4. III. fejezet
5.1. Sportverseny, rajtállapot
A versenyzés lényegének megközelítésekor a sportversenyzés tág definícióját célszerű elfogadnunk. Eszerint a sportverseny:
• szabályok által korlátozott és irányított játék, ill. küzdelem, amelynek
• döntő motívuma a győzni akarás, mások legyőzésének vágya, természetesen jobbra törekvés formájában, szociálisan elfogadott és magasan értékelt tevékenységi keretek között,
• kockázatvállalással, miután a verseny kimenetele mindig bizonytalan, mert a versenyhelyzet a kudarc, a sikertelenség lehetőségét is tartalmazza, végül
• a teljesítményt vagy annak egy-egy összetevőjét rövid intervallumba – olykor másodpercekbe – kell sűríteni.
Vegyük sorra azokat az összetevőket, amelyek elemzésével közelebb jutunk a versenyhelyzet és a versenyen, a mérkőzésen szereplő ember megítéléséhez, megismeréséhez.
A fizikai edzés folyamata a növekvő teljesítményekhez való alkalmazkodást szolgálja. A verseny legfőbb problémája, hogy a pszichés terhelésre, lényegében a versenyhelyzethez való alkalmazkodásra nem edzésen tudjuk a versenyzőt ugyanolyan hatékony módszerekkel felkészíteni, mint a fizikai teljesítményre. Miből fakad a versenyhelyzet speciális, kritikus jellege? Miért olyan nehéz ehhez a helyzethez sikeresen alkalmazkodni? A feltett kérdésekre a következő tényezők vizsgálata mentén kaphatunk választ.
5.1.1. Bizonytalanság
Minden versenyt jellemez valamilyen fokú bizonytalanság, amely szükségszerűen feszültséget teremt. Ez a bizonytalansági érzés fokozottan jelentkezik akkor, ha a versenyző előző edzése, a végzett edzésmunka terjedelme és intenzitása nem érte el a szükséges szintet, ha hiányzik a versenyzőből a jól végzett munka tudata.
Nem mindegy az sem, hogy milyenek a sportoló esélyei és főként, hogy mekkora a tét. A pszichológiai alkalmazkodás kimerülését főként nagy versenyeken figyelhetjük meg, vagy olyankor, amikor a sportoló számára egy bizonyos szereplésnek kiemelt fontossága van. Ilyen versenyek a válogató küzdelmek, selejtezők, a döntőbe jutásért folyó mérkőzések. Ilyenkor a bizonytalanság elviselése nehezebb.
5.1.2. Várakozási feszültség
A versenyhelyzet elemzésében figyelemmel kell lennünk arra az időtartamra, ami a rajt, a kezdés előtt vagy egyes gyakorlatok között várakozással telik el. Nem nehéz belátni, hogy a türelemnek, a kudarctűrésnek milyen hallatlan igénybevételét jelenti például kalapácsvetésben a dobáskísérletek közötti várakozás időtartama.
Ilyenkor a központi idegrendszer éberségi szintje hányszor szökik fel és hányszor esik le. Belátható, hogy mekkora pszichikai terhelést jelent mindez.
5.1.3. Szereplés
Edzéselmélet (Gyermek- és ifjúsági sportolók edzéselmélete és módszertana) – Dr. Nádori László
Minden verseny szereplés is egyben, és tudjuk, hogy bizonyos személyiségvonásokkal rendelkező versenyzők számára a szereplés, a középpontban levés pozitív, míg mások számára negatív, egyenesen kínos élményt jelent.
Vizsgálatok szerint a vívók és súlyemelők szeretnek versenyezni. Ez nem azt jelenti, hogy ők nem szoronganak, sőt érdekes módon a szorongásos jegyek száma is náluk a legtöbb. Ők azonban szívesen állnak az érdeklődés középpontjában, ellentétben például a közép- és hosszútávfutókkal.
