A 20. század testkultúrája, a fizikai rekreáció elterjedése

A 20. században a kutatók többféle nézőpontból közelítették meg a szabadidőben végzett sporttevékenységeket.

Norbert Elias és Eric Dunning (1984) szerint a sport olyan szabadidős elfoglaltság, amelytől az ember kellemes izgalomba jön, és amely kizökkenti a hétköznapok egyhangúságából. Ezért a mindennapok megszokásától eltérő elfoglaltság iránti igény univerzális. A városi-ipari társadalmakban azonban kialakult egy, a többpólusú kényszer és ellenőrzési rendszer, melyben a társadalom tagjainak a hétköznapok (munka) során az érzelmeiket szoros korlátok közé kell szorítaniuk. A következmény az, hogy ezekben a társadalmakban különösen erős az igény az olyan mindennapi kerékvágástól eltérő szabadidős elfoglaltságok iránt, mint amilyen a rekreációs céllal űzött sport. Az úgynevezett látványsport tehát a társadalomnak egy olyan szigete, ahol a játékosok és a nézők kellemes izgalmi állapota társadalmilag csak részben korlátozott és ellenőrzött formában alakul ki.

A hagyományos vallásos kultúrát egyre jobban kiszorította a modern anyagelvű, pénzre és sikerre alapozó kultúra. Egyre többen veszítik el az előző kultúrákba vetett hitüket és vágyakoznak egy szebb és jobb világnézet után. Napjainkban körvonalazódott egy új, kreatív, posztmodern kultúra, melynek legfontosabb ismérvei a következők.

A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

• az anyagi javak mellett, értelmünket és érzelmünket is megbecsülik (ész és szív),

• a média (tájékoztatás) ne csak az anyagiakra és az apró, felszínes részletekre figyeljen,

• kiábrándulás a pénzcsinálásból, a pozícióharcból, a társadalmi egyenlőtlenségekből, a hedonizmusból és a cinizmusból,

• a fenntartható fejlődés támogatása, az ökológiai szempontok előtérbe helyezése,

• életmódváltás kell (a természet szent és sérthetetlen, az emberi kapcsolatok fontosak, fellépés az erőszak minden formája ellen stb.),

• spirituális elkötelezettség, a test, a szellem és a lélek összhangja (Takács, 2005).

A versenysport alapvetően ellentmondásos sajátossága az is, hogy két, vagy több csapatnak, illetve játékosnak a győzelemért folytatott küzdelme teszi azt alkalmassá arra, hogy a kollektív identitás fókuszává váljon. Ez azt jelenti, hogy a sport – a legkülönbözőbb, például városi, megyei, vagy országos szinten – alkalmas a csoportidentitás, pontosabban „belső csoport" és „külső csoport" avagy „mi csoport" és „ők csoport"

formálására.

A sporttevékenységek társadalmi osztályok, illetve osztálycsoportok közötti megoszlását magyarázni kívánó elméleteknek természetesen figyelembe kell venniük azokat a tényezőket, amelyek pozitívan, vagy negatívan befolyásolják a sportolást. Ezek közül a legfontosabb a szabadidő és a sportágtól függően többé-kevésbé nélkülözhetetlen gazdasági, és kulturális tőke. Elszalasztjuk azonban a lényeget, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy az egyes osztályok, illetve azok csoportjai milyen funkciót és értelmet tulajdonítanak a különböző sporttevékenységeknek (Pierre Bourdieu, 1978/a).

Az észlelt hasznokkal kapcsolatban Defrance (1976) meggyőzően mutatja be, hogy a testedzés célja lehet a látványosan izmos, de az egészséges test kialakítása is. Előbbi munkásosztálybeli igény és például body-buildinggel érhető el, utóbbi viszont inkább polgári szükséglet és lényegében egészségmegőrző testmozgással elégíthető ki.

