3. A kognitív pszichológia
3.2. Az emberi megismerés
A megismeréssel foglalkozó mai pszichológiai irányzatok kiindulópontja egy evidencia, mely szerint az ember számára két valóság értelmezhető, az egyik a létező valóság, a másik a „tudott” vagy szakszerűbben a szubjektív valóság. A kettő viszonya a pszichológia egyik legfontosabb kérdése és az elméletek valóban sokféle módon közelítik meg.
Abban a kutatások egyértelműen megerősítenek minket, hogy az emberi tudat a valóságot maga számára nem lemásolja (bár korábban ilyen elképzelések is voltak), hanem megalkotja. Ez azt jelenti, hogy az emberi megismerés számára le kell fordítani, és el kell rendezni az így szerzett ismereteket. A megismerés tehát már maga átalakítás, azaz a létező valóság valamely vonatkozását az értelem számára egy jellé alakítjuk. Az információfelvételt és -feldolgozást két nagy rendszer, a figyelem és a memória segítségével végezzük el.
Az emlékezési folyamatoknak több szintje van. A rövid és hosszú távú memória mellett egy még rövidebb memóriát is értelmezhetünk, amit szenzoros tárnak (regiszternek) is nevezünk. Ennek elkülönítése azért fontos, mert a figyelem ezt emeli be először az információfeldolgozás belső folyamatába. Az emlékezet fajtáinak megkülönböztetésében érdemes hangsúlyozni az információ formájában megmutatkozó különbségeket. A hosszú távú memória többnyire jelentéssel bíró egységgé, „térképészeti jellé” alakítja az eredetileg érzékletesen megjelenő rövid távú információt. Ilyen értelemben a rövid távú memória úgy is felfogható mint egy ideiglenes, gyorsan elkészült vázlat a valóságról. Ezeket a vázlatokat az értelmezés, a belső feldolgozás alapján stabilan beépítjük a világról szóló ismereteink rendszerébe, a kognitív térképünkbe, és ez lesz a hosszú távú memória része. Ha egy ismeret nem épül be egy nagyobb, a tudat számára gyakran mozgósított tudásrendszerbe, akkor az elszigetelt ismeretként felidézhetetlen lesz, elfelejtjük. Nagy jelentősége van ennek a sportoló felkészítésében, hiszen nem elég elmondani, esetleg megmutatni, hogy mit várunk el tőle. A sportolónak magának kell olyan egységes belső rendszert kialakítani, amihez igazodni tud. Pontatlan mozgásképzet mellett nem lehet pontosan végrehajtott mozdulat. A megbeszélt taktikát, ha nem tudja beépíteni a mérkőzés közben használt sémarendszerébe, akkor mást tesz, mint amit megbeszéltünk.
A figyelem nem önálló, hanem a megismerési folyamatok egészét átfogó jelenség. Funkciója a szelektálás, tehát az éppen kínálkozó lehetőségek közül minden pillanatban egy mozzanatot választ és az a mozzanat kerül a tudat középpontjába. A figyelem ezt a feladatát az energiák átcsoportosításával éri el. Természetesen ez az átcsoportosítás olykor kívülről irányított, hiszen veszélyes, váratlan történések elterelhetik a figyelmet, de ennek is adaptív funkciója van. A belső irányítottságnak komoly előfeltétele a belső képünk, a kognitív térképünk rendezettsége. A belső rendezettség hiánya többek között a figyelem zavarához is vezet.
A belső képünk több, egymástól részben elkülöníthető alrendszerből áll. Ilyen értelemben legalább az alábbiakat különíthetjük el:
• érzékletes leképezés,
• logikai, műveleti leképezés,
• nyelvi leképezés.
Ha ezek a leképezések egymással nem alkotnak szerves egységet, akkor nem lesz eredményes a cselekvés belső értelmi irányítása.
