5.1. Behaviorizmus és a pozitív pszichológia
A XX. század emberjogi vívmánya, hogy a rossz nem az egyén karakteréből, hanem a méltatlan környezeti tényezőkből fakad. A tömegmozgalmakat nem rossz emberek mozgatták, hanem a méltatlan körülmények miatt érthető volt lázadásuk. A pszichológia, különösen a behaviorizmus, jelentős szerepet vállalt abban, hogy a jó és a rossz karakter helyébe a tudomány a pártatlan, leíró jellegű személyiség fogalmát helyezze. A személyiség eszerint képlékeny, eredendően sem nem jó, sem nem rossz, hanem a körülmények hatására válik azzá, ami. A tudományos szemléletnek az alapvető attitűdje, hogy az emberek megítélése helyett a megértés a fő feladat. Az ember viselkedésében szerepet játszanak ugyan a rá jellemző stabil belső diszpozíciók, de számos kísérlet igazolta, hogy a viselkedésünket a helyzet szintén jelentős mértékben meghatározhatja. Ennek az összefüggésnek az eredménye az interakcionista megközelítés, amit a személyiség vonáselméletének értelmezésénél majd említettünk. A személyiség alakíthatóságát tudományos alapvetésként a behaviorizmus képviselte. Utalunk itt Watson híres kijelentésére, amit szintén később a személyiségről szóló fejezetben idézünk.
A tudomány természetesen csak leírta és értelmezte azt a társadalmi közfelfogásban erősödő emberképet, amire leginkább a haszonelvűség a megfelelő kifejezés. A behaviorizmus ezt tudományosan úgy fogalmazta meg,
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
hogy a viselkedés mint objektív tény, a tudományos elemzésre alkalmas, de az a belső lelki történés, ami a viselkedésben nem nyilvánul meg, az a tudomány számára nem létezik. Az objektivitásra törekvés tehát a nem könnyen megragadható lelki tartalmakat bagatellizálta, vagy legalábbis a velük való érdemi foglalkozást tudománytalannak, haszontalannak vélte. Nem nehéz ezt a logikát meglátni abban a köznapi nézetben, miszerint az ember mértéke a viselkedés, a teljesítmény, a siker. Napjainkban ezt sokan a felmutatható nyereséggel mérik.
A haszonelvűség „hozadéka”, a teljesítménykényszer, az anyagi haszonszerzés, a gyakorlati szempontok elsődlegessége számtalan egészségtelen tünetet eredményez. Az emberek túlhajszoltak, a sikeres emberek még sikeresebbek akarnak lenni, sajátos testi, lelki, de leginkább pszichoszomatikus tüneteket mutatnak. Ez az „új értékrend” tehát erősen veszélyezteti a testi-lelki egészséget, ami az emberi boldogság hiányával jár. Ebben az értékrendben tehát a sikeres emberek sem boldogabbak. A behaviorizmusból kiinduló pszichológiai értelmezésekben nincs helye a minősített emberi természetnek, tehát nincs jó és rossz. Márpedig – és ez okfejtésük lényegi pontja – az emberek gondolkodásában, a mindennapi életben, a törvényeinkben, a gyermeknevelési szokásainkban, lényegében a kultúrában mélyen beivódva ott van a jó és a rossz karakter fogalma.
A fentiek felismeréséből is táplálkozik a pozitív pszichológia képviselőinek az igénye a paradigmaváltásra. A pozitív pszichológia a boldogság tanulmányozását tűzte ki célul. Olyan egyszerű kérdésekre keresi a választ, mint például, hogy „Mennyire boldogok az emberek?”, vagy „Kik a boldog emberek?”, illetve „Milyen személyiségvonásokhoz és milyen körülményekhez kötődik a boldog élet?”