5.1.4. Versenyhelyzethez alkalmazkodás
A versenyhelyzethez való alkalmazkodás – mint minden emberi alkalmazkodás – egyéni színezetű. Vannak azonban közös jegyekkel jellemezhető stratégiák, amelyek leírása bizonyos típusok körvonalazását teszi lehetővé. Néhány típust már le is írtak egyes kutatók, így a „magabiztos” típus igen jellegzetes. Említést tesznek még a „visszahúzódó” és a „sérülékeny” típusról. Megfigyeléseink szerint meglehetősen nagy a testi tüneteket mutató versenyzők száma is. Jellegzetes, kedvezőtlen rajt előtti állapotra utaló viselkedés figyelhető meg az utóbbiaknál, mert gyenge erőnlétről panaszkodnak, s panaszaikat konkrét testi tünetekkel támasztják alá: fáj a fejük, a gyomruk, álmatlanok, belázasodnak. A nem örömmel várt, a nem kívánatos versenyre való gondolás, a versenyhelyzet anticipációja a legváltozatosabb betegségtüneteket váltja ki náluk. Feltehetően leggyengébb ellenállás helyén támadja meg a sportolót a pszichikai egyensúly felborulása. Különösen tétversenyek előtt gyakori ez a jelenség. A pszichoszomatika kórtanában kevésbé járatos edzők – olykor a sportorvos is – a
„szerencsétlen véletlen” rovására írják a verseny előtt fellépő vagy kiújuló bántalmakat. Mivel nem hiszünk a lelki történések véletlenszerűségében és abban sem, hogy a verseny előtti megbetegedés kizárólag testi, fizikai (szomatikus) eredetű lenne, ezért az ilyen panaszok okát a pszichoszomatikus egyensúly felborulásában, a rossz pszichikai alkalmazkodásban kell keresnünk. Nem beszélhetünk tehát eredményes versenyzők esetében pozitív, illetve negatív személyiségjegyekről. Diszpozíciókról beszélhetünk, lehetőségekről, amelyek felerősítése, illetve gyengítése áll a pszichológiai felkészítés középpontjában. Vannak jól felismerhető közös jegyei az élvonalbeli sportolóknak. Ezekből a legjellemzőbbeket ragadjuk ki:
• fokozott agresszivitás, amelynek levezetésében a sporttevékenységnek fontos szerepe van,
• akadályoztatáskor türelmetlenség,
• csökkent tűrőképesség,
• gátlásmentes megszállottság.
Szomatikus tünetekkel színezett maga a rajtlázállapot is. A rajtláz – és sajátos változata, a rajtapátia – jelenségét ma körülbelül úgy ismerjük, ahogy az orvosok ismerték a betegségeket a mikroszkóp felfedezése előtt. Még bizonyos tapasztalatokon alapuló kezelési eljárásokat is ismerünk, például a figyelemelterelés. A japán tornászok rövidnadrágban melegítenek be, majd átöltöznek hosszúnadrágba, egyes vívók asszószünetben rémregényeket olvasnak, ismeretes a verbális „parancsok” vagy „utasítások” kondicionálása. Egyes versenyzők figyelemre méltó sikerrel fordulnak kabalatárgyak szorongatásához, apró szertartásokat hajtanak végre, például nem borotválkoznak a verseny napján. S jó lelkiismerettel még csak nem is mosolyoghatunk rajtuk, legalábbis addig nem, amíg nem tudunk biztosabbat, jobbat ajánlani rajtláz ellen e helyett az ártatlan mágia helyett. Arra azonban vigyázzunk, hogy ne tudatosítsuk a versenyzőben azt, hogy „rajtlázas típus, nem lehet rajta segíteni”.
Ehelyett tereljük el a figyelmét azzal, hogy megadjuk a verseny-előkészülethez tartozó feladatokat stb.
Versenyzési motívumokról és konfliktusokról is említést kell tennünk.
A motivációs háttér sokkal összetettebb, semmint azt a sportoló maga ki tudná fejezni. A motivációs háttér fejlődése a gyermek természetes mozgás- és rivalizálási igényével kezdődik, ehhez kapcsolódik a példák (szülők, tanárok vagy barátok) hatása, a társas környezet vonzása, a csapatszellem, amely a közösséget kereső fiatalt vonzza az egyesület, a klub felé. Motívum lehet még a kompenzációs törekvés, a kitűnni vágyás. Pozitív érzelmi felhívó jellegük van például egyes sportágaknak az öltözék és versenyszer (teniszütő, korcsolya) tetszetős vagy divatos volta miatt is. Jelentős szerepe van egy-egy edzőnek, akiben a versenyző saját apjánál megértőbb, rugalmasabb apát talál. Végül ne becsüljük le a sporttevékenység harci jellegét se. Ez az a terület, ahol szociálisan elfogadott formában vezetheti le indulatait, feszültségét a fiatal. A fejlődés eredményeképpen a motívumok mind magasabb rendű értékek körül sűrűsödnek, így alakul ki a csapatnak, a nemzetnek dicsőséget szerzés vágya, annak a pozitív helyzetnek az anticipálása, amikor a dobogón áll a versenyző és az árbocra az ő nemzete zászlaját húzzák fel. A motívumfejlődésben tehát jelentős szerepet játszik a versenyzés szeretete, ami természetes állapot gyermeknél, majd eltérő hatással van a felnőttre. Erősíti a versenyzési motívumot a belenövés a sportág követelményrendszerébe. Élsportolóknál a személyiség és sportági jegyek eltérő módon erősítik vagy gyengítik a sportolóknak a versenyzéssel szembeni állásfoglalását. A versenysport, a
