Az előző két fejezetből kitűnik, hogy az oroszországi zsidók helyzete milyen ösz-szetett kulturális képleteket eredményezett. A 20. század elején a világ zsidósá-gának több mint fele, azaz több mint 7 millió ember élt a világ legnagyobb egy-befüggő zsidó közösségében az Orosz Birodalom határain belül, nekik kiszabott területeken (az ún. letelepedési övezetben, amelynek zöme a 18. század végén fel-osztott volt lengyel birodalmi területekre esett). Lunc és Ehrenburg után, mint-egy bevezetőül Iszaak Babel műveihez, rámutatnék néhány olyan jelentős prob-lémára, amely nemcsak Babel, hanem az orosz-szovjet történelem megértéséhez is kulcsokat adhat.
1985-ben írott Babel-monográfiám1 elkészülte után fedeztem fel, hogy Iszaak Babel életműve orosz-zsidó íróelődök hatását is mutatja. Ezt követte a felismerés, hogy nemcsak egyes életművekről van szó, hanem egy egész fo-lyamatról, az 1860 és 1940 közötti időszak oroszul írott zsidó irodalmáról. Ez a világirodalomban egyedülálló jelenség, az angol nyelvű amerikai-zsidó iro-dalom megjelenése előtt a legjelentősebb volumenű modern zsidó iroiro-dalom.
Olyan vonulat, amely a későbbi (nemcsak amerikai) multikulturalitás és iden-titási kettősségek előrevetítője, amelyek tanulmányozásához némely paradig-mák (összefüggő minták) leszűrése általánosabb, nem a zsidóságra vonatkozó gondolatokat is felvethet.
A tájékozódás során derült ki, hogy ezen a téren még nem folyt szisztemati-kus kutatás. A kutatást összegző könyvem célkitűzése az volt, hogy egyrészt át-fogó képet adjon erről a folyamatról, az orosz-zsidó irodalomról mint irodalom-történeti jelenségről és problémáról, másrészt olyan prózaírók műveit mutassa be, akik reprezentálják e vonulat egészét és sokféleségét is.2 A hozzá csatlakozó antológiakötettel együtt olyan ismeretlen prózavonulatot mutatott be, amely
1 Hetényi Zsuzsa: Csillagosok – keresztesek. Mítosz és messianizmus I. Babel Lovas hadseregében.
Bp., Tankönyvkiadó, 1992.
2 Ld. bővebben Hetényi Zsuzsa: Örvényben. Az orosz-zsidó próza története (1860–1940). Bp., Dolce Filologia, 2000. A könyv 2. kötete egy 17 alkotót reprezentáló antológia. Kibővítve ango-lul: Hetényi, Zs.: In a Maelstrom. The History of Russian-Jewish Prose. Budapest – New York, CEU Press, 2008.
OROSZ-ZSIDÓ PRÓZA
addig kiszorult az irodalomtörténetekből. Anyaga komparatisztikai, irodalom-történeti, művelődésirodalom-történeti, történelmi, néprajzi (összehasonlító tárgytör-téneti), judaisztikai, vallástörténeti és nyelvi kutatásokhoz tartalmaz hasznos ismereteket. A kötetekben ugyanis egyebek mellett forrásanyag található a kora-beli törvényekről, a településszerkezetről, az életmódról, a nemzetek és nyelvek együttéléséről, a nyelvi asszimilációról, a folklór 19. században élő formáiról és a sajátos oroszországi asszimiláció szellemi irányzatairól éppúgy, mint megva-lósulási fázisairól. Az irodalmi szövegek maguk gazdag tárházai a zsidóság mint nemzetiség szellemi néprajzának, leírják hagyományait, s ezek hasznosak lehet-nek a történeti életmódkutatás, valamint a nemzetek és nyelvek együttélésével foglalkozó multikulturális tudományterületek (diaszpóra- és kisebbségkutatás, kétnyelvűség-kutatás) számára. Miközben az sem tisztázott, hogy mit jelent akár a köznyelvben, akár a tudományos nyelvben az, hogy zsidó, meghatározás-ra várt az is, hogy mit jelent az „orosz-zsidó” kettős jelző, és hogy ki nevezhető orosz-zsidó írónak.