Hasonlíthatjuk ezt a folyamatot pl. a térképkészítő munkájához. Amikor egy városról térképet készítünk, akkor tudjuk, hogy az valójában egy alkotási folyamat és nem egy másolás. A térkép nem azonos a világgal, sőt még csak nem is hasonlít rá. Ugyanakkor a jó térkép a valóságnak megfelel. A térkép készítésekor térképészeti jeleket, szimbólumokat használunk. Ha a városban vannak olyan részek, amelyekre nincs térképészeti jel, akkor az nem jelenik meg a térképen. A térképészeti hasonlat azért is szerencsés, mert a pszichológusok a világról alkotott képet, ezt a szubjektív valóságot gyakran nevezik kognitív térképnek. A valóságról készült különböző kognitív térképek egy közös rendszert alkotva tudnak igazán hatékony irányítást adni.
Fontos kérdései a kognitív pszichológiának, hogy honnan erednek, hogyan jönnek létre, esetleg változnak, fejlődnek ezek a belső jelek. Milyen mértékben mondhatjuk, hogy ezek a jelek univerzálisak, azaz minden
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
embernél azonosak? Nyilvánvaló, hogy az egyes kultúrák kognitív kategóriái („térképészeti jelei”) eltérőek, sőt mindenki tapasztalta már, hogy egyéni kategóriákat is használunk. Ez az egyik forrása az emberek, a kultúrák közötti értetlenségnek, vitának.
Említettük már az alaklélektan ismertetésénél a kognitív pszichológia egyik központi fogalmát, a sémát. Most nézzük meg konkrétabban!
3.3. A séma
Az észlelést – Ulric Neisser (1984) nyomán – olyan tevékenységnek fogjuk fel, amely időről időre akkor lép fel, amikor az észlelő anticipációs sémái képesek összhangba kerülni a környezet által nyújtott információkkal.
Értelmezhető egyrészt mint egy érzékletesen is leírható része a világnak, másrészt, mint a világban értelmezhető változás, azaz egy logikai történés. Vegyünk egy mindennapi fogalmat, az asztalt. Mindenkinek van egy általános „képe”, érzékletes sémája az asztalról. Amikor látunk egy tárgyat, végül is el tudjuk dönteni, hogy asztal-e vagy sem. Azaz megfelel-e az előzetesen létező sémának, tehát tudjuk-e asztalként látni. Ez a perceptuális séma, vagy a séma perceptuális aspektusa.
Ez kicsit általánosabban és részletesebben a következőket jelenti. Az észlelés nem egyszerűen a külső ingermintázattól, hanem az észlelő jártasságától, ismereteitől, tapasztalataitól is függ. Az, hogy egy előadáson elhangzott információkból a hallgatók mit észlelnek, az nem csak az elhangzottaktól, hanem a hallgatók ismereteitől, képességeitől, tapasztalataitól is függ. Ez rövidebb folyamatokra is érvényes. Hogy mit értünk meg egy mondat második feléből, az attól is függ, hogy mit értettünk meg az első feléből. Olvasás, hallgatás, tapintás, nézés, stb. olyan begyakorlott tevékenységek, amelyek korábban kialakult struktúrákon alapulnak.
Ezeket nevezzük tehát sémáknak, amelyek irányítják az észlelést, és annak nyomán módosulnak. A séma működését a megismerő tevékenységben az alábbi ábra mutatja.
4.2. ábra - A séma működési vázlata
Érdekességként megemlíthetjük, hogy az anticipált séma, ha elég erős néha, részleges megerősítés esetén legyőzheti a tényleges ingerhatásokat, és ilyenkor azt látjuk, amit szeretnénk, vagy amitől félünk stb.
Felfokozott izgalmi helyzetekben nagyobb a valószínűsége az ilyen szubjektív torzításoknak, tehát amikor azt
„látjuk”, amit látni szeretnénk, vagy ami a mi beállítódásunknak leginkább megfelel. Mérkőzésen ezért látják teljesen eltérő módon a kritikus helyzeteket a küzdő felek, és természetesen a szurkolók. A belső séma
„felülírja” a valóságot.
A séma tehát döntő jelentőségű fogalom, már az érzéki (perceptuális) megismerésben is, és különösen fontos a cselevés irányításában, a világhoz való cselekvő viszonyulásunkban. Mint utaltunk rá, a belső képünk, és ennek megfelelően a sémáink nem csak az érzékletes leképezést őrzik meg, hanem annak – mármint a történésnek – a logikáját is. A két aspektus a tudatban egymástól függetlenedhet és így a megismerés a belső képet sokféle módon saját maga tudatosan is átalakíthatja. Ezt a folyamatot nevezzük gondolkodásnak. A belső képünk tehát nem csak külső információ hatására, hanem többé-kevésbé tudatos belső aktivitás eredményeként is változik, fejlődik. A séma ebben a folyamatban, mint a 2. sz. ábrán látjuk, kiindulópont és végeredmény egyaránt lehet.
