Nehéz helyzetbe kerül az, aki a sporthoz is kapcsolható pszichológiai ismereteket érdemben be akarja mutatni egy ötvenoldalas fejezetben. Számtalan jó áttekintést nyújtó könyvből tájékozódhatnak az érdeklődők, de néhányukat talán elrettenthet egy-egy könyv vaskossága. Ezért úgy döntöttünk, hogy néhány olyan témakört kiemelünk, amelyek közül az egyik az elméletek közötti eligazodást segíti – ez a különböző nézőpontok logikájának az ismertetése, továbbá az érzelem, a motiváció és a társas magatartás lélektani vázlata –, a többi pedig példázza a sport és a testnevelés néhány olyan területét, ahol a pszichológiának fontos mondanivalója van.
Ez utóbbi témák – a tehetség, a kiválasztás, az edzés és a versenyzés lélektana – persze önkényes választás eredményei, de reméljük a többi hasonlóan alapvető kérdés iránt is felkeltik az érdeklődést.
A pszichológia iránt érdeklődők hamar felfigyelnek arra, hogy a pszichológusok rendkívül különböző módon foglalkoznak lényegében azonos kérdésekkel. Ez a tény nagyon megnehezítheti a tudományos eredményekben való eligazodást. Ráadásul, mint majd látni fogjuk, egyaránt lehetnek eredményesek. Annak ellenére, hogy a pszichológia tudományában a történetileg kialakult különböző nézőpontok egymással is erősen vitatkoznak, nem célszerű döntőbíróként az egyiket vagy a másikat egyedül érvényesnek kikiáltani. Mint általában gyakran tapasztaljuk, ebben az esetben is elképzelhető, hogy több nézőpont egyidejűsége az igazán célravezető. Azért is gondoljuk azt, hogy ez a helyes álláspont, mert a lelki jelenségek valamely lényegi aspektusát mindegyik irányzat megragadja. Érthetőbbé válik a probléma lényege, ha a legjelentősebb nézőpontokat röviden bemutatjuk.
A pszichológia mint szaktudomány kialakulása – egyfajta közmegállapodás szerint – pontos évszámhoz, 1879-hez kötődik. W. Wundt ebben az évben alapította meg Lipcsében a Kísérleti Pszichológiai Laboratóriumot. Az oda csoportosuló pszichológusok szerint a lelki jelenségek – amit vizsgálni akarunk – az emberen belül léteznek, ezért közvetlenül csak az egyén saját maga tudja megfigyelni. Ezért fő módszerük az introspekció (befelé forduló önmegfigyelés) volt. Az egyébként logikus előfeltevés a kiinduló adatok szubjektív torzítása miatt hamarosan kiváltott néhány új irányzatot, amelynek fő célkitűzése az objektivitásra való törekvés volt. Két ilyen irányzatot emelünk ki, amelyek különböző okokból mind a mai napig léteznek és a sport területén is jelentős eredményeket értek el, Ezek a biológiai (fiziológiai) megközelítés, illetve a behaviorizmus (viselkedés-lélektan). A klasszikus irányzatok közül fontos még kitérni a pszichoanalízis, valamint a humanisztikus pszichológia értelmezésére.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
2.1. A biológiai megközelítés
A biológiai megközelítés nagy alakja Pavlov (1849–1936), aki a feltételes reflex kialakulását idegélettani folyamatokkal hozta összefüggésbe és ezzel iskolát teremtett. Az irányzat képviselői hittek abban, hogy az idegrendszeri objektív folyamatok részleteinek feltárása révén érthetjük meg az embert igazán, és így lesz a pszichológiai ismereteinknek objektív alapja.
A sportolók eredményességét a biológiai, fiziológiai folyamatok igen nagy mértékben meghatározzák. Ezért a felkészítés során különösen nagy jelentősége van a tudományosan megalapozott és engedélyezett sportorvosi, akár gyógyszeres segítség biztosításának is. Ismerjük az ezzel kapcsolatos etikai, szakmai problémákat, melyekre azért nem térünk ki, mert egyrészt a kellő ismeretünk is hiányzik, másrészt talán nem is a feladatunk.
Témánk annyiban kapcsolódik a kérdéskörhöz, hogy a lelki eredetű problémák kezelésében is helye van az orvostudománynak, akár a gyógyszeres kezelésnek is. Elvileg tehát a sportolók lelki felkészítésében is felvetődnek az orvosi, gyógyszeres beavatkozás lehetőségei. Mint látni fogjuk, ez is igen kényes szakmai etikai kérdésekhez vezet.