Az osztályhabitus határozza meg azt is, hogy milyen értelmet tulajdonítunk a sportnak és azt is, hogy a sportolásból milyen hasznokra számítunk. Ezek közé tartozik nem utolsósorban az a társadalmi haszon is, amely a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenség miatt megkülönböztető különleges értékkel bíró sportágak űzéséből származik. (pl. golf, vitorlázás stb.) A szabadidős aktivitásokban való részvétel nem véletlenszerű, hanem szorosan összefügg a társadalmi rétegződésben elfoglalt hellyel, azaz a részvételi lehetőségeknek korlátai vannak, és ez okozza az egyenlőtlenségeket (Best, 2010).

Röviden, a sportból elvárt „lényegi", testi hasznokon túl – amelyek akár ténylegesek, akár csak képzeltek –, azzal a társadalmi haszonnal is számolnunk kell, amely minden olyan esetben jelentkezik, amikor különböző társadalmi osztályok eltérően érzékelik és értékelik a számukra egyébként nem azonos eséllyel elérhető tevékenységek hasznosságát.

Pierre Bourdieu (1978/b) véleménye az, hogy a gyakorlatban a kondíció megőrzése többé-kevésbé mindig összefonódik egy esztétikai funkcióval is. Kétségtelen, hogy a szellemi foglalkozásúak és az üzleti burzsoázia körében a sport egészségmegőrző és esztétikai funkcióihoz társadalmi szerepek is kapcsolódnak; a sportnak megvan a helye a társadalmi érintkezések – fogadások, vacsorák, partyk –, az „érdek és anyagi ellenszolgáltatás nélkül űzött" tevékenységek sorában, amelyek lehetővé teszik a társadalmi tőke felhalmozását.

Más értelemben Takács Ferenc (1999) a testkultúra átfogó koncepciójából indul ki, és felhívja a figyelmet arra, hogy az első polgári sportszociológusok (pl. Risse) a 20. század első évtizedeiben a sportot, mint „kultúrfaktort"

szembeállították az elembertelenedett technikai civilizációval (lásd: gentlemansport). A professzionista sport előretörésével azonban később a sport elvesztette ezt a vélt pozitívumát, így kiesett a kultúra köréből és egyértelműen az „elfajult" civilizáció területére került át, mint alantas tevékenység, afféle „lesüllyedt kultúrjó"

(versunkenes Kulturgut) lett belőle.

Az utóbbi időkben tudományosan elfogadottabb az a koncepció, amely a kultúrát és a civilizációt nem egymást kizáró ellentétként kezeli, hanem végső soron egylényegűnek tekinti, hangsúlyozván szoros kölcsönhatásukat és sokféleségüket, amelyből szükségszerűen következik, hogy bizonyos kultúrákban kialakult civilizáció újabb kultúrák alapjául szolgálhat és fordítva. Ez – mutatis mutandis – érvényes a testkultúrára is. Gondoljuk csak végig a „civilizálódott" sport újabb és újabb sportágakat teremt (pl. gördeszka, szörf, snowboard, BMX, jégvitorlázás stb.), ezek viszont egy alapjaiban más karakterű „testkultúrát" eredményeznek, amelyben ad

A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

absurdum az is benne rejlik, hogy manapság virtuálisan (komputeren) le lehet játszani egy-egy sportversenyt úgy, hogy föl sem kelünk a székből. Ez valójában már „testetlen" kultúra, vagyis virtuális sport, mely komoly veszélyt jelenthet az egészségre, ezért fontos lenne, hogy a „digitális" játékok és sportok „kulturálódjanak", vagyis megfelelő helyre kerüljenek a szabadidő-eltöltési szokások között.

