Pragmatika és tudatelmélet összefüggései felnőtt klinikai populációkban

A legkorábbi vizsgálatok tudatelméleti deficittel rendelkező populációk nyelvhasználatában detektálták a tudatelmélet sérülésének pragmatikai következményeit. A tipikus nyelvfejlődés kapcsán láthattuk, hogy a mások mentális állapotainak, szándékának, a beszélő kommunikatív intencióinak felismerése, vagyis a tudatelmélet gyökerei jelentik a nyelv elsajátításának alapját.

Ugyanakkor ez a kognitív képesség hiányzik vagy erősen sérült autizmusban, ezért az autizmussal élő személyek nem képesek mások implicit kommunikatív szándékait felismerni, ami legmarkánsabban a nem szó szerinti nyelvhasználat megértésének deficitjében mutatkozik meg (Happé 1994, Minshew és mtsai 1995, Baron-Cohen és mtsai 1997, Tager-Flusberg és mtsai 2005, Győri 2014).

Az egyik legkorábbi, autizmussal élő személyekkel végzett vizsgálat (Happé 1993, a vizsgálat részletes leírása a következő alfejezetben) egyrészt azt mutatta, hogy a hasonlat, a metafora és az irónia megértése nem egyformán jelent nehézséget a számukra, s e nem szó szerinti formák megértése és a tudatelmélet fejlettségi szintjei között a relevanciaelmélet megfogalmazásainak (Sperber és Wilson 1986/1995) megfelelő összefüggések vannak. Az eredmények világos összefüggést demonstrálnak arra nézve, hogy a metafora megértése az elsőszintű tudatelméleti képesség meglétét, az iróniáé magasabb szintű szándéktulajdonítási szint meglétét feltételezi.

Hasonló összefüggések mutatkoztak még magasan funkcionáló autisták körében is. Ozonoff és

szindrómás egyének, valamint jobbfélteke sérültek esetében a figuratív nyelvhasználat, a humor és az indirekt kérések megértésének vizsgálata során. Győri (2009) szintén a tudatelméleti képesség és az irónia megértésének összefüggéseiről, mintázatairól számol be magasan funkcionáló autista személyekkel végzett vizsgálataik eredményei alapján.

A jobbfélteke sérültek nyelvi nehézségeivel kapcsolatban több tanulmány (Champagne-Lavau és mtsai 2007, Martin és McDonald 2003) is rámutatott arra, hogy a figuratív nyelvhasználat (metafora, humor, irónia és indirekt beszédaktusok) megértésében deficitet mutatnak. Mentális állapotukra vonatkozó eredmények szerