Újkori filozófiai és szociológiai elméletek a szabadidőről

A humanizmus kultúrája nem csak a szabadidő tartalmát változtatta meg, hanem a rá vonatkozó nézeteket is. Az ember jogait és érdekeit hangsúlyozva a humanisták megalkották a harmonikus személyiség ideálját. Az eszmény megvalósításához a „rekreációs” tevékenységeket összekapcsolták a szabadidővel, mint az intellektuális fejlődés szférájával. Ez azonban csak a társadalom kiválasztottjaira volt érvényes. A humanista kultúra kezdettől fogva individualista jelleget öltött, s ez nagy hatást gyakorolt a későbbi burzsoá individualizmusra, amely a kapitalizmusban az életmódnak és a szabadidő felhasználásának alapjává vált.

A reneszánsz kori filozófusok közül témánkkal kapcsolatban Morus Tamás Utópia című művét emelnénk ki.

Utópiában mindenféle következmények nélkül lehet a szabadidő jó részét a gyönyör „hajhászásá"-val tölteni, hiszen a legfőbb cél a boldogság állapota. Az Utópia a korábbi felfogásoktól leginkább abban tért el, hogy Morus engedélyezte az embereknek azt a szabadságot, amellyel megválaszthatják, hogy milyen

A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

tevékenységekben akarnak részt venni, illetve melyektől akarnak távol maradni. Természetesen a „valódi"

társadalomban is szerettek volna az emberek nagyobb szabadságot kivívni maguknak.

Shivers (1979/b) szerint John Locke úgy vélekedett, hogy az embert mindennapi tevékenységeiben, szabadidejének eltöltésében, a saját gyönyörűsége és boldogsága utáni vágya motiválja. „Az igaz boldogság keresésének szükségszerűsége minden szabadság alapja, nincs más dolgunk tehát, mint keresni a boldogságot, mely által szabaddá válhatunk”. Bármiféle gyönyört azonban Locke sem engedélyez. Azok a kikapcsolódási formák, melyekkel örömet akarunk szerezni magunknak, semmiképpen sem válhatnak szenvedélyünkké. „A szenvedélyeinken való uralkodás a megfelelő mód szabadságunk nemesítésére."

2.1.5. A 19. és a 20. századi szabadidő-értelmezések

A 19. században az ipari társadalommal, a munkatársadalommal, valamint a munka új reprezentációjának, az általános mintának, a bérmunkának a megjelenésével alapozódik meg a szabadidőnek egy máig domináns paradigmája. A szabadidő egyszerűen a munka negatívja lesz, a szabadidős tevékenységek származtatott, másodlagos, kiegészítő, kompenzáló, „újratermelő” jelleget öltenek.

A burzsoázia az ipari társadalommal együtt született, az időprincípium átalakítása tehát saját elképzelésére történt, de egyáltalában nem a szabadidő „javára”. A burzsoázia éthoszát a Max Weber (1982) által leírt

„protestáns etika” határozta meg, mely a munkát éppenséggel szakrális jellegűvé tette. A folyamat különösen súlyos következményekkel járt a társadalmi piramis alsó rétegeinek sorsát illetően.

A 20. század elején a nagy ipari központok (London, Birmingham, Manchester) körül hajnalban és este gyalogos munkások százezreitől feketéllettek az országutak, hiszen csak gyalogosan juthattak el lakóhelyükről munkahelyükre. A „szabadidő” hosszú ideig csak álom volt számukra. Ugyanebben az időben vált véglegesen szét a munka valósága és öröme.