A hatvanas évek paradigmáját a „jóléti állam" névvel szokás jelölni, amelyben – kissé leegyszerűsítve – az emberek kétharmada viszonylag jól élt. Ezeket a társadalmi alakulatokat a stabilitás, a minimális infláció, a korlátlan fogyasztások és a plurális demokrácia fémjelezte. A tékozlóan fogyasztó társadalmaknak már a korai szakaszában kiderült, hogy a testkulturális értékek ebben a rendszerben sem kerülnek a helyükre, sőt a

„civilizáció” eszeveszett növekedésével párhuzamosan tovább romlottak az egészséges testiség esélyei. Azt, ahogy felszínre kerültek a jóléti államok látens ellentmondásai és belső feszültségei látványossá váltak, a tanulási idő megnövekedett, az eltartottak száma nőtt, a társadalom elöregedett, valamint nőtt a munkanélküliek aránya is. Nyilvánvaló lett, hogy ebben a struktúrában sem lehet megoldani az emberek (tömeges!) testkulturális igényeinek optimális kezelését. Kiderült, hogy a fogyasztói (jóléti) társadalmakban élők 20%-a rendelkezik az anyagi javak több mint 80%-ával, míg a másik póluson növekszik a munkanélküliek, a hajléktalanok száma, akiknek lyukas „szociális hálóját" egyre több pénzzel sem lehet teljesen „befoltozni". Az utóbbiak esetében aligha lehet értékelhető testkulturális gyakorlatról beszélni, a jólét felső fokán élők pedig megteremtették a testkultúrának (a test karbantartásának) egy sajátos szurrogátumát. A par excellence testkultúra helyére ugyanis betüremkedett annak szupermodern pótléka (pl. kozmetika, szolárium, csontkovácsok, plasztikai sebészet stb.).

A jólétben (túlfogyasztói társadalomban) elhízott tehetős polgárok számára agyonreklámozott diétákat ajánlanak, miközben a testmozgást elhanyagolják, vagy legfeljebb vibrátoros fogyasztógéppel pótolják. A teljesítményorientált társadalmak egyértelműen individuális értékeket preferálnak és személyiségközpontúak, azt hirdetik, hogy az élet arra való, hogy a vállalkozó szelleműek kihasználják, akiket csupán a pragmatikus üzlet érdekel, persze mindaddig, amíg el nem vesztik az egészségüket. Innentől kezdve aztán arra költik pénzüket, hogy fizikumukat, pszichoszomatikus harmóniájukat valahogy visszaállítsák.

A fizikai rekreáció történetének vizsgálata során Kovács Tamás (1998) megállapítja, hogy az iparosítás és az urbanizáció káros hatásainak felismerése, illetve ellensúlyozási szándéka parképítési lázat eredményezett a nagyvárosokban a 19. század vége felé (London, Berlin, Bécs, Budapest, Chicago, New York stb.).

Az USA-ban 1935-ben létrehozták a Central Council of Physical Recreation-t, ami a világ első hivatalos rekreációs szervezete.

A II. világháborút követően a kiteljesedő tudományos- és technikai forradalom az urbanizációval és a motorizáció explozív terjedésével együtthatva a „jóléti országok" népességének riasztó egészségromlását eredményezték. Az Amerikai Egyesült Államokban például az ötvenes években több áldozatot szedett az infarktus, mint amennyi a II. világháborús emberveszteségük volt. A koreai háború után nyilvánosságra hozott erőnléti vizsgálatok csapnivaló eredményei az egész amerikai közvéleményt megdöbbentették. Eisenhower, az USA akkori elnöke 1956-ban fittségi konferenciát hívott össze, amelyen erőnléti offenzívát hirdettek meg, elsősorban az ülő életmód, a közlekedési elpuhultság és az akkor divatos ifjúsági pinceklubok egészségtelen szokásai ellen (Gáldi Gábor – Kovács Tamás, 1991).

A legjelentősebb sportrekreációs nemzetközi szervezet napjainkban az International Sport for All Federation. A szervezet alapdokumentumát az Európa Tanács 1975-ben Brüsszelben tette közzé. European Sport for All Charter címen, amiben a lakosság rendszeres fizikai aktivitásának, sportolásának fontosságát rögzítették.

A hetvenes évektől kezdve a jóléti országokban egyre inkább megfogalmazódtak a korábban említett problémák; a művészek egyre nyíltabban hirdették kifogásaikat, megteremtve ezzel egy „ellenkultúrát", amelyet posztmodern irányzatnak nevezünk.