A pozitív pszichológia magyar származású nagy egyénisége, Csíkszentmihályi Mihály a következő oldalakon elemzett flow-képesség mentén keresi a megadható válaszokat. Az irányzat másik nagy képviselője, Martin Seligman (2004) elérkezettnek látja az időt, hogy az emberi viselkedés tudományos magyarázatában feltámassza a jó és a rossz karakter fogalmát. Meglátása szerint a létező emberi természet, amiből az emberi viselkedés fakad, két formában, a hibás vagy „rossz”, és az erényes vagy „angyali” formában jelenik meg. További megállapítása, hogy az emberi boldogság természetes forrása az erényes viselkedés. Kiindulópontként a kultúrák feletti erényesség kritériumait keresték. A kutatócsoport elemezte az elmúlt háromezer év minden jelentősnek ismert vallási és filozófiai alapművét, ami az emberi erényeket megnevezi és értelmezi. Így elemezték többek között a Bibliát, a Koránt, a Talmudot, a szamurájok erkölcsi kódexét a Bushidót, de elolvasták Arisztotelész, Platón, Szent Ágoston, Konfucius, Buddha, Lao-ce, Benjámin Franklin és sok más jelentős és elismert gondolkodó erénykatalógusát. A kutatók legnagyobb meglepetésére az elemzés révén hat olyan erényt találtak, amelyek az elemzett művek és kultúrák mindegyike számára fontosak voltak. (A meglepetést persze zárójelezhetjük, hiszen mi másért dolgoztak volna, mintsem, hogy remélték, találnak közös értéket.) Ezt a hat erényt meg is nevezik: a bölcsesség és tudás, a bátorság, a szeretet és emberiesség, az igazságosság, a mértékletesség, a spiritualitás és transzcendencia.
Talán azt nem kell részletesen indokolni, hogy miért is tartjuk fontosnak a sport szempontjából mindazt, ami az erények és a boldogság kapcsolatára utal. A sport területén is eluralkodott a haszonelvűség, a győzelem, a siker mindennél fontosabb követelménye. A teljesítménykényszer, az ebből származó anyagi haszon, az üzleti siker sokszor elhomályosítja a sport eredeti lényegét. Az élsportban ma már ez a természetes. Lehetségesnek látjuk, hogy az élsport körüli haszonelvűség a sportolók testi és lelki egészségét egyaránt veszélyeztetheti. Még szerencse, hogy a sportbeli sikerek olykor feledtetik mindazt, ami rossz vagy keserű. A kérdést szeretnénk nyitva hagyni: Tényleg mindent fel kell-e áldozni a mégoly magasztos bajnoki címekért vagy lehetséges lesz még egyszer az erényes, tiszta versenyek diadala?
5.2. Flow a sportban
„Amikor az ember teljesen eggyé válik azzal, amit csinál és tudja, hogy erős, és legalábbis az adott pillanatban ő maga irányítja sorsát, és az eredményektől függetlenül úgy érzi, hogy minden milyen jó… akkor éli át teljes lényével, hogy áramlik benne az élet. Ez a flow.”1 „A sport és flow” című könyv előszavának első mondatait idéztük Susan A. Jackson és Csíkszentmihályi Mihály 2001-ben a Vince Kiadó gondozásában megjelent könyvének 7. oldaláról. A fogalom gyorsan közismertté vált, és rendkívül árnyaltan sok helyzetben értelmezték.
Mégis úgy látjuk, hogy a sport valóban nagyszerű terepe, táptalaja a flow megjelenésének. A sportolók, edzők ezzel kapcsolatos beszámolói megerősítik a jelenség motiváló erejét, különlegességét. A „flow” elmélete szerint személyiségünk kiteljesedésének és képességeink fejlesztésének egyik központi mozgatója ez az élmény. Egy másik érzékletes megfogalmazás szerint flow-élményt akkor élünk át, amikor szárnyal a lelkünk. A flow-élmény az egyik korábbi értelmezésben megfelel a küzdelem élvezetének, illetve az elért célokhoz kötődő küzdelem értéknövelő hatásának. Ebben az értelemben az ember ellentmond a haszonelvűségnek, hiszen nem a küzdelem
1 Susan A. Jackson–Csíkszentmihályi Mihály: Sport és flow. Az optimális élmény. Vince Kiadó, Budapest, 2001. 7. p.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
nélküli, „könnyű diadal” okozza az igazi boldogságot. A következő ábrán látjuk, hogy a feladatok és a képességek függvényében milyen élményeket élünk át, és a boldogság fő forrását jelentő flow a magas képességhez társuló nehéz feladatok találkozási pontján jelenik meg.