Ezért mondjuk, hogy a séma egyszerre a cselekvés mintája és minta a cselekvéshez, és ez érvényes a külső és belső cselekvésre egyaránt. Ebben a fejlődésben a belső kognitív térképünket úgy is értelmezhetjük, hogy az a sémáinknak egy folyamatosan bővülő és strukturálódó rendszere.
A sémák differenciálódása, sokasodása egyúttal lehetővé teszi az érzékelt valóság értelmezésében a sémák rivalizálását. Különösen a többértelmű vagy bizonytalan jelentésű ingermintázatnál. Hogy éppen milyen sémákat próbálunk ki vagy engedünk meg, az már egy speciális szelektivitás eredménye. A sémák válogatásának szervezése a figyelem feladata.
3.4. Az intelligenciáról
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
A világról kialakult belső kép funkciója végső soron az alkalmazkodás. Az alkalmazkodásnak ezt az értelemhez is kötött képességcsoportját szokásos intelligenciának nevezni. Az intelligencia fogalma a XX. század első felében vált kulcsfogalommá, amikor az intelligenciatesztek kidolgozása és alkalmazása révén az IQ fogalma is elterjedt a közgondolkodásban.
Az IQ (intelligenciahányados) eredetileg a gyermekek értelmi fejlettségét volt hivatott jellemezni. Képletben ez a következő módon fejezhető ki; IQ = MK/ÉK×100, ahol az MK a mentális kor, és az ÉK az életkor. A mentális kort úgy határozták meg, hogy megnézték, a gyermek egy adott életkornak megfelelő feladatok milyen arányát képes megoldani. A 100-as szorzó miatt az IQ 100 lesz, ha az MK és az ÉK megegyezik, tehát ha az életkorának pontosan megfelelő feladatokat tudja megoldani a gyermek. A felnőttek esetében a 100-as IQ az átlagosnak felel meg.
Az intelligencia értelmezésében néhány kérdésben folyamatos vita alakult ki az elmúlt évszázadban. Az egyik ilyen örök vitatéma az intelligencia örökletessége, a genetikus meghatározottsága. Az ezzel kapcsolatos értelmezéseket a személyiség vonáselméletével kapcsolatban részletezzük, hiszen a vita nem szűkült az intelligenciára. A másik fő vitakérdés, hogy az intellektus egységes, homogén képződmény, vagy egymástól viszonylag független alrendszerekből, modulokból áll. Úgy is fogalmazhatjuk a kérdést, hogy van-e általános intelligencia, vagy csak speciális intelligenciák vannak, amelyek általában egységes rendszernek látszanak.
Napjainkban a muduláris elképzelés látszik erősebb hatásúnak, melynek egyik ismert képviselője Gardner, aki az alábbi rendszert értelmezte.
Howard Gardner (1983, ismerteti Atkinson & Hilgard, 2005) szerint nem létezik egységes intelligencia, hanem legalább hatféle elkülönült intelligencia van. Ez a hat intelligencia egymástól független, elkülönült rendszerként, saját szabályai szerint működik. A hat intelligencia a következő:
1. nyelvi,
2. logikai-matematikai, 3. téri,
4. zenei,
5. testi-kinesztéziás,
6. személyes (perszonális; inter-, és intraperszonális).
A hatodikat, a személyes intelligenciát továbbbontotta még két részre, mégpedig a saját személyére, illetve a személyek közötti, azaz az intraperszonális és interperszonális intelligenciára. Az elmélet széles körű kísérleti igazolást nyert, de természetesen a vita folytatódik. Tévedés lenne persze azt gondolni, hogy a sportban csak a testi-kinesztéziás intelligenciának van szerepe, hiszen a cselekvés által egy rendszerként működik az egész személyiség, ahol az egyes részterületek kölcsönhatásban segítik, vagy éppen gátolják egymás működését.