A gazdasági fejlődéssel a munka fokozatosan elveszti korábbi meghatározó szerepét. „A munka nemcsak objektív módon szorult háttérbe abból a helyzetből, amelyben centrális és magától értetődő élményt jelentett, hanem szubjektív értelemben is elvesztette ezt a jelentőségét.” (Offe, 1984)

Ez a fordulat új távlatokat nyit a szabadidő–paradigma számára, amely szerint a munkatársadalmat a

“szabadidő–civilizáció” fogja felváltani, de legalábbis új és fontosabb szerepkörhöz juttatja a szabadidőt. Az időfelosztás új szerkezete nem (vagy nem csupán) hétköznapra és ünnepre, hanem mindenekelőtt munka- és szabadidőre tagolja az órák, napok, hetek, évek sorát. A munkaidő és a szabadidő a modern ipari társadalomban különült el igazából. Az új tendenciák egyaránt kiterjedtek a társadalom alsó és felső szintjére. A polgárság felső rétegeiben olyan új „osztály” jött létre, amely szinte korlátlan szabadidővel rendelkezett. Erről szólt Thomas Veblen (1975) nagyhatású könyve, „A dologtalan osztály elmélete”, amely mindmáig a szociológiai irodalom egyik legtöbbet idézett művei közé tartozik.

A gazdasági fejlődés fokozatosan kiszélesítette azoknak a középső rétegeknek a körét, amelyek egyre több szabadidővel rendelkeztek. A 20. század második felében a jóléti állam és a szociális piacgazdaság koncepciója általános elvvé tette ezt a törekvést. A lehetőség kiterjedt az ipari munkásságra is. A század elején a munkaidőt szabályozták és munkásjóléti intézkedéseket foganatosítottak. Három tényező kellett ennek bekövetkeztéhez: a technikai fejlődés, a munkásmozgalom következetes harca és a munkáltató felismerése, hogy a jól képzett, stabil, szabadidővel is rendelkező munkások eredményesebben termelnek. A munkások egészségi állapota és munkavégző képessége először válik fontossá. (A „rekreáció” IV. megjelenése.)

Meg kellett különböztetni az addig egységesen szabadnak nevezett idő két aspektusát, amelyet az idevonatkozó angolszász irodalom jobbára a free time és leisure terminusaival határoz meg. A free time az egész időmennyiség, amely legalább olyan értelemben kötetlen, hogy nem köti a munka kötelezettsége. A leisure viszont minőségileg meghatározott, az önmegvalósulás és önmegvalósítás, a szabadság és a „flow” birodalma, az igazi rekreáció! Csíkszentmihályi Mihály (1997/a) szerint különbséget tehetünk a munka szabadsága és kényszerűsége, alkotó és nem alkotó volta között a benne lelhető öröm („flow”) mennyisége alapján. Elválnak egymástól a munka különböző fázisai is. Mindezek funkcionális rendszert alkotnak.

Dumazedier (1962/a) felfogásában is elkülönül egymástól a passzív és az aktív pihenés, a szórakozással és hobbyval, alkotással töltött szabadidő, az otthon és „házon kívül”, továbbá az egyedül, a családdal és a különböző közösségekben végzett tevékenységre fordított idő. Kialakul az „igazán szabad” és a „félszabad idő”.

Utóbbi az elkerülhetetlen járulékos tevékenységekre szolgál (felkelés, lefekvés, biológiai szükségletek, a

A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

munkahelyre és onnan visszautazás, orvosi vizit, házimunka, kényszerű látogatások). Mindezek bonyolult, analitikus és hierarchikus rendszert alkotnak.

A francia szociológus szerint a szabadidőnek három funkciója van: a személyes fejlődés biztosítása, a szórakozás és a felüdülés-felépülés. Parker (1971) azt vizsgálja, hogy ez a három funkció hogyan viszonyul a munkához. A személyes fejlődés biztosítása a munkát kiterjeszti a szabadidőre, a szórakozás semleges a munkával szemben, a felüdülés pedig ellentétes vele.

Mások még részletesebb felosztást javasoltak. Kaplan (1960) szerint a szabadidő: a munka ellentétele, a kellemesség, önkéntes társadalmi munka, a szabadság pszichológiai érzékelése, kultúra, nem fontos dolgokkal való foglalkozás, játék.

Változást a munka és szabadidő modern státuszában és viszonyában csak az ipari munka társadalmi szervezésének átalakulása, a munkatársadalom válsága hoz, ezért a munka és a szabadidő viszonyának megítélése volt a legfőbb elválasztó vonal a polgári és a marxista szabadidő-elméletek közt.