4.4. ábra - A flow helye a feladathelyzetben átélt élmények rendszerében Oláh (2005) nyomán
A flow-élmény, a flow-képesség tudományos kutatása még rövid múltra tekint vissza. Hazánkban Oláh Attila (2005) könyvéből tájékozódhatunk a Flow Kérdőív alkalmazási lehetőségeiről.
1. Értelmezze a behaviorizmus, a haszonelvűség és a pozitív pszichológia kapcsolatát!
2. Szükségszerű-e a sport és a haszonelvűség szoros kapcsolata?
3. Miért jó terepe a sport a flow értelmezésének?
6. A személyiségről
Az edző, a sportvezető számára alapvető és fontos feladat a sportoló személyiségének megbízható ismerete.
Ebben a kérdésben okkal fordulnak a szakemberek a pszichológia tudományához. De mit is értünk a személyiség fogalma alatt? Ha tömör választ adunk, akkor azt mondhatjuk, hogy személyiség az egyén összes tulajdonságának egységes és dinamikus szerveződése. Ebből az következik, hogy megszámlálhatatlan jellegzetesség, meghatározott struktúrába szerveződve, folytonos változás közben a megismerhetőség szempontjából nehéz kérdésnek látszik. A sok tulajdonság között természetesen érdemes válogatni, és a válogatás egyik szempontja lehet, hogy a jellegzetesség milyen mértékű állandóságot mutat. Más esetben arra lehetünk kíváncsiak, hogy a személyiség változása milyen irányú és mértékű, hiszen a jövőbeli viselkedésre akarunk következtetni. A következőkben arra térünk ki, hogy milyen segítséget remélhetünk a pszichológia tudományától ezekben a kérdésekben. A tudomány eredményeinek értő alkalmazása bizonyos elvi, fogalmi tisztázást is igényel. Az ismertetést ezekkel a kérdésekkel kezdjük.
Az emberrel foglalkozó tudományágak képviselőit mindig foglalkoztatta az a kérdés, hogy mitől vagyunk olyanok, amilyenek. A háttérben a filozófiai értelemben vett determináció kérdése áll. Természetesen a kérdésre adott válaszok a kultúrtörténet során rendkívül változatosak voltak, sőt a variációk száma napjainkban is növekszik. A tudományos elméleteket ugyanakkor az alapkérdés szempontjából három fő csoportra oszthatjuk.
Biológiai, genetikai determináció
Sokféle formában jelentek meg azok az elméletek, amelyek a személyiség biológiai, genetikai programjában látják a döntő determinációt. A testi, biológiai, illetve napjainkban a genetikai determináció elméletei mindig is jelen voltak, nemcsak a közgondolkodásban, hanem a tudományos irányzatokban is. Ezeknek az elméleteknek a szélsőséges változatai nem sok teret adnak a személyiség környezet által történő módosításának, tehát az alakíthatóságának.