Az életkori meghatározottság mellett a nemi hovatartozás is jelentős hatást gyakorol a sportolási szokásokra. Empirikus vizsgálatok eredményei újra és újra felhívják a figyelmet a lányok hátrányos helyzetére, különösen serdülő korban. A különbségeket a testedzés rendszerességében, illetve a nagy erőkifejtést igénylő nehéz fárasztó aktivitási formában figyelhetjük meg. Ezek az eltérések kapcsolatba hozhatók a fiúk és lányok eltérő sportmotivációjával, miszerint a lányokra sokkal inkább jellemző, hogy azért sportolnak, hogy csinosak, egészségesek legyenek, míg a fiúk gyakran a versenyzés kedvéért, erejük demonstrálásáért, illetve a győzelemre való törekvés kedvéért edzenek (Pikó – Keresztes, 2007).

A 19-20. század súlyos katasztrófákkal, ellentmondásokkal nehezített történelmében a ritka sikertörténetek egyike a modern sport kialakulása, az olimpiai mozgalomnak a századon átívelő töretlen fejlődése. Az új évezred első évtizedei az összegzés és a jövőkép felvázolásának ideje a testkultúra területén is. A legfontosabb

A rekreáció elmélete és gyakorlata – Gáldi Gábor

üzenet, hogy a sport az urbanizált, civilizált, fejlett világban kevesek kedvteléséből sokak szabadidős tevékenységévé vált.

A tudományos-technikai fejlődés révén megvalósult nagyvárosi életforma kialakulásával kezelhetővé vált a demográfiai robbanás, többen és tovább élhetnek a földön. De ez az urbanizáció jellegzetesen Janus-arcú, látványos pozitívumai mellett súlyosak a gondok is. Ezek egyike az inaktivitás, a mozgásszegény életmód.

Valójában azonban nem az urbanizáció a hibás, hanem mindig az eszközeivel nem jól gazdálkodó ember.

Hiszen a modern sport kialakításával az urbanizációban megteremtődött a mozgásszegény életmód kompenzálásának a lehetősége. Az értékválsággal küzdő, megújult értékrendet igénylő ezredvégi társadalom számára a testkultúra és a mentálhigiéné kapcsolatrendszere ígér távlatokat, ad választ a „Miért épp a sport jelenthet kitörést?” kérdésre. A testileg-lelkileg nemcsak egészséges, hanem edzett, fejlett alkalmazkodóképességű, tehervállaló, teherbíró autonóm ember a holnap ideálja. A sport a teljes személyiséget, a testi-lelki egészséget fejleszti, érintve a bio-pszicho-szociális lény összetevőit.

Kitüntetett jelentőségű az iskolai, ifjúsági sport, mert a növekedés, érés intenzív biológiai folyamatai igénylik a rendszeres testedzést. Megfelelő terhelés, fizikai aktivitás nélkül fiataljaink elmaradnak genetikailag meghatározott esélyeiktől, ami később nem pótolható. Azt tudjuk felnőtt korban regenerálni – az a teljesítőképesség határolja be a keringési, légzési teljesítményünket –, amivel a növekedés befejezésekor, 18-22 éves korban rendelkezünk (Frenkl Róbert, 1999). Ennek megfelelően a rekreációs céllal űzött sport a legfontosabb hatású a gyermekek, a serdülők, az ifjak szocializációjában. A helyesen értelmezett, irányított sport többek között a siker „viselésére” és kudarctűrésre, tehervállalásra, egymás megbecsülésére, szolidaritásra, felelősségre, konfliktuskezelésre nevel. A tudományos-technikai fejlődés révén megvalósult nagyvárosi életforma kialakulásával kezelhetővé vált a demográfiai robbanás, többen és tovább élhetnek a földön.

2.2. A szabadidővel, rekreációval kapcsolatos fogalmak