Dumazedier (1962/b) „A szabadidő-szociológia aktuális kérdései” című tanulmányában így ír: „A munka és a szabadidő közti összefüggést óvatosan kell kezelni, mert gyakran nincs is meg a feltételezett kapcsolat, és ha van is, kevésbé fontos, mint más tényezők”.

A szabadidővel foglalkozó marxista szociológusok úgy vélték, hogy a szabadidő haszna a továbbképzésre adott lehetőség, a tétlen pihenést egyértelműen haszontalan időtöltésnek tekintették.

A polgári szociológusok közül sokan hirdették, hogy az elidegenedett munkatevékenység mellett a kiüresedett személyiség a szabadidő-elfoglaltságok során leli meg, és tölti fel eredeti önmagát. Megfeledkeztek arról, hogy a szabadidő is manipulált, sőt az egyik legfőbb manipulációs tényező. Mills (1972) mutatott rá arra, hogy például az USA-ban a státus, a fogyasztás, a tekintély mellett a szabadidő manipulációja az az eszköz, amellyel konformista polgárokká, elégedett robotemberekké silányítják a dolgozókat. Az ő számukra a szabadidő divatos és reklámozott formái adnak kívánatos mintákat, és ezekben a keretekben nem a személyiség önkifejlődése, hanem a személyiség deformálódása következik be. Amellett, hogy lehetséges a munkaparadigma továbbélése a megnövekedett szabadidő korában, napjainkban három további modellről beszélhetünk: az „információs társadalom”, a „tevékenységtársadalom” és a „szabadidő civilizáció” modelljéről. Ezek inkább kiegészítik, mintsem felváltják a megújuló munkaparadigmát, illetve különböző alternatíváit jelenítik meg.

Többen írnak arról, hogy csak kevesek találnak örömöt abban a tevékenységben, amiből meg is élnek. A „flow”-t az egyénnek máshol kell meg„flow”-találnia. I„flow”-t„flow”-t érvényes azonban Csíkszen„flow”-tmihályi (1997/b) vizsgála„flow”-tainak egyik legfontosabb megállapítása, mely szerint a szabadidőben is leginkább az találja meg az önmegvalósítás örömét, aki a munkában is képes ugyanarra. Aki viszont nem, az kénytelen a pszeudo-flow különböző formáihoz menekülni.

„Korunk egyik legvégzetesebb tévedése annak állítása – írja Schumacher (1991) –, hogy az emberiség elérte a nagykorúságot. Mint mondják, a gazdag országok számára most a legfontosabb feladat a szabadidő hasznos eltöltésére nevelés, a szegény országok számára pedig a technológia átvétele.” A munkaidő-csökkenés nem növeli automatikusan a szabadidőt. Az idősebb generáció ugyanis egy régebbi kulturális kód, a munkaparadigma által meghatározva szervezi és ruházza fel jelentéssel az életútját, azaz munkára, sőt, a normál munkaviszonyra szocializált, és a munkátlanságot erkölcsi megvetéssel sújtja. Generációs problémákhoz vezethet tehát a különböző éthoszok összevetése, az idősebbek leélt élete, megélt tapasztalata és a fiatalok – munkanélküliségük által is generált – munka éthoszának eltérése.

A munkaparadigmát felváltó új paradigmák közül az első az „információs társadalom” modelljére épít. Az információs társadalom „az intellektuális kreativitást virágoztatja fel”. A tudás és információszerzés növekvő súlyával az anyagi és nem anyagi termelésben – ahol a termelés fogalma is megváltozik – átalakul maga az emberi munka is. Nő a szellemi munka értéke és területe, ahol a „vegyes munkák” terjedésével még a maradék fizikai munkavégzést is kiegészíti az információfeldolgozás.

Mindez a szabadidő új státusát és jegyeit alapozza meg, és átalakítja a munka és szabadidő problematikáját. A szabadidő nem a munka alól „felszabadított idővel” azonos, és lehetetlenné válik az időnek munkaidőre és szabadidőre való felosztása. Ezzel eltűnik az a probléma, hogy a munkaerőpiac diktálta verseny és az információrobbanás „követés-kényszere” miatt a kulturális elitnek csökken a szabadideje, azaz a munkaidőtől elválasztott szabadidő mennyisége, aminek következményeképpen a szabadidő-fogyasztásban immár a

A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

„tömegízlés” lesz a mértékadó és a meghatározó (Scheuch, 1976). Az említett tendencia hatására a rekreációs tevékenységek egyre inkább rétegspecifikussá válnak. (A rekreáció V. megjelenése.)