A „tiszta lap”, vagyis a „tabula rasa” elmélet
Ezzel ellentétes elméletcsoport tiszta formájában az angol szenzualizmus képviselőinél jelent meg, de bizonyos értelemben Arisztotelész felfogása is ide sorolható. Arisztotelész is az érzéki tapasztalásban látta a tudás forrását. Szerinte a valóság történései az egyénben olyan lenyomatot képzenek, mint a pecsétgyűrű a forró viaszban. A belső képünk a világról tehát a valóság „formája”, annak anyagi tartalma nélkül. A lényeg, hogy a
„forma” kívülről, az anyagi valóságból, a környezetből származtatható.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
Locke „tabula rasa” elmélete már sokkal egyértelműbbé tette a tapasztalatok elsődlegességét. Watson a behaviorizmus atyja pedig állítólag egyszer azt mondta, hogy „adjatok egy gyereket, és én azt csinálok belőle, amit akartok”. Watson eredeti fogalmazását, melyben némileg árnyaltabban fejezi ki fő gondolatát, Pléh Csaba (1992) pontosan idézi:
„Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket és az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva, olyan szakembert nevelek belőle, amilyet csak akarok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, főnököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elődei tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, foglalkozásától és fajától.”2
A behaviorista megközelítésnek ez a túlzó állítása természetesen a gyakorlatban nem igazolódott, de jól mutatja, hogy a felfogás a környezeti feltételek sajátosságaiban látja a személyiségfejlődés döntő determinációját.
Többtényezős, kibékítő elméletek
Az ideológiai kisugárzás a harmadik, úgynevezett kibékítő elméletek csoportjára is jellemző. Ezek az elméletek hol százalékos arányok meghatározásával, hol egyéb logikai kölcsönhatások értelmezésével próbálják az egyensúlyt megteremteni. A két- vagy többtényezős elméletekben a problémát tisztán logikai és szaktudományos érvekkel elemzik, mégis a közvélemény érzékenyen reagál arra, ha burkolt formában ugyan, de valamely szélsőség megjelenését észleli.
Ha elfogadjuk a biológiai, genetikai változások 40 000 éves szünetelésének a gondolatát, akkor feltétlenül érdemes továbbra is megőrizni az emberi természet biológiai alapjait olyannak, amilyen eddig volt. Meglátásunk szerint még jó ideig a genetikai eredmények nem is teszik lehetővé, hogy az emberiség génkészletét érdemben megváltoztassuk. Reméljük, az eredmények alkalmazása valóban a biológia, a gyógyítás és az ilyen jellegű tanácsadás területén marad.
Fenti gondolatmenet alapján tehát, ha az emberi tulajdonságok stabilitását és változékonyságát kutatjuk, akkor ebben a determinációban, az emberiség történelmében a gének a konstans szerepét játszzák, természetesen az egyedek végtelen számú változékonyságával együtt. Az emberi tulajdonságok változásában, fejlődésében ezek szerint a dinamikus oldalt a természeti, a társadalmi, valamint a kulturális környezet adja. A valódi kibékítő elméletek tehát nem állítják szembe egymással a genetikai, biológiai, illetve a környezeti kulturális örökséget.
Közismert analógia szerint a két tényezőcsoport úgy determinálja az egyén tulajdonságait, mint például a téglalap szélessége és hosszúsága a téglalap területét. A területben elválaszthatatlanul jelen van a szélesség és a hosszúság, és értelmetlen megkérdezni, hogy melyik a domináns.
Az „örök emberi” tehát ha létezik, akkor változik, jó esetben fejlődik, de jó ideje ebben a változásban, fejlődésben nem a génállomány, és nem a biológiai alap változása a meghatározó. Az általános emberi természet jobb megértése lehetőséget teremt a konkrét emberek, generációk, társadalmi csoportok jobb megérésére.
Természetes ugyanis, hogy az általános emberi természet végtelen változatosságban, az egyedekben valósul meg. A személyiségpszichológia az a tudomány, amelyik az egyéni különbségek kialakulását, annak törvényszerűségeit hivatott vizsgálni. Ahogy az általános emberi természet kutatásában, úgy az egyéni különbségek feltárásában is érvényesülni kell a többtényezős, interakcionista megközelítésnek.
