In Uő.: Az irodalmi elemzés. Bp., Gondolat, 1974. 58–78.
1. ÉRTELMEZÉSI KULCSOK AZ IRODALOMELEMZÉSHEZ | VADEMECUM
valódi környezetet az élőbeszéd számára (Eichenbaum szakkifejezésével beszélt nyelvre irányultság, установка на устную речь).39 Az 1910-es, 1920-as évek szkáz elbeszélése már elszakad a szerzői szótól, először és hangsúlyosan Jevge-nyij Zamjatyin Ujezdnoje (Provincia) című művében.
A szkáz stíluseszköze a figyelmet a fabuláról a szóra, az intonációra, a szeman-tikára és a szókészletre helyezi át. „Az egyes szó szemantikai tartalma megnő és bonyolulttá válik, váratlan jelentést kapnak a hanglejtés és fonetikai tényezői, erősen előtérbe kerül a szintaktika” – írja még Dal, a híres szótáríró etnografikus prózájáról 1926-ban egy cikk. 40
A kérdést Bahtyin is taglalta később A szó Dosztojevszkijnél című elemzésé-ben, ahol vitatta Eichenbaum (szerinte túl egyszerű) szóbeliséget hangsúlyozó tételét, és a szkáz fontosságát az egyszerre megszólaló két hanggal indokolta, a közvetítő szerzőt állítva a szereplő hangja mögé.41 Bahtyin a szkáz két típusát különbözteti meg, először éppen az irodalmi beszédfolyamot különíti el az el-beszélői-mesélői beszédtől («рассказ рассказчика в форме литературного слова»), utána a szóbeli közlést nevezi a szkáz pontos értelmének («в формах устной речи, сказа в собственном смысле слова»). A szkázban a nyelv-használatba helyeződik át a szereplő láttatása, illetve a szerző ábrázolási módja («манера видеть и изображать»).42 Így válik az idegen szó narrációs eszközzé a szerzői mondandó közvetítésére. A szakirodalomban éles vitákra ad alkalmat, hogy nem tudatosul, ki használja a szkáz fogalmát formalista, és ki bahtyini érte-lemben. A szkáz megértéséhez elég, ha annyit mondunk a mai magyar olvasónak, hogy Parti-Nagy Lajos Ibusár vagy Jonathan Safran Foer Minden vilángol – kor-ban és térben ilyen messzire nyúlik vissza ez a narrációs forma.43
39 Magyarul igen pontatlan fordításban: Egy rendhagyó író. Ford. Király Zsuzsa. Uo. 178–196. For-dításom forrása: Эйхенбаум, Б.: „Чрезмерный” писатель. К столетию рождения Н. Лескова.
B: Эйхенбаум, Б.: О прозе. Сборник статей. Л., Худ. Лит., 1969. 338. A lubok a középkortól népszerű ponyvairodalom orosz neve, a különböző tárgyú, akár verses, közérthető szöveggel ellá-tott, tarkán színezett metszetek a képregények elődei. (A lub a nyomatkészítő pult elnevezése volt.) 40 Гофман, Б.: Фольклорный сказ Даля. B: Эйхенбаум, Б., Тынянов, Ю. (ред.): Русская
проза. Л., Academia, 1926. 232.
41 Бахтин. М.: Проблемы поэтики Достоевского. М., Советский писатель, 1963. 253–258.
42 Uo. 325.
43 Babel szkáz-művészetének sajátosságairól ld. Хетени, Ж.: Проблематика многоликого рассказчика в «Конармии» Бабеля. Acta Universitatis Szegediensis XIX (1988). 107–123;
Хетени, Ж.: „Что мои глаза собственноручно видели...”. Особенности сказовых текстов в Конармии Бабеля. Studia Slavica Hung. 1993/1–2. 95–101; Хетени, Ж.: „Трудящийся имеет свою думку-мечту.” Искусство наррации Бабеля. In Uő. (ed.): Russica Hungarica. Buda-pest – Moszkva, Водолей, 2005. 79–100; Hetényi, Zs.: ’Écoutez-moi de toutes vos oreilles…’
Isaac Babel’: deux cycles, une langue. In Géry, C. (ed.): Autour de skaz: N. S. Leskov et ses héritiers. Paris, Institut d’études slaves, 2008. 65–80. Valamint: Williams, G.: The Rhetoric of Revolution in Konarmija. Russian Literature 1984/3. 279–298.
NARRÁCIÓ
A metafikciós narrációs elemek jól leírhatók Mihail Bahtyin fogalmaival, a szerzői és idegen szólamok elkülönítésével és ellentmondásaival, amelyek fel-tárják az elbeszélő megbízhatatlanságát. Bahtyin elsősorban Dosztojevszkij mű-veire támaszkodott, az Ördögök elbeszélési módja a 20. században egyre gyako-ribb megbízhatatlan elbeszélők elődje.