Az orosz-zsidó kultúra kettős kulturális gyökérből táplálkozik, és mindkettő-nek egyidejű felmutatása teszi határjelenséggé az orosz-zsidó irodalmat. A zsidó identitást a vallási, a nemzeti és a kulturális kötődés elemeinek figyelembevételé-vel határoztam meg. Az orosz-zsidó irodalom elindítóinak zsidó vallásuk megtar-tása mellett a polgár (citoyen) státuszának elérése volt a céljuk, s így értelmezték az asszimilációt is.
Az orosz-zsidó irodalom meghatározásához Shimon Markish kritériumaiból indultam ki. Szerinte az orosz-zsidó író
1. orosz anyanyelvű, de a zsidó kultúrához szorosan kapcsolódik;
2. tudatosan választja alkotásai nyelvéül az oroszt;
3. vállalja és műveiben képviseli a zsidó közösséget;
4. és belülről ábrázolja azt.3
E szempontokat én azonban nem egyes alkotókra, hanem egyes művekre tar-tottam észszerűnek alkalmazni. Egyrészt azért, mert ez megnyitja az utat a szö-vegközpontú elemzés felé, másrészt mert vannak olyan orosz-zsidó irodalom kö-rébe tartozó művek, amelyeknek alkotói nem rendelték alá egész életművüket ennek a választásnak (például Ilja Ehrenburg). Néhány közismertebb, nem csak orosz példa világíthatja meg, miért nem automatikusan zsidó író az, aki zsidó származású és emellett író (például Radnóti Miklós, Franz Kafka, Ilja Ehren-burg, Oszip Mandelstam vagy Borisz Paszternak) és mi dönti el, hogy a zsidó iro-dalomba tartozik-e vagy sem.
3 Маркиш, Ш.: Русско-еврейская литература: предмет, подходы, оценки. Новое литературное обозрение 1995/15. 220.
2. IRODALOMELEMZÉS A 20. SZÁZADI OROSZ PRÓZA SZÖVEGMINTÁIN
A történeti szociológia a zsidóság asszimilációs folyamatában három fázist vél felfedezni, amelyeket Karády Viktor integrációs, akkulturációs és asszimilációs szakasznak nevez, Hanák Péter pedig megtelepedésnek, kettős kötődésnek és beolvadásnak.4 Az orosz-zsidó irodalom egésze a kettős kötődésű, akkulturációs szakaszba sorolható, így belső szakaszolása is a kutatás feladata volt.
Vizsgálnom kellett a nyelvválasztás elméleti hátterét is. Az orosz-zsidó iroda-lom terminus első szava nem csupán földrajzi megjelölés vagy nyelvi meghatá-rozás. A kötőjel azt fejezi ki, hogy az orosz-zsidó irodalom olyan kettős kötődésű művek együttese, amelyek egyaránt tartoznak mindkét irodalomhoz. Része egy többnyelvű (héber, jiddis, arab, spanyol, német stb.) közös zsidó irodalomnak (amely egy irodalom több nyelven), és ugyanakkor egyszerre két irodalomhoz tartozik, mert nyelve és szellemi-kulturális kötődése révén része az orosz iroda-lomnak is.5
Az orosz nyelven írás az asszimilációs célokkal együtt egy nagy nemzet irodal-mába beolvadás ígéretét is jelentette az egyes írók számára. A héber akkor még nem volt képes a mindennapok ábrázolására, túlságosan eltávolodott a hétköz-napoktól. Robert Alter szerint a 19. században a héberül írás lehetőségét úgy kell elképzelni, mintha Defoe a Robinson Crusoet latinul próbálta volna megírni.6 A jiddis viszont nem volt irodalmi nyelv: az írók szemében lexikailag szedett-ve-dett, szerkezetében leegyszerűsített népi utcanyelvnek tűnt, a gettóba zárkózás nyelvét jelentette, lekezelően zsargonnak hívták.7
Az a meghatározás, hogy az orosz-zsidó irodalom a soknyelvű, szerteágazó zsidó irodalomnak is része, egyáltalán nem közkeletű. A korszak zsidó irodal-mával foglalkozó szakmunkák és kézikönyvek általában a héber és jiddis nyelvű munkákkal foglalkoznak csak, bizonyára abból a jogos tételből kiindulva, hogy egy nemzet irodalmát a nemzet nyelvén írják. Mások pedig (így Saul
Cser-4 Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon. Marjanucz László interjúja Karády Viktorral a magyar–zsidó társadalomtörténet kutatásának kérdéseiről I–II. Mozgó Világ 1988/8. 26–50.