Az intelligencia fontosságát nem megkérdőjelezve az ’50-es években a kreativitást is egyre fontosabb fogalomként kezelték. A kreativitás ebben az értelemben az intelligenciától részben független, de a személyiség más rétegeihez is kapcsolható képességcsoport. Néhányan a kreativitást egyszerűen egy újabb intelligenciafaktornak gondolják, de talán elmondhatjuk, hogy az intelligencia és a kreativitás megkülönböztetése mellett nagyobb számú és erősebb érvek szólnak. Az intelligencia körülhatároltabb, tisztábban mérhető. Gardner koncepciójában, mint láttuk, legfeljebb néhány független faktora van. A kreativitás ezzel szemben sokkal nehezebben mérhető, illetve a mérések prediktív értéke alacsonyabb szintű. A kreativitást soktényezős magatartásként értelmezhetjük. Érdekes lenne persze megtudni, hogy ha a kultúrában, annak értékrendszerében a kreativitás, az intelligencia rangjára emelkedne, akkor mennyire lenne vizsgálható. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kreatív magatartású személynek meg kell küzdeni az iskolai, munkahelyi és társadalmi szabályok konformitás kényszerével, míg az intelligens viselkedés éppen ezekhez a szabályokhoz igazodik.
A kreativitás tehát nem egyszerűen értelmes, hanem alkotó viszonyulás a világhoz, ami olykor nagy bátorságot, eredetiséget, érzékenységet is igényel. A ’60-as években a kutatások három fő területre – a kreatív folyamat, a kreatív személyiség és a kreatív produkció – vizsgálatára irányultak. Napjainkban a többirányú megközelítés jellemzi a kutatásokat. Ma bevallható, hogy a sok kutatási eredmény ellenére is valamiféle titokzatosság lengi körül a „nagy gondolatok” születését. Az alkotásban tehát az egész személyiség részt vesz, és a környezeti feltételek szerepe sem elhanyagolható.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
Az újabb kutatások rávilágítottak arra is, hogy az intelligencia és a kreativitás mellett az életben elért sikerek szempontjából fontos szerepe van az érzelmi intelligenciának is.
Az érzelmi intelligencia egyik megfogalmazása szerint az a képesség, hogy a személy monitorozza saját és mások érzéseit és érzelmeit, hogy megkülönböztesse ezeket egymástól, és hogy felhasználja ezt az információt gondolkodásban és viselkedésben. A szerzők eredetileg három, majd később négy képességgel jellemezték az érzelmi intelligenciát. Ezek a képességek és érzelmek és az érzelmi információk felhasználására vonatkoznak:
• Mások a saját érzelmeink észlelése, értékelése és kifejezése verbális vagy nem verbális módon: ez olyan képességekre utal, hogy 1.) azonosítjuk az érzelmeket saját magunkban, a másik személyben vagy éppen egy designban, zenében vagy történetben; 2.) tudatosítjuk saját és mások érzelmeit, valamint az ezzel összefüggő gondolatokat; 3.) különbséget tudunk tenni az érzelmek között, és adekvátan tudjuk kifejezni azokat.
• Az érzelmek felhasználása a gondolkodás és a cselekvés serkentésére: az a képességünk, hogy érzéseinket lefordítsuk, érzelmeinket felhasználjuk az ítéletekben, a gondolkodásban és a célok melletti kitartásban.
• Az érzelmek megértése és elemzése: az a képességünk, hogy meghatározzuk-értelmezzük az érzelmeket, az érzelmek komplex keverékét és az érzelmi átmenetet.
• Az érzelmek szabályozása az érzelmi és intellektuális fejlődés elősegítése érdekében: az a képességünk, hogy nyitottak legyünk saját és mások érzelmeinek és érzéseinek modulációjára. Érzelmi és intellektuális szintű képesség, ami azt is jelenti például, hogy tudjuk, hogyan nyugtathatjuk meg magunkat vagy éppen másokat erős stressz esetén.
Könnyű belátni, hogy a kognitív pszichológia fentebb vázolt értelmezései a sporttudomány számára is hasznos alapvetést nyújtanak. Az sportolók ugyanis – e felfogás szerint – nem a valósághoz, hanem az éppen aktuális belső képhez igazítják a viselkedésüket. Ennek a belső képnek a fejlesztése a felkészítés központi feladata kell, hogy legyen.