Edzéselmélet (Gyermek- és ifjúsági sportolók edzéselmélete és módszertana) – Dr. Nádori László
versenyhelyzet problémáiról szólva meg kell említenünk azt az állandóan ható konfliktust is, amit a sporttevékenység a mindennapi életvezetés szempontjából jelent, ami a versenyzést, versenyzési motívumokat befolyásolja. Minden versenyző tisztában van azzal, hogy körülbelül hány éves koráig lehet aktív versenyző, meddig biztosítja a sport a társadalomban elfoglalt pozíciót a számára. Élsportolónak lenni állandó kockázatot jelent. Ennek a konfliktusnak több forrása is van:
• az öregedés,
• a sérülés állandó veszélye, amely egy csapásra véget vethet a legkiválóbb sportkarriernek,
• egzisztenciális bizonytalanság,
• a nem sportoló kortársak rohamos szakmai fejlődése egyéb területeken,
ehhez sok esetben, a családi környezetben fellépő konfliktus helyzet társulhat (például a házastárs ellenállása, féltékenysége).
A tehetséges fiatal versenyzői pályafutása rendszerint már az iskolai években kezdődik. Már itt döntenie kell, hogy mire fordítsa szabad idejét: edzésekre vagy olvasásra, művelődésre, társas együttlétekre, hobbira stb.
Hiába vonzó a sporttevékenység. A klubélet, a sport ma már nem időtöltés csupán. Mire elvégzi a középiskolát, a tehetséges sportoló fiatalnak esetleg döntenie kell a versenyzés és az egyetem között. Így egyáltalán nem bizonyos, hogy a legsikeresebb fiatalok maradnak meg a sporttevékenység mellett. Éppen a tehetséges, értelmes tanuló mérlegel: a várható sporteredmény felér-e a szakmai lemaradás kockázatával. Az a helyes felfogás, ha a sportoló, főként élversenyző keresi a szakmai érvényesülés lehetőségét, ha arra törekszik, hogy a sportolás abbahagyása ne jelentsen számára kezdetet a szakmai felkészülésben. A tanulás és sport tehát nem jelenthet a tehetséges fiatal sportoló számára alternatívát. Az életre, hivatásra készülés és a magas szintű sportolás egyeztetése, párhuzamos megoldása ad testi-lelki egyensúlyt, teremt nyugodt légkört, jó közérzetet. Ez pedig lényeges feltétele a jó versenyzésnek.
A rajt előtti specifikus állapot a sportoló aktuális beállítódása és alkalmazkodása az elkövetkező versenyre.
Ebben az állapotban a fokozott vegetatív idegrendszeri folyamatok mellett pszichikai tényezők is szerepet kapnak. A vegetatív jellemzők közül szembetűnők: a pulzusgyakoriság növekedése, változások az anyagcserében, a megnövekedett oxigénigény stb. A keringési és légzésfunkciók, továbbá az anyagcsere-folyamatok felgyorsulására jellemző például az, hogy lövészeknél már a versenyt megelőzően is 20–40 pulzustöbbletet tapasztaltak. Az a versenyző, aki 60–65-ös alappulzussal rendelkezik, a verseny megkezdésekor 100–110 szívverést produkál percenként. Síugróknál 160–170 pulzus/perc értéket is feljegyeztek verseny előtt, nyilván ebben az ugrás veszélyessége is szerepet játszik.
A versenyzők különbözőképpen reagálnak a rajtnál fellépő külső-belső ingerekre. A külső ingerek közül kiemelhetjük a következőket: az ellenfél tudása, a nézők száma, összetétele, közelsége, a versenybíró, széljárás, napszak, a sportszer megszokott vagy szokatlan volta stb. A belső ingerek is nagyon változatosak: félelem a balsikertől, a kudarctól, a versenyzésből adódó fájdalomérzés, kényelmetlenség, éhség, szomjúságérzés, technikai bizonytalanság, a hosszabb kiesésből fakadó állandó elbizonytalanodás. A rajthelyzetre való reagálásnak három alapvető fajtáját különíti el a szakirodalom:
• a rajtkészség, amelyet enyhe izgalom, várakozási feszültség, növekvő türelmetlenség, fokozott figyelemösszpontosítás jellemez,
• rajtláz, amelyet túlzott izgalom, idegesség, a hangulat hullámzásai, szétszórtság és dühös akarás jellemez,
• rajtapátia, amelyet a bénító, gátló folyamatok okoznak.