és 1988/9. 44–57; Hanák Péter: A lezáratlan per. Jelenkor 1983/5. 450–461, illetve In: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp., Gondolat, 1984. 360–361.
A kérdésről ld. még: McCagg, W. O.: Zsidóság a Habsburg birodalomban. Ford. Boris János.
Bp., Cserépfalvy, 1992.
5 Hasonlóképpen beszélünk amerikai-zsidó irodalomról, amely az amerikai zsidóság angol nyel-ven írott irodalmaként egyaránt tartozik az amerikai és az általános zsidó kultúrához.
6 Alter, R.: The Invention of Hebrew Prose. Modern Fiction and the Language of Realism. Uni-versity of Washington Press, Seattle and London, 1988. 20. Ld. még uo.: „Nineteenth-century writers striving to create a new Jewish culture integral to European modernity conceived a paradoxical project of representing quotidian reality in a language nobody spoke…”.
7 Hamarosan mindkét nyelven született értékes szépirodalom. Az 1908-as csernovici nyelvi kon-ferencia a jiddist az egyik nemzeti nyelvnek kiáltotta ki, jelezve, hogy a jiddis a héber mellett polgárjogot nyert.
OROSZ-ZSIDÓ PRÓZA
nyihovszkij, Arkagyij Gornfeld és Mark Szlonyim) mindazt, ami orosz nyelven íródott, az orosz irodalomba sorolnák. Simon Dubnov azonban lándzsát tör az orosz-zsidó irodalom zsidósága mellett, hiszen az idegen nyelven írott művek kizárásával az arabul író Majmonideszt és a német Moses Mendelssohnt is kire-kesztenék belőle.8
Az orosz-zsidó irodalomban a próza a domináns műfaj, és csak a próza kép-zett folyamatos vonulatot az asszimiláció történelmi útjának tudatformáiról (bár a drámairodalomban jelentőset alkotott An-szkij és Juskevics). A művek poétikai elemzésekor maguk a szövegek kínálták a módszereket, de a Babel-szövegekhez fogható, általam „telítettnek” nevezett szöveg (насыщенный текст) a 19. szá-zadban még alig fordul elő, ez a korpusz jobbára a másodvonalbeli irodalomhoz tartozik.
A kettős nyelvi kultúra okán az intertextualitás vizsgálata érdekes jelensé-geket tárt fel. A pretextusok zöme a judaizmus legfőbb alapjára, az Ószövetségi
„ősszövegre” vezethető vissza, s ez nem csak motivikus párhuzamokban merül ki, hanem gyakran metaforikus képrendszerekben és retorikai áthallásokban is.