6.1. A személyiség vonáselmélete
A személyiségpszichológia tehát, mint utaltunk rá, alapkérésként foglakozik az emberek közötti különbségek jellegzetességeivel, ezeknek a különbségeknek a meghatározó okaival, valamint a jellegzetességek kialakulásával fejlődésével. Allport, a személyiség vonáselméletének megalapozója, könyvében a
„személyiségvonások tana” című fejezetnek rezüméjét a következő mondattal kezdi: „Nincs senki, még a pszichológusok között sem, akinek kétséges lenne, hogy az érett felnőtt személy viselkedése mögött jellegzetes diszpozíciók, vagyis személyiségvonások vannak.”3 Ez a sokat idézett mondat, illetve ennek a mondatnak az evidenciája mégis sok gondot okoz a kutatóknak. Egyrészt, mert ha valami ilyen nyilvánvalóan létezik, és az egyénekre viszonylagos állandósággal jellemző, akkor azt meg lehet határozni. Másrészről nemcsak azt fontos tudni, hogy mi és milyen, hanem azt is, hogy miért olyan. Nos, ezekre a kérdésekre a valódi, tiszta választ nagyon nehéz megadni.
2 Watson, J. B.: Behaviorism. 1924, 104. p., idézi Pléh Csaba: Pszichológiatörténet. Gondolat, Budapest. 1992. 151. p.)
3 Matthews G.–Deary I. J.: Personality Traits. Cambridge University Press 1998. 13. p.
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
A típustanok és személyiségvonások történelmileg kialakult változatainak jó áttekintését adják tanulmánygyűjteményük előszavában Halász László és Marton L. Magda (1978).
A tipológiák az egyes típusok között minőségi különbséget tételeznek, míg a vonáselméletek inkább az adott dimenzióban a mennyiségi eltéréseket értelmezik. A vonáselméletek további kérdése, hogy a vonások mindegyike létezik-e minden embernél, vagy az emberek egyedisége az erősebb.
Különböző elméleti és módszertani megközelítésben, természetesen minden esetben empirikus adatokkal alátámasztott érvrendszerrel, számtalan kutató alkotta meg a maga vonáselméletét. Az egyes elméletek az általuk talált személyiségvonások mérésére alkalmas tesztet is kidolgoztak, így bőséges szakirodalmi háttere van különböző módon nyert adatok összehasonlító elemzésének. A mi szempontunkból ennek a bőséges információmennyiségnek egyik nagy előnye, hogy válogathatunk a kipróbált mérőeljárások között. Nehéz ma már olyan személyiségjellegzetességet megnevezni, amelyik mérését még nem próbálta meg senki.
Az elméletalkotók a konszenzus keresése közben arra jutottak, hogy van néhány nagy jelentőségű tulajdonságegyüttes, amit alapvető diszpozícióként, azaz személyiségvonásként (trait) értelmezhetünk. Ezek száma 3 és 7 között mozog, illetve az elnevezésekben a hasonlóságok ellenére vannak viták. Azt egyik elméletalkotó sem zárja ki, hogy célirányosan egy-egy újabb, de mindenképpen szűkebb terjedelmű alfaktort lehet találni, és skálát is lehet hozzárendelni. Ezeknek a skáláknak illetve vonásoknak minden önállóságuk ellenére szűkebb a tartományuk, mint a nagy szupervonásoknak.
A viselkedés a helyzettől vagy vonástól függ?
A vonást Allport diszpozícióként értelmezte, ami bizonyos konzisztenciával rendelkezik. Konzisztencia alatt itt a személyiség bizonyos állandóságát, stabilitását értjük. Felmerül a kérdés, hogy a vonások milyen mértékben határozzák meg a viselkedést. Sőt egy-egy köznapi tapasztalat, valamint néhány kísérleti eredmény már az alapfeltevést is megkérdőjelez. Azt, hogy létezik-e a vonás jellegű állandóság a személyen belül.