Az utóbbi évtizedben intenzíven fejlődő kognitív idegtudomány eredményeinek egy része jelentősen hozzájárulhat egy új, vagy „régi új” szemlélet kialakításához.
Egyik ilyen lényegi kérdés az explicit–implicit tudások viszonya. A kognitív tudatosság, az explicit tudás, a nevelés, az iskolai oktatás a hagyományos megközelítésben magasabb rendű értékként szerepel. Egyszerűbben fogalmazva ez a kérdés a „tudni mit” és a „tudni hogyan” viszonyát boncolgatja. A kétféle tudás megkülönböztetése elsősorban az iskolai oktatás, a pedagógia területén vált ki termékeny vitákat, és ennek eredményeként egyre általánosabban elfogadott álláspont, hogy ezek egymástól ugyan megkülönböztethetők, és van is viszonylagos önállóságuk, de lényegében kölcsönhatásban vannak, és bármelyik egyoldalú dominanciája értékvesztést eredményez. Ahogy az iskolában hagyományosan az explicit tudás primátusa a probléma, úgy a sportban az implicit tudás túlhangsúlyozása nevezhető hibának. Ez annak ellenére igaz, hogy a sportban ténylegesen az a döntő, hogy meg tudja-e csinálni, tehát a „tudni hogyan”. Sőt olykor a tudatos kontroll a mozgás összerendezettségét rontja is. Mégis azt állítjuk, hogy cselekvéses tapasztalatok tudatos elemzése, feldolgozása nélkül nehéz elképzelni magasabb szervezettségű cselekvésrendszerek kialakulását. Arról van ugyanis szó, hogy az implicit tudás szerveződését az explicit tudás döntően meghatározza. A kettős kérgi látórendszer Milner és Goodale (1995) -féle koncepcióját hozzuk fel példának részletezés nélkül. A koncepcióra röviden utal Pléh Csaba (2008), részletesebben ismerteti Kovács Ilona (2005). Eszerint a tarkólebenyre (O) beérkezett vizuális információ feldolgozása két egymástól eltérő úton halad. Az egyik – a gyorsabb – út a fali lebeny (P) felé küld információt, ami a cselekvés irányításában játszik fontos szerepet. Az információ másik – hosszabb – útja a halántéklebeny (T) irányába mutat, ami a tudatos felismerést segíti. A két feldolgozási mód aztán a frontális lebenyben (F) újból találkozik, és lehetővé válik az értelmes feldolgozás.
4.3. ábra - Milner és Goodale koncepciója a látórendszer cselekvési és észlelési-tudatos
útjának kettősségéről Kovács Ilona (2005) ismertetésében
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
Valójában ez a modell azt az életszerű helyzetet mutatja, hogy a cselekvéses reagálás gyorsabb mint a tudatos azonosítás. Ugyanakkor – és ezt érdemes hangsúlyozni – a tudatos azonosítás az „elkövetett” cselekvést minősíti, tehát pozitív vagy negatív megerősítő tényezővé válik, és ennek összes következményét rögzíti.
Például: az ökölvívó egy adott helyzetben az ellenfél mozdulatára gyors, nem tudatos választ ad. Viszonylag hamar kiderül, hogy a válasz helyes vagy helytelen volt. Ez a visszacsatolás a következő – hasonló – helyzetekben úgy nyilvánul meg, hogy vagy rögzíti az adott reakciót és egyre inkább alkalmazza, vagy – feldolgozva az eredménytelenséget – új reakciókat alakít ki. A sikeres cselekvési és kognitív sémák azután mindaddig felszabadulnak a tudatos kontroll gátló, lassító hatása alól, amíg eredményesek. Régebben ezt nevezték készségszintű cselekvésnek. Igaz ez egy – az ökölvívó példájánál maradva – ütéskombinációra, vagy labdajátékoknál a labdavezetés vagy cselezés sémáira. Ahogy – mint fentebb ismertettük – a vizuális információk közvetlenül szerepet játszanak a cselekvés irányításában, nyilvánvalóan igaz ez a többi érzékszervi modalitásra is.