A szabadidőt így három részre oszthatjuk: Az első a pihenőidő, a szó hagyományos értelme, a pihenés és a játék azonban nem lesz elégséges, hogy kitöltsük a jövőben bőségesen rendelkezésünkre álló szabadidőt. A szabadidő második része tartalmazza majd a tanulást. Másként fogalmazva, egyre több ember fogja szabadidejét a rendszertudományok és a számítógépek használatával tölteni, hogy alkalmazkodjon az információs korszakhoz.

A szabadidő harmadik része a jobb társadalmi életet szolgálja majd, illetve a társadalmi tevékenységre vonatkozó információgyűjtést és -elemzést, valamint jövőtervek és elképzelések kialakítását (Masuda, 1988).

De Grazia (1962) szerint a leisure és a free time szinte két különböző világban létezik. Mindenkinek lehet szabadideje, de nem mindenkinek lehet leisure-je. A szabadidő a demokrácia eszméi közé tartozik, és mint ilyen megvalósítható. A leisure azonban nem valósítható meg tökéletesen, inkább eszmény. Voltaképpen egy létezésmód, amit kevesen kívánnak és még kevesebben érnek el.

Az otthoni munka terjedésével, a házimunka értékének növekvő elismerésével felfigyelnek arra, hogy mennyire nehéz elméletileg is tisztázni, mikor és kinek a számára jelent például a főzés vagy a gyermekgondozás munkát vagy szabadidőt, vagy mindkettőt. A munkával és a szabadidővel kapcsolatos régi sztereotípiák a női életvitel komplexitása miatt már nem működnek. Nemcsak arról van szó, hogy a szabadidő révén megszerezhető társadalmi és személyes többlet „visszaáramlik” a munkaszférába, vagy a szabadidő behatol a munkaidőbe, hanem arról is, hogy a szabadidős tevékenység önálló értékké válik.

Gerson és társai (1989) szabadidő-filozófiákat tárgyaló munkájukban, az USA-ban öt jellegzetes irányzatot elemeznek, melyek a következők:

• A humanista szerint a szabadidő eltöltésében az emberi érzések dominálnak, melyek lehetnek kellemesek, de fájdalmasak is, és egyetlen értékmérőjük a tevékenység által kiváltott érzés. Az irányzat öncélúnak tekinthető, mert az eredményt nem tartja fontosnak, csak az érzés, az élvezet nyújtása számít.

• A terapeuta-elmélet a humanista ellentéte, ugyanis az eredményt tekinti elsődlegesnek, vagyis itt a kikapcsolódás, a rekreáció a magasabb célok elérésének eszköze, pl. tanulás, pszichikai, fizikai fittség elérése.

• A quantitatív álláspontot képviselők a napot szisztematikusan, időegységekre osztják fel, és úgy alakítják, hogy a munka mellett a rekreáció, illetve a szabadidős tevékenységek is helyet kapjanak. A munkát és a szabadidőt mint egymást kiegészítő tevékenységeknek tekintik, csak az arányokat kell jól meghatározni.

• A szociológiai nézőpontú filozófiai irányzat a társadalom és a szabadidős tevékenységek közötti viszonyt vizsgálva megállapítja, hogy mindkettő hatással van egymásra. A kötelezővel szemben hangsúlyozza, hogy az önkéntes részvétel pozitív hatással van a társadalomra (társadalmi munka), ugyanakkor a társadalom bizonyos szabadidős szokásokat erőltet rá az egyénre.

• Egzisztencialista iskola a ’60-as években alakult, és azt hirdeti, hogy a szabadidő arra való, hogy az egyén különböző helyzetekben kipróbálhassa képességeit. Természetesen az irányzatokat nehéz különválasztani, illetve a különböző embereket egy-egy irányzatba besorolni, hiszen az egyén szabadidő filozófiáját egyik sem fejezi ki egyértelműen.