Hosszú ideig tartotta magát a pavlovi, úgynevezett „huzagolt idegrendszer” modellje. Eszerint a magatartás szabályozásában döntő szerep jut az idegrendszernek, különösen az agyi központoknak, amelyek az idegrostokon keresztül egymással leírható kapcsolatban állnak. Ebben a megközelítésben a központi idegrendszer, mint a lelki működés szerve, szabályozza a hormonok termelését is. Ezért közvetve vagy közvetlenül minden visszavezethető az idegrendszer működésére. Az idegi kapcsolatok kutatásában egyre finomabb részleteket is meg lehetett különböztetni, és egyszer csak az eredmények ellentmondásosak lettek.
Kiderült egyrészt, hogy a több mint 10 milliárd idegsejt olykor egyenként tízezres nagyságrendű kapcsolatra is képes. Ez olyan bonyolult rendszer, amely leírása ma reménytelen. Másrészt egyre több adat utalt arra, hogy az idegrendszer nemcsak meghatározza a testi fiziológiai folyamatokat, hanem függ is tőle, azaz kölcsönhatásról beszélhetünk. A figyelem a ’80-as évek közepétől hirtelen az idegrendszer működésén túl az emberi viselkedést jelentősen befolyásoló neurotranszmitterekre, illetve a neuroreceptorokra irányult.
Az idegsejtek (neuronok) kapcsolatában meghatározó szerepet játszanak az „átvivő” anyagok (transzmitterek), melyek jelzésében és hatásának kialakulásában a neuroreceptorok közreműködnek. A kísérletek kimutatták, hogy bizonyos neurotranszmitterek jelenléte, illetve koncentrációja pl. az emlékezési, a tanulási folyamatokban fontos feltételként játszik szerepet. Ezeket az anyagokat a szervezet, az idegrendszer többnyire maga termeli, de mesterségesen is bejuttatható a testbe.
Az érzelmi, hangulati élet meghatározásában is döntő szerep jut a neurotranszmittereknek. Ennek köszönhetően például a kedélybetegségek kezelésében is jelentős előrelépés következett be. Az alábbi példán keresztül mutatjuk be ennek a logikáját.
Amikor egy sportoló bajnokságot nyer, akkor ezzel a természetes élethelyzettel együtt jár, hogy kellemes élményt, boldogságot él át. Ilyen esetben, az idegrendszerben bizonyos neurotranszmitterek, endorfinok szabadulnak fel, ami több áttételen keresztül a pszichikus élményt, a boldogságot kiváltja. Ez a boldogságélmény újabb ösztönzést ad a további erőfeszítésekhez, ami újabb örömélményt hozhat, és így alakulhat ki a tevékeny elégedettség. Ebben a folyamatban két akadály lehet. Egyrészt létezik olyan betegség, amely az endorfinok, vagy más hatóanyagok termelését nem megakadályozza. Ilyenkor talán indokolt a gyógyszeres beavatkozás. Más esetekben az élethelyzetek szerencsétlen alakulása vezet a depresszív hangulat állandóságához. Hiányzik ilyenkor a sikeres erőfeszítés, tehát nem termelődnek a boldogság előidézésében nélkülözhetetlen hatóanyagok. Ebben az esetben az endorfinok hatását elő lehet úgy is állítani, hogy néhány tablettát beveszünk. Ez azért lehetséges, mert az opiátok (a drogok azon osztálya, amelybe a heroin és a morfium is tartozik) molekuláris szempontból hasonlítanak az endorfinokra, és hatásukban is utánozzák egymást. A kétfajta boldogságmámornak – a természetesnek és a szerrel kiváltottnak – a személyiségfejlődésre gyakorolt ellentétes előjelű hatását talán fölösleges részleteiben elemezni, annyira nyilvánvaló.
Most nem térünk ki arra, hogy milyen gyógyszeres hatásmechanizmusokat lehet alkalmazni a sportolók eredményes felkészítésében, hiszen ez nem feladatunk. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az eredmények sokakban kialakították azt a meggyőződést, miszerint a lelki jellegű problémák kezelése a sport területén is előbb vagy utóbb gyógyszerekkel biztosan megoldható. Ezt a nézetet nem csupán azért fogadjuk kételkedéssel, mert a hagyományos, természetes érzéseket jobban szeretjük, hanem bizonyos eredmények a fordított összefüggést is megerősítik.