Néhány szociálpszichológiai kísérlet már nehezebb helyzetbe hozza a vonáselmélethez ragaszkodókat. Milgram (1963, 1974 ismerteti: Atkinson & Hilgard 2005) kísérleteire gondolunk elsősorban. Ezekben a kísérletekben egyértelművé vált, hogy a normális és becsületes állampolgárok jelentős hányada bizonyos szituációban virtuális gyilkosságot követ el. Virtuális gyilkosságot olyan értelemben, hogy ő maga azt hiheti, hogy valóban megölt egy embert, akit korábban nem is ismert. Valójában csak a kísérleti elrendezés volt félrevezető.
Kétségtelen, hogy egyre több ok szól amellett, hogy a viselkedésünket nem célszerű kizárólag a személy belső tulajdonságának mint oknak tulajdonítani. A célirányos kísérletek, melyek szisztematikusan igyekeztek különválasztani a helyzet, illetve a vonásból fakadó tényezőket, arra az eredményre jutottak, hogy nem elegendő az egyik tényező ismerete a viselkedés bejósolására. A vonás és helyzet vita eredményeként született meg az interakcionizmus, amely a két tényező együtthatásaként értelmezi a viselkedést. Az interakcionizmus szemlélete szerint van olyan típusú helyzet, amiben könnyebben, és van, amiben nehezebben nyilvánul meg, fejlődik ki a személyiség valamely jellegzetessége. Természetesen ez a logika fordítva is igaz, tehát egy adott helyzetben könnyebben bontakozik ki az egyik, míg kevésbé valószínűen a másik személyiségvonás.
6.2. A személyiség mérése
A mérési lehetőségek bemutatása előtt azért tartottuk fontosnak a fenti elméleti, az értelmezéshez kapcsolódó teoretikus viták ismertetését, mert érzékeltetni akartuk a mérési eredmények helyes értelmezésének a bizonytalanságait. Csak jól felkészült, szakmai tapasztalatokkal is rendelkező szakember kezében értékes a személyiség mérését segítő tesztsorozat. Etikai szabályok tiltják is bizonyos tesztek szakszerűtlen alkalmazását.
Különösen kényes kérdés, ha a személyiségvizsgálatokból a sportolóra nézve olyan következtetések is származhatnak, amelyek őt valamilyen lényeges egzisztenciális szempontból érintik. Ezért általában csak képzett pszichológus használhatja ezeket a teszteket. Más a helyzet, ha kutatási célból, és nem a személy sorsát is érintő kérdések megválaszolására gyűjtünk a tesztekkel adatokat. Ilyen esetben a tudományos kutatás szabályait kell betartani, de természetesen az elméleti szakmai felkészültség ekkor is előnyös.
A mérőeljárások ismertetésének részleteitől a felsorolt okok miatt eltekintünk, de megjelölünk néhány szakirodalmat, ahol erről bővebb ismereteket szerezhet az érdeklődő: Karczag Judit (1988), Oláh Attila (2005), Rózsa Sándor és mtsai. (2005), Dr. Nagykáldi Csaba (1998).
6.3. A sportoló személyisége
Sport és pszichológia, test és lélek – Gáspár Mihály
A személyiség-lélektani alapvetés után okkal tehető fel a kérdés, hogy pszichológiai értelemben különbözik-e a sportolók és a nem sportolók személyisége. A kérdésre akkor lehet jó választ adni, ha pontosabban kérdezünk, tehát rögzítjük, hogy kit tekintünk sportolónak. Sportolónak tekintsük-e azt, aki napi vagy heti rendszerességgel valamilyen rekreációs mozgást végez, vagy csak az legyen sportoló, aki rendszeresen versenyeken indul? A magunk részéről úgy véljük, hogy a versenyszerű sportolást ilyen szempontból lényeges kritériumnak kell tekinteni, tehát a rekreáció és a sport nem felcserélhető fogalmak. Ha a kiinduló kritérium, hogy a rendszeresen versenyzők személyisége más-e mint a versenyt elkerülőké, akkor már a válasz is tisztábban megfogalmazható.