Ez a hivatkozásrendszer nemcsak közismert az orosz anyanyelvű zsidó olvasók számára, de vele szoros közösséget teremtő dialogikus utalási háttér is. Hason-ló szerepe van a folkHason-lórelemeknek is. A szövegek belső dialogikusságának továb-bi kézenfekvő megjelenési formája a korabeli orosz irodalomra (orosz irodalmi nőalakokra, Gogolra, Dosztojevszkijre, Turgenyevre, Goncsarovra) és világiro-dalomra (Shakespeare-re, Heinére, Gottfried Kellerre, Martin Buberre, Gustav Meyrinkre) történő manifeszt vagy áttételes utalás, illetve hasonlóság. Ennek funkciója egyúttal az irodalmiasság megteremtése és ezzel a „gazda”-irodalomba és világirodalomba való illesztés.
A komparatisztikai nézőpont egyébként nemcsak az orosz-zsidó irodalmon kívülre tekintés, hanem az azon belüli összehasonlítás során is gyümölcsözően érvényesül, hiszen az 1860 és 1940 közötti fejlődés, helyesebben változás elem-zése alapvető feladat. Ily módon a korszakolás elvégelem-zése után igen érdekesnek bizonyultak az orosz-zsidó írók egymás közötti utalásai is, az, hogy ki kihez nyúl vissza (például Babel Kipenhez). Bizonyos konstans elemek ismétlődnek a pog-romok leírásában vagy a népi szokások magyarázatában. Számos újító elemet vezettek be a kettős identitást jelző narrációban, például a gyermeki nézőpont bevezetésével. Sokban hatottak e szerzők a 20. századi irodalomra is (például Danilo Kišre vagy Kertész Imrére).
8 Дубнов, С.: Мысли о русско-еврейской журналистике. По поводу его пятидесятилетия 1860–1910. Eврейский Мир 1911/16. 43–44. A nem említett forrásokat pontosabban ld. a köny-vemben.
2. IRODALOMELEMZÉS A 20. SZÁZADI OROSZ PRÓZA SZÖVEGMINTÁIN
Az elbeszélői pozíció, a szerző és szövege közötti bonyolult narrációs viszony, a távolságtartás (distancia) kivétel nélkül az orosz-zsidó író kettős identitásának tükrei. Hiszen a narrációs rétegek szerkezete megvilágítja a belső és külső el-beszélői szempont váltakozását, a távolságtartás és azonosulás esetenként igen kényes egyensúlyát vagy annak hiányát. Az „egyszerre kint és bent”, kritika és vállalás, vonzás és taszítás dualitása tükröződik a modalitás különböző formá-iban, a „mi”, „én” és „ők” nézőpontjainak ambivalenciájában (e szó lélektani ér-telmében).
Az orosz-zsidó próza története négy, egyenként kb. két évtizedes periódusra osztható – ebből itt a 20. századra ható, azt közvetlenül megelőző korszakokat tárgyalom csak. A korszakhatárok feltételesen a következő dátumokkal jelölhe-tők: az 1860-as kezdet után 1882, 1897, 1917. E határok a zsidóság életét erősen befolyásoló történelmi eseményekhez köthetők. 1860-ban II. Sándor reformjai-nak köszönhetően elkezdődött az orosz nyelvű zsidó lapkiadás, 1882-ben a pog-romsorozat szétfoszlatta az asszimiláció reményeit és három irányra választotta szét az útkereséseket és az irodalmat is. 1897 körül új nemzedéke jelentkezett az orosz-zsidó íróknak, akik számára az 1897-es első cionista kongresszus is vízvá-lasztó. 1917-ben pedig egész Oroszország átrendeződött.
Az orosz-zsidó irodalom első korszakának lényege az emancipáció (a gyöke-res lakossággal összeforrás; слияние с коренным населением) utópiája. Három nagy alkotója Oszip Rabinovics, Lev Levanda és Grigorij Bogrov, akikre most nem térek ki.
Az orosz-zsidó irodalom második korszakának határa éles választóvonal.