Arról van szó, hogy a lelki támogatás tisztán pszichológiai módszerei, gyógyszerek alkalmazása nélkül is sikeresek lehetnek. Ráadásul kimutatták, hogy az ilyen eredményes segítség során lényegében a szervezet maga
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
állítja helyre a kívánt anyagok koncentrációját, tehát a szervezet pszichés ráhatásra saját maga módosítja belső környezetét.
A fent vázolt eredmények jól mutatják egy tudomány fejlődésének logikáját. A Pavlov által értelmezett
„huzagolt” idegrendszer elsődleges szerepét pontosan az ezzel kapcsolatos kutatások vonták kétségbe, majd döntötték meg. A neurotranszmitterek szerepének tisztázása révén az idegrendszer és a fiziológiai környezetének a kölcsönhatása, interakciója került az elméletek középpontjába. Számos reményteli kutatási eredmény után ma már úgy látjuk, hogy még bonyolultabb rendszert kell értelmeznünk, hiszen a tisztán pszichikus történések szerepét olykor egyenrangúnak kell tekintenünk a fiziológiai és idegrendszeri változásokkal. Ez a hármas rendszer tehát kölcsönhatásban áll egymással, ahol az egyes tényezők, mint ok és okozat, folytonosan váltogatják egymást. Csak több szempont egyidejű figyelembevételével értelmezhetjük helyesen a lelki működést. Feltehetően a mai álláspontok is módosulnak majd az újabb eredmények hatására.
A biológiai nézőpont eltérő hangsúllyal szerepel a személyiség determinációjának meg-megújuló vitájában, aminek a lényege, hogy a személyiséget hogyan és milyen mértékben határozzák meg a gének és a környezeti hatások. Erre a kérdésre a személyiség elméleteinek ismertetésekor még visszatérünk.
A sportolók felkészítésére vonatkozóan összegzésül azt hangsúlyozzuk, hogy bizony még a biológiai, testi, fiziológiai felkészítésben is szerepe kell, hogy legyen a pszichológiai szempontok érvényesítésének, ideális esetben a sportpszichológus alkalmazásának. Fejlett sportkultúrákban ennek keretét a felkészítő tudományos team biztosítja.
2.2. A behaviorizmus
A behaviorizmus a másik nagy irányzat, ami a pszichológia tudományában a tudományos objektivitásra törekszik elsősorban. Klasszikus nagy alakjai J. B. Watson (1879–1958) és B. F. Skinner (1904–1990). A logikájuk lényege, hogy a vizsgálható objektív tényekből kell kiindulnia a tudománynak. A lelki jelenségek közvetlenül nem vizsgálhatók, ezért az introspekció elvetendő megközelítés. A tudományos pszichológia számára két nagy jelenségkör vizsgálata adódik, a környezetben létező és változó ingerek, és az ezekkel kapcsolatba hozható viselkedéses válaszok. Az „inger–válasz” kapcsolat függvényszerű leírása az egyetlen tudományos lehetőség az emberi viselkedés megértésében. Híres – már-már hírhedt – mondásuk, miszerint az a lelki jelenség, ami a viselkedésben nem jelenik meg, az a tudomány számára nem létezik. A szisztematikus, tudományos igényű, a legszigorúbb kutatás-módszertani feltételekhez igazodó kísérletek sorozatát végezték el.
A pszichológia a tanuláslélektan legjelentősebb eredményeit a behaviorizmusnak köszönheti. A tanulásban döntő tényezőnek tartják az inger–válasz kapcsolat megerősítését, melynek számtalan törvényszerűségét feltárták. A megerősítés lehet pozitív, amit köznapi értelemben jutalomnak, és lehet negatív, amit büntetésnek is nevezünk. Az elméletet megalapozó kísérleteket többnyire állatokon végezték, ahol a tanulékonyság, illetve az idomíthatóság valóban érdekes példáit is megismerhettük. Egyik híres kísérletükben például a galambokat tanították meg pingpongozni. Érdekes eredmény, amire okkal figyelhetnek fel mindazok, akik mások viselkedésének irányítására, befolyásolására vállalkoznak.