Más oldalról ugyanakkor az is igaz, hogy ilyen cselekvésirányító szerepe nemcsak az elemi perceptuális információknak, hanem strukturált, sőt szimbólumként is értelmezhető információknak is van.
A cselekvés fejlődésének ilyen értelmezése lényegében megfelel annak a korábbi felfogásnak, hogy a készségek – mint automatizált cselekvési egységek – szerveződése magasabb szintű tudatosságot tesz lehetővé. Akinek a figyelmét nem köti le a labdakezelés és -vezetés, az a játékhelyzet egészére, az ellenfél és a társak mozgására tud figyelni. Ennél is magasabb szint, amikor már taktikai elemek, a csapat együttes cselekvési sémái is automatizálódtak. Ilyenkor a figyelem még inkább felszabadul és az ötletesség, az esztétikus kivitelezés kerülhet a középpontba.
Sok okunk van azt állítani tehát, hogy a sportban – mint sok más területen – a fejlődés és a fejlesztés alapja a cselekvéses tapasztalat. Nem célszerű – vagy legalábbis vitatható – a minden cselekvési tapasztalat nélküli, de érdeklődő jelentkezőnek elméleti elemzésre alapozott mozgásokat gyakoroltatni. Sok eredményes tenisziskola odaadja az ütőt és a labdát, majd elmondják, hogy az ütővel a hálón át a megfelelő területen belülre kell jutatni a labdát. A szabad gyakorlás egy szakasza után sok fiatal megtalálja a saját stílusát megalapozó fő sémákat. Ebből kiindulva a tudatosítás révén hatékonyan fejleszthetjük úgy a technikát, hogy közben a játék öröme is megmarad. Más példát említve, furcsa, amikor 10 éves korú gyerekek labdarúgó-mérkőzésén az edző folyamatosan kiabálva akarja a saját taktikai elképzeléseit megvalósítani a pályán lévőkkel. A szabad játék élménye nélkül nem igazán lehet eredményesen fejleszteni a kreatív egyéniséget, és ami a lényeg, nem a saját kezdeményezést, hanem az utasítások végrehajtásának a tapasztalatait rögzítik így a fiatalok.
A hagyományos gyakorlati tapasztalatok és a modern kognitív idegtudomány bizonyos eredményei egyaránt azt üzenik, hogy az eredményes, hatékony testnevelő, edző a gyermek, a sportoló pozitív, eredményt és örömet nyújtó saját tapasztalatait vegye észre, azt erősítse meg és segítse automatizálódni.
Az ügyesség egyik értelmezése lehet a külvilággal szembeni gátlásmentesség. A sikeres cselekvési sémákat fel lehet és fel kell szabadítani a közvetlen, tudatos irányítás gátló ellenőrzése alól. Minél magasabb szervezettségű cselekvési rendszerek válnak eredményessé, sikeressé, annál több pozitív élmény kíséri a sporttevékenységet.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
A tudatos elemzés és gyakorlás tehát eszköze, előfeltétele a gátlások alól felszabadult flow élményt nyújtó sporttevékenységnek. A flow élmény – amivel egy későbbi fejezetben foglalkozunk bővebben – olyan, a képességeink magas szintjét mozgósító sikeres tevékenység, amikor nem szorongunk, hanem mintegy
„áramlatként” szárnyal a lelkünk! Ezt a csúcsélményt a sport alapélménynek is tekinthetjük, amit nemcsak a világbajnokok, hanem a hobby sportolók is gyakran átélnek.
1. Miért segít a többtényezős intelligenciaelmélet a sport és az értelem kapcsolatának helyes értelmezésében?
2. A tartósságon kívül miben különbözik még a hosszú és rövid távú memóriában lévő információ?
3. A séma értelmezése hogyan tekinti tevékenységnek az észlelést?
4. Mi az IQ eredeti értelmezése?
5. Mi a kreativitás?
6. Értelmezze az érzelmi intelligenciát!
7. Hogyan kapcsolódik egymáshoz az explicit és az implicit memória a sportban?
8. A kognitív idegtudomány eredményei mivel indokolhatják, hogy a sportban az elméleti felkészítés csak a megfelelő cselekvési sémák kialakulása után lehet hasznos?
9. A kognitív idegtudomány értelmezésében a gátlásmentes cselekvés fejlesztésének mi a fő módszertani elve?