Az 1881–82-es pogromok után megtörtek az asszimilációba vetett remények: az orosz liberális szárny sem problémáikra, sem a pogromokra nem reagált úgy, ahogy azt a zsidók várták. A zsidóság egyik reakciója a zsidóságba való visszatérés, az asszimilációnak hátat fordítás magatartása volt. Ebben az irányban a nemzeti megújhodás időszaka következett, a népi értékek keresése, majd később a cioniz-mus. A másik lehetőséget Oroszország rendjének megváltoztatása jelentette – ez a törekvés vezette a zsidók nagy részét a szocialista mozgalmakhoz. A zsidóság harmadik része Oroszországon kívüli megoldást keresett, azaz emigrált.
Az első utat követte Mordecháj Ben-Ami (1854–1932). Jellegzetes példája az oroszországi zsidó asszimilációnak: sem héberül, sem jiddisül nem tudott volna írni. Egész életében a stetl (túlnyomó részben zsidó lakosságú kisváros) életét, sa-ját múltsa-ját, gyerekkorát, az ünnepeket beszélte el költőien és nosztalgikusan – vi-szont oroszul, amivel (életében is, ma is) elszigetelte magát a hasonlóan, nemzeti érzelműen gondolkodó zsidó olvasóktól.
OROSZ-ZSIDÓ PRÓZA
Az asszimilált értelmiség köztes, otthontalan helyzete az egyik kulcsprob-léma Naumov-Kogannál (1863–1893). Az isten háta mögött (1892)9 Rabinovics elbeszélése és Bogrov regénye után a harmadik mű, amely az orosz értelmiség, köztük Csehov figyelmét felkeltette. Kogannak a szerzőtől jól elhatárolt elbeszé-lője asszimilált zsidó értelmiségi, akinek helyzete a hatóságok és a hagyományos zsidóság között bizonytalan: a hatóság még nem fogadja el, Slojme, az öreg orto-dox tanító már nem tekinti hitsorsosának. Itt tűnik fel először ez a hármas sze-replőstruktúra, amely majd a tragikus kettészakadtság ábrázolásában gyakran feltűnik (például Babel: Gedali). Az öreg tanító alakja és a falu leírása szintén értékes korrajzok. Az 1892-ben írott elbeszélés kiadásának története is igen ta-nulságos (nemcsak a mű címének, de még a szerző nevének megváltoztatását is kérte a szerkesztő).
Az orosz irodalom áldozatának nevezi az eloroszosodott zsidó értelmiséget Grigorij Gurevics (Gerson Badanesz néven írt) a Zapiszki otscsepenca (Egy hi-tehagyott feljegyzései, 1884) című művében. A pogromok után mindazok, akik Lermontov, Belinszkij, Gleb Uszpenszkij és Szaltikov-Scsedrin írásaiból tanulták az egyetemes ideálok és az állampolgári öntudat tiszteletét, orosz elvbarátaiktól hirtelen azt hallották, hogy azok „kénytelenek az orosz nép akaratához csatlakoz-ni” a pogromokban. Ez a csalódás áll Szergej Jarosevszkij pétervári értelmiségi szocialisták között játszódó regényének középpontjában is (Örvényben, 1883).
Egyik állandó, visszatérő alakja a helyét kereső, kikeresztelkedett zsidó értelmi-ségi, aki „a haza érdekét tartva szem előtt, a népért”, egy jobb társadalomért akar harcolni, de a pogromok után rádöbben, hogy még barátai sem képesek benne egyenrangú embert látni.
A harmadik korszak kezdete a századfordulóra tehető. Ennek a korszaknak az írói az orosz irodalmi másodvonal egyenrangú képviselői. Az apologetikus korszak végleg lezárult, a didaktikus és tendenciózus irányzat háttérbe szorult.
A népi gyökereket keresők közel kerülnek az orosz narodnyikság örököseihez, a változtatásokat sürgetők pedig a szociális mozgalmakhoz. Az értelmiség és for-radalmiság, valamint zsidóság és forfor-radalmiság, zsidóság és messianizmus kér-déseit is vizsgálja könyvem. Ez a harmadik korszak a legtermékenyebb, a nagy orosz századfordulós ezüstkor sokszínű formai újításainak vonzásában. A virág-kor jele, hogy csaknem hatvan orosz-zsidó periodika működött egyidejűleg, és 1908-tól kulturális szervezetek sora jött létre, az irodalmon kívül a történettudo-mány, etnográfia és művelődés szolgálatában.