Az edzők, a pedagógusok, a szülők és lényegében nagyon sokan szeretnének olyan módszereket megismerni, amivel minden kívánt viselkedésre megtaníthatják a rájuk bízott embereket. Ezt ígéri a behaviorizmus az objektív tudományosság nevében. A behavioristák vallják, hogy az ember alakítható, tehát a helyes viselkedést követő megerősítő jutalom, illetve a helytelen viselkedést követő következetes és megfelelő mértékű büntetés elvezet ahhoz, hogy a viselkedés megfelelő legyen. Az inger–viselkedéses válasz–megerősítés–viselkedés rögzülése elvre nemcsak tanítási, hanem nevelési és terápiás módszer is épült. Ezek eredményessége vitathatatlan, sőt a pszichológia jeles eredményei közé tartozik.
A sport szempontjából indokolt külön is értelmezni a behaviorizmus ígéretét és lehetőségét. Azt ígéri, hogy a sportolók tanulékonyak, és a tanulás törvényszerűségeit feltárva hatékonyan irányíthatjuk a viselkedés változásait.
Sokan elemezték már a jutalmazás és büntetés szerepét, és érdemes is megjegyezni a tanulási törvények közül a hatás, azaz az effektus törvényét. Eszerint a cselekvéseinknek logikailag három különböző jellegű következménye lehet: közömbös, kedvező vagy kedvezőtlen. A törvény azt hangsúlyozza, hogy a kedvező változással járó (jutalmazott) viselkedést az egyén a jövőben gyakrabban igyekszik megismételni, a kedvezőtlen hatású (büntetett) viselkedést pedig a jövőben igyekszik elkerülni. Ezekután már csak az a kérdés, hogy melyek a hatékony jutalmazás és büntetés szabályai? Számtalan kísérleti eredmény részletezi ezt. Vizsgálták a jutalmazás és büntetés intenzitását, időzítését, a jutalmazó és jutalmazott kapcsolatát és sok egyéb részletet, ami az eredményességet befolyásolja. Az érdeklődő edzők ezt mind megismerhetik, munkájukban célszerűen
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
használhatják. Sok veszélyforrása is van az ilyen eljárásnak, amelyek közül csak kettőt említünk, amelyek leginkább szembetűnőek. Egyrészt az edzők gyakran megfeledkeznek arról, hogy a jutalom és a büntetés legjobb eszközei magában a sportolóban és nem az edző kezében vannak. Az edző, a sportvezető a külső motiváció eszközeit használva sokat ronthat olyan belső hajtóerőkön, mint például az önbecsülés, az önértékérzés. Különösen fontos tudni, hogy vannak önjutalmazó viselkedések, amelyek a sportban érvényesülhetnek igazán, de erre a motivációk elemzése során visszatérünk. A „bottal és cukorral” történő idomítás másik, talán általánosabb kellemetlen következménye a haszonelvűség. Kétségtelen, a fejlett társadalmak egyik problémája ez, ami a sportra is átterjed. Gondoljunk a „kis pénz kis foci!” mondásra. Nos, a haszonelvűség egyeseket gazdaggá tehet, de ezáltal egy olyan mókuskerékbe kerülnek, amiből nehéz kiszállni.
Ezzel a szemlélettel szemben jött létre a pozitív pszichológia, amelyik az emberi boldogság feltételeit kutatja.
Erre szintén a motivációk tárgyalása során térünk ki röviden, amikor a flow élményét is elemezzük.
A fentieken túl érdemes megjegyezni azt a veszélyt, ami az eredmények egyoldalú értékeléséből fakad.
Meglátásunk szerint helytelen a tanítás–tanulás, a nevelés és különösen a pszichoterápia folyamatát kizárólag módszertani kérdésnek tekinteni, mert ez nem lenne más, mint az idomítás. A nem, vagy nem feltétlenül látható és vizsgálható belső folyamatok jelentőségére nem a behaviorizmus, hanem más elméletek hívják fel a figyelmet, ami gyakran a módszerek mindenhatóságát legalábbis kétségessé teszik. A jó edző tehát ismeri, tiszteli és használja a behaviorizmus tudományos eredményeit, de ismeri a korlátait, veszélyeit is és tartózkodik attól, hogy csupán idomárnak lássák.