Zavaró csak az lehet, hogy az életnek a versenyzés eléggé jellemző része, tehát verseny nem csak a sportban van. Ezért a válaszunk nemcsak a sportolókra, hanem mindazokra érvényes lesz, akik rendszeresen versenyhelyzetbe kerülnek az élet különböző területein. A sport keretein belül folyó versenyekre ugyanakkor a viszonylag jól átlátható szabályozottság jellemző. Ez akkor is igaz, ha a sportágak között jelentős különbségek vannak abban, hogy az eredményességet a szubjektív (bírói, pontozói) szempontok milyen mértékben befolyásolják.
A kérdésre először általános választ adunk. Mivel a versenyzést állítottuk a középpontba, a versenyzés pszichológiai jellegzetességeiből érdemes kiindulni. A verseny egy különlegesen motivált helyzet.
Különlegessége abban van, hogy magasabb feszültséget teremt, tehát az egyébként esetleg unalmas, érdektelen tevékenység is izgalmas, fontos lesz a résztvevőnek. A vezetők, a pedagógusok ezért szeretik alkalmazni a versenyeztetést. A rendszeresen versenyző magasabb feszültségen éli az életét, ezért bátran mondhatjuk, hogy keresi is és kedveli a megmérettetést, az izgalmat. Igaz, az izgalmat az is kedveli, aki beül a hullámvasútba, illetve esetleg bikaviadalra jár. A sportoló izgalomkeresése más, ő saját magát méri és mutatja meg olyan helyzetben, ahol képességeit, felkészültségét rendszeresen megítélik. A pszichológia ezt ego-involvált (nyers fordítással én-bevonódásos) helyzetnek nevezi. A fenti okfejtést olyan pszichológiai felmérések is alátámasztják, mely szerint a sportolók a szorongást, a szorongásosságot mérő tesztekben magasabb pontértéket érnek el. Ez mégsem azt jelenti, hogy szorongóbbak, mert ugyanakkor az is igaz, hogy a magasabb szorongási eredmény nem jár együtt gyakoribb vagy erősebb neurotikus tünetekkel. Köznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a magasabb feszültségeket a sportoló (a versenyző) jól uralja, mások, akik a versenyhelyzetet el akarják kerülni, de vállalni kell, akkor alkalmazkodási zavaraik lesznek. Más a helyzet, ha valaki tud és szeret
Különlegessége abban van, hogy magasabb feszültséget teremt, tehát az egyébként esetleg unalmas, érdektelen tevékenység is izgalmas, fontos lesz a résztvevőnek. A vezetők, a pedagógusok ezért szeretik alkalmazni a versenyeztetést. A rendszeresen versenyző magasabb feszültségen éli az életét, ezért bátran mondhatjuk, hogy keresi is és kedveli a megmérettetést, az izgalmat. Igaz, az izgalmat az is kedveli, aki beül a hullámvasútba, illetve esetleg bikaviadalra jár. A sportoló izgalomkeresése más, ő saját magát méri és mutatja meg olyan helyzetben, ahol képességeit, felkészültségét rendszeresen megítélik. A pszichológia ezt ego-involvált (nyers fordítással én-bevonódásos) helyzetnek nevezi. A fenti okfejtést olyan pszichológiai felmérések is alátámasztják, mely szerint a sportolók a szorongást, a szorongásosságot mérő tesztekben magasabb pontértéket érnek el. Ez mégsem azt jelenti, hogy szorongóbbak, mert ugyanakkor az is igaz, hogy a magasabb szorongási eredmény nem jár együtt gyakoribb vagy erősebb neurotikus tünetekkel. Köznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a magasabb feszültségeket a sportoló (a versenyző) jól uralja, mások, akik a versenyhelyzetet el akarják kerülni, de vállalni kell, akkor alkalmazkodási zavaraik lesznek. Más a helyzet, ha valaki tud és szeret