9 Emlékeztetőül: ahol a magyar cím szerepel, annak legalább egy részlet erejéig létezik magyar fordítása, az itt említett szövegek nagy része az Örvényben című említett antológiámban.
2. IRODALOMELEMZÉS A 20. SZÁZADI OROSZ PRÓZA SZÖVEGMINTÁIN
Ez utóbbi egyik aktív művelője volt az érdekes sorsú Szemjon An-szkij (Slomo Rappo port, 1863–1920). Jiddisül kezdett írni, majd oroszra váltott, az emigrá-cióban felhagyott az írással, majd hazatérése után részt vett az orosz politikai életben. Közben a zsidó folklórgyűjtésnek, a jiddis és orosz-zsidó irodalomnak élt, létrehozta a Néprajzi Társaságot és Múzeumot, és megírta világhíres darab-ját, a Dibbukot.
Az 1884-es műve, az Isztorija odnovo szemejsztva (Egy család története) há-rom nemzedék szociológiája, amely a kis balsorsok összegéből rajzolja meg a ret-tenetes kórképet (a későbbi magyar sorsrajzokhoz, például Kóbor Tamáshoz igen hasonlóan). Az 1892-es Golodnij (Az éhező) című elbeszélés az asszimilált zsidó értelmiségi önámító függetlenségét leplezi le. A V novom ruszle (Új folyamban, 1906) az 1905-ös a zsidó pog rom utáni önvédelmi csoportokba szerveződésről ad hű képet, és arról az idegenkedésről, hogy visszatartaná ettől a fiatalokat az idősebb nemzedék. An-szkij novellái közül azonban irodalomtörténeti szempont-ból elsősorban oroszul írott zsidó legendái fontosak, amelyet egyrészt a korabeli orosz Kelet-értelmezés, másrészt az európai szellemtörténeti párhuzam, Buber Hászid történeteinek fényében egy olyan organikus zsidó irodalmi műfaj csírája, amelyben az ősi (keleti) képi szemléletmód művészileg az egyetemes kortárs mo-dernitásba illeszkedik.
Alekszandr Kipen (1870–1938) módszere az, hogy apró jelenetek valóság-szeletein keresztül mutatja be a nagyobbat, az egészet. Narodnyik és szocia-lista vonzódása is a valóságfeltárás mikrorealizmusa felé, s egyben Gorkij-hoz, a Znanyje-körbe vezette. Jarosevszkij nyomában egy újabb pogromot, az 1905-öst kellett megírnia. A V oktyabre, 1905 (1905 októbere, 1908) elliptikus, hiányos mondatai, pergő párbeszédei filmszerűen és tényszerűen ábrázolnak, míg az Útkereszteződésben (1910) mindent közvetetten, a pogromot szenvte-lenül szemlélő három reggeliző katonatiszt viselkedésével mond el, s a színen méltósággal átvonuló öreg zsidó teátrálisan szimbólumértékű. Kipen remek-műve a gyermeki szemléletet narrációs eszközzé és ábrázolási módszerré emelő Ki vagy a mennyekben (1910). E módszer az egyik első jelentkezése a gyerme-ki tudatáram (поток сознания, stream of consciousness) narrációs eszközé-nek, amelyet a 20. században igen széles körben alkalmaztak, mert erős érzelmi töltete mellett társadalmi mondandót hordozhat didaktizmus nélkül (például Venjamin Kaverin: Svambránia nagy titka; Henry Roth: Mint egy álom; Vámos Miklós: Zenga zének).