2.3. A pszichoanalízis
A következő ismertetésre kerülő irányzat a pszichoanalízis, ami az 1900-as évek elejétől indulóan Sigmund Freud (1856–1939) munkássága révén bontakozott ki és vált kultúrtörténeti jelentőségűvé. A nagy hatású elmélet azt a területet tekinti vizsgálata tárgyának, amit a behaviorizmus a tudomány számára vizsgálhatatlannak tekint. A tudat és a tudattalan elkülönítése az egyik fontos kiindulópontja az analitikus felfogásnak. Ennek törvényszerűségeit írja le Freud, döntően pszichoterápiás esetei alapján. Nem csoda, hogy a klasszikus behavioristák az egyedi, lényegében megismételhetetlen esetekből kreált elméleteket tudománytalan spekulációnak tartják. A tudománytörténet ismeri az ebből a különbözőségből fakadó személyi ellentéteket, melyek ma már inkább csak érdekességek.
Miért is nevezik ezt az irányzatot pszichoanalízisnek? Lényegében az elnevezés mögött egy pszichoterápiás eljárás áll. Eszerint a felnőttkori alkalmazkodási zavarok, esetleg beteges, kényszeres viselkedések alapja az egyén számára nem hozzáférhető, ezért nem kontrollálható tudattalan feszültségek megnyilvánulása. A terápia során a tudattalan működését jól ismerő pszichológus analizálja, megfejti a tudattalanból származó megnyilvánulásokat, annak eredetét, értelmét. Az analízis eredményét a kliens számára feldolgozható módon tudatosítja, és ilyen módon a kontrollált feszültségek szintjére emeli. Az elmélet szerint a problémát okozó feszültségek leggyakrabban kora gyermekkori feldolgozhatatlan, ezért elfojtott élményekből származnak. Az eljárás tapasztalatai szerint, ami a kisgyermek számára feldolgozhatatlan, az a felnőtt számára terápiás segítséggel feldolgozható. A feldolgozás pedig a gyógyulást jelenti. Ez a klasszikus analitikus logika a behaviorizmus és talán a közgondolkodás számára is misztikusnak tűnhet, de kétségtelenül mellette szól, hogy ezen elméletre épülő terápiás gyakorlat számtalan ember gyógyulásához vezetett. A gyakorlat tehát visszaigazolta az érvényességét. Természetesen a freudizmus is fejlődött és a viták révén ma már inkább neofreudizmusról beszélünk, ahol Freud neve egyre ritkábban kerül szóba. Az elmélet egy-egy vitatott fogalmának a jogosultsága, mint pl. az elfojtás, időközben a kísérleti pszichológiában is igazolást is nyert. Tehát az irányzatok a tudományos kritériumok mentén közelednek egymáshoz, de gyökerükben mind a mai napig különböznek.
Az elmélet egyik fő újítását, a tudattalan értelmezését már említettük. Még két jelentős analitikus konstrukciót kell említenünk, a személyiség elméletét és az ösztönzéstant.
Az analitikus megközelítés a személyiség szerkezetét három rendszer kölcsönhatásában értelmezi. A három rendszer egyenként is önálló funkcióval rendelkezik, de a magatartást együttesen irányítják.
Az id (ösztön én) a személyiség legprimitívebb része, amelyből az ego és a szuperego később kifejlődik. Már az újszülött is rendelkezik vele. Tartalmát a biológiai ösztönkésztetések (drive-ok) alkotják: az éhség, a szomjúság, az élet védelme, a fájdalom elkerülése és a szexuális örömszerzés sorolhatók ide. Freud úgy képzelte, hogy az agresszió is alapvető biológiai hajtóerő. Az id az ösztönimpulzusok azonnali kielégítésére törekszik. Akárcsak a kisgyerek, az id az örömelv alapján működik: a körülményektől függetlenül a fájdalom elkerülésére, és az öröm azonnali megszerzésére törekszik.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
Az ego (én). A gyerekek hamar megtanulják, hogy szükségleteiket nem elégíthetik ki azonnal. Az éhes gyereknek várnia kell, amíg valaki ételt ad neki. Vizeletük és székletük ürítésével is várniuk kell, amíg elérnek a mellékhelyiségig. Bizonyos ösztönimpulzusok – mások megütése vagy a nemi szervekkel való játszadozás – a szülők büntetését váltja ki. A személyiségben új tartomány, az ego alakul ki, amint a gyerek a valóság követelményeit is tekintetbe kezdi venni. Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével addig kell várni, amíg a megfelelő környezeti feltételek létre nem jönnek. Az ego lényegében a személyiség végrehajtó szerve: ő dönti el, hogy mely cselekvések megfelelőek, az id mely impulzusai, és milyen módon elégíthetőek ki. Az ego közvetít az id, a valóság és a szuperego követelményei között.