A rajtláz jelenséget a sportpszichológiai, sportfiziológiai és sportelméleti kutatások kimerítően leírtak. A vegetatív idegrendszer zavaraitól – hányás, hasmenés, szédülés, látási, hallási zavarok – a viselkedés sajátos változásain keresztül – sírás, nevetés, bőbeszédűség, támadó viselkedés, túlmozgékonyság, vagy ezek ellentéte – az értelmi, emlékezeti zavarokig, szinte mindenfajta viselkedészavart leírtak már. A rajtlázat előidéző folyamatokat a szimpatikus idegrendszer, illetve a különböző belső elválasztású mirigyek, például a mellékvese fokozott működése váltja ki. A tipikus élettani elváltozások, amelyekkel a rajtláz mértéke kimutatható, a következők:
• a szív gyorsabban ver, jelentősen megnő tehát az egy percre eső pulzusszám, a vérkeringés gyorsabb és dinamikusabb, erőteljesebb lesz, fokozott nyomást gyakorol az érfalakra, nő a vérnyomás,
Edzéselmélet (Gyermek- és ifjúsági sportolók edzéselmélete és módszertana) – Dr. Nádori László
• a légzőizmok – különösen a rekeszizom – fokozott működése következtében emelkedik a légzésszám,
• az emésztőrendszer működése csökken,
• a mellékvese adrenalinkiválasztása fokozódik, adrenalin hatására a máj tartalék glikogénje a véráramba kerül, ott átalakul vércukorrá, növeli a vércukor mennyiségét.
Ezek a folyamatok optimális esetben kedvezően hatnak az ideg- és izommunka számára. A vércukor például mind az idegtevékenység, mind pedig az izommunka fő feltétele, fűtőanyaga. Emellett az emésztés elmaradásával, szüneteltetésével a felszabaduló vérmennyiség növeli az agy és a működő izmok vérellátottságát.
További kedvező állapotot teremt az, hogy a fokozott vérkeringés és légzés az idegrendszert erősen igénybe veszi, az izommunka következtében keletkezett fáradtságtermékeket gyorsabban feldolgozza, így az idegek és izmok rövidebb idő alatt nyerik vissza munkaképességüket. A rajtláz élettani folyamatait tekintve ezek a folyamatok lényegében a szervezet optimális állapotát teremtik meg, fokozott munkára teszik képessé.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezeknek a folyamatoknak megfelelő időben és kellő mértékben kell lezajlaniuk. Ha a szükségesnél korábban jelentkeznek a rajtlázat előidéző vegetatív idegrendszeri átrendeződések, például már a versenyt megelőző napon, akkor rendszerint nem tud aludni a sportoló, alvása felületes, kevésbé pihentető. A szervezeti működések egyensúlyát tovább rontja az, ha erős altatóval akar magán segíteni az álmatlanságban szenvedő versenyző. Az altatónak utóhatásai ugyanis éppen a központi idegrendszer magas fokú éberségi szintjét, a figyelemösszpontosítás optimális feltételét gyengítik. A korai rajtláz sok energiát emészt fel, felhasználja a szervezet tartalékenergiáit. Mire a versenyre kerülne a sor, bénító, ólmos fáradtság lesz úrrá az órák vagy napok óta rajtlázban égő sportolón. Ez pontosan olyan, mint amikor a gerelyhajító egy héttel előbb „dobja ki magát”, éri el csúcsformáját. A korai versenyláz akkor is káros, ha nem ér el kórosan magas szintet, ha nem túl erősek a kísérő folyamatok. Különösen nagy a probléma akkor, ha a rajtláz túl erős. Ilyenkor a versenyző szinte elveszti a fejét. Alig magyarázhatók józan megfontolással tettei, kapkod, mozgása szétesővé, ritmustalanná válik. A láz a szervezet természetes védekezési reakciója, hasznos alkalmazkodási mechanizmus.
Figyelmeztető funkciója is jelentős. Bizonyos fokon túl azonban nagyon megviseli a szervezetet, súlyos ártalmat, a szervezet különböző szerveinek sokszor helyrehozhatatlan károsodását vonhatja maga után. A jól megfigyelhető pszichikai zavarok (bizonytalanság, kapkodás, ingerlékenység), az élettani folyamatokkal való szoros kölcsönhatásban nehezítik az eredményes szereplést, mert zavar keletkezik az energiaadagoló mechanizmusban is. (Nádori, 2001)