Újdonság az apologetikához képest az orosz-zsidó irodalomban az életerős, testileg-lelkileg egészséges zsidó hősök megjelenése Kipennél, jelezve egy új nemzedék feltűnését. Iszaak Babel várost uraló elragadó odesszai gengszterei-nek (Odesszai elbeszélések, 1924) elődje bukkan fel Kipen A lókupec (1910) című
OROSZ-ZSIDÓ PRÓZA
művében. A lovakhoz mesterien értő zsidó alakja mögé Kipen a bomlásnak indult orosz vidék oblomovi hanyatlását rajzolja meg, s ezzel felteszi a provokatív kér-dést: lehet-e idegennek, jövevénynek tekinteni itt, az otthonukat összeomlani ha-gyó oroszok, a „rossz gazdák” között a lelkiismeretesen dolgozó zsidókat.
David Ajzman (1869–1922) műveiben három világ van jelen: a korai orosz szocialista mozgalmak, a párizsi művészvilág és az általános emigránslét. Ér-dekli a nyomor és kiszolgáltatottság szülte bűn lélektana, a szocialista zsidók naiv messianizmusa, az elüldözött zsidók paradox honvágya. Két kiváló művet is szentelt a pogromnak. Szimbolista lélektani kamarajáték a pogrom után egy kórházban játszódó Szerdce Bityija (A Lét Szíve, 1906), amely egy komplex mo-tívumrendszerű történet a világ mélyén lappangó sötét erőről, a gonosz világ-lélekről. A nietzschei vagy dosztojevszkiji pók képe az irracionális szférájába utalja a megválaszolhatatlan kérdést, hogyan létezhet ennyi véres gonoszság a világon. A Véráradat (1906) a tragédia külső, extenzív ábrázolását tűzte ki célul. A mű mélységi csúcspontja egy család lemészárlásának az expresszionista próza és a nyers naturalizmus eszközeivel ható leírása. Ajzman a párizsi és ame-rikai orosz-zsidó emigránsok sorsában meglátta a zsákutcákat és kereste a túl-élési stratégiákat (Szojuznyiki, Szövetségesek; V ulice Rosier, A Rosier utcában;
Menjünk haza!).
Szemjon Juskevics (1868–1927) a maga korában és külföldön is a legnépsze-rűbb orosz-zsidó író volt, akiről Vlagyiszlav Hodaszevics írt értő tanulmányt.
Juskevics a kezdeti nagyszerű novellák után a dráma műfajába áttérve próbált kiszabadulni a társadalomrajz és valóságábrázolás szűknek bizonyult világából.
A szociális problémákra koncentráló drámákat követően a szatíra műfajára talált rá, és igazán eredeti műveit akkor írta, amikor „szegény és szánandó” hősök he-lyett gazdag és ellenszenves alakokat választott hőseiül. A korai Széthullás (1902) a századvégi nemzedékváltást és a hagyományos életforma összeomlását mutatja be egy zsidó család széthullásán keresztül, a testvérekben a zsidóság lehetséges útjait tipizálva. A két nemzedék nyelvében is egyénítve jelenik meg – Juskevics a szkaz-elbeszélés eszközét a jiddis mondatszerkezetek és intonáció érzékelteté-sével gazdagítja (s ebben Babel közvetlen elődje). Juskevics a belülről ábrázolás pozícióját sem tartja meg egyértelműen, a tragikumba karikaturisztikus komi-kum is vegyül. A novella egy tűzvésszel, a világvége leírásával zárul – isten el-vesztésével egy gonosz szörny uralkodik el a földön.
Juskevics nyomort és szegénységet leíró műveiben előszeretettel választ gyer-mekeket és nőket főhősül. Mindkét kategóriába beletartoznak az Ulica (Utca) szereplői, azok az odesszai tizenéves zsidó lányok, akik a jobb élet reményében
Juskevics nyomort és szegénységet leíró műveiben előszeretettel választ gyer-mekeket és nőket főhősül. Mindkét kategóriába beletartoznak az Ulica (Utca) szereplői, azok az odesszai tizenéves zsidó lányok, akik a jobb élet reményében