A szuperego (felettes én). A személyiség harmadik része a szuperego, amely eldönti, hogy egy-egy cselekedet jó-e vagy sem. Általánosabban a szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, amely magába foglalja az egyén lelkiismeretétét és erkölcsi ideáljáról alkotott képet. Kezdetben a szülő a jutalmak és büntetések révén közvetlenül szabályozza a gyerek viselkedését. A szülői normák szuperegóba építésével a gyerek veszi át ezt a kontrollt. A gyermeknek nincs többé szüksége arra, hogy valaki más mondja meg neki, hogy lopni rossz dolog, felettes énje közli vele. A szuperego normáinak a megsértése, de már csak az erre irányuló gondolat is a szülői szeretet elvesztését és az azzal járó szorongást idézi fel. Freud szerint ez a szorongás jórészt tudattalan, de bűntudatként élhetjük át. Ha a szülői normák túlságosan merevek, a személyen eluralkodik a bűntudat érzése, ami minden agresszív és szexuális impulzusát gátolja. Másfelől az, aki nem épít be magába semmilyen elfogadható társadalmi viselkedésnormát, viselkedése nem ütközik belső korlátokba, túlságosan elnéző lesz önmagával szemben, és bűnözésre lesz hajlamos. Az ilyen személyről azt mondhatjuk, hogy gyenge az szuperegója.
Olykor a személyiség három összetevője ellentmondásba kerül egymással: az ego elhalasztja a kielégülést, amit pedig az id azonnal megtenne, és a szuperego mindkettővel harcba kerül, mert a szóban forgó viselkedés ütközik az általa képviselt társadalmi normákkal. Egészséges emberben azonban e három tényező együttműködése az esetek többségében jól integrált viselkedést hoz létre.
Freud elméleti rendszeréből az ösztönzéstan kapta a legtöbb kritikát, elsősorban a pánszexualista értelmezés miatt. Elméletének egyik lényegi megállapítása, hogy az emberi hajtóerők energiája egyetlen ösztönből fakad, amit libidónak nevez. A libidó latin szó, ami szabad fordításban kéjvágyat jelent. Az elmélet kialakulása idején, a XIX. században a fizika erőteljes fejlődése kihatott más tudományokra is. Freudra különösen nagy benyomást gyakorolt az energiamegmaradás elve, és ezt alkalmazta a lelki energiák működésére is. Eszerint a lelki energia az egyénben, mint zárt rendszerben, állandó mennyiségű. Az energia nem keletkezik, nem vész el, de rendkívül változatos formákban jelenhet meg. Ezt az eredeti energiát nevezte tehát libidónak, mely a személyiség fejlődése során törvényszerű változásokon megy keresztül, és lényegében ennek az energiának a sokszínű megjelenése adja az emberi hajtóerők, tevékenységek sokszínűségét. Az erős energiával rendelkező vágyak egy része tiltott a társadalomban, ezeket tehát az egyén kénytelen elfojtani. Freud szerint ilyen esetben az energia nem vész el, hanem új „tárgyat” keres, „más ruhába bújik”, de mindenképpen érvényesülni akar. Ez az
Freud elméleti rendszeréből az ösztönzéstan kapta a legtöbb kritikát, elsősorban a pánszexualista értelmezés miatt. Elméletének egyik lényegi megállapítása, hogy az emberi hajtóerők energiája egyetlen ösztönből fakad, amit libidónak nevez. A libidó latin szó, ami szabad fordításban kéjvágyat jelent. Az elmélet kialakulása idején, a XIX. században a fizika erőteljes fejlődése kihatott más tudományokra is. Freudra különösen nagy benyomást gyakorolt az energiamegmaradás elve, és ezt alkalmazta a lelki energiák működésére is. Eszerint a lelki energia az egyénben, mint zárt rendszerben, állandó mennyiségű. Az energia nem keletkezik, nem vész el, de rendkívül változatos formákban jelenhet meg. Ezt az eredeti energiát nevezte tehát libidónak, mely a személyiség fejlődése során törvényszerű változásokon megy keresztül, és lényegében ennek az energiának a sokszínű megjelenése adja az emberi hajtóerők, tevékenységek sokszínűségét. Az erős energiával rendelkező vágyak egy része tiltott a társadalomban, ezeket tehát az egyén kénytelen elfojtani. Freud szerint ilyen esetben az energia nem vész el, hanem új „tárgyat” keres, „más ruhába bújik”, de mindenképpen érvényesülni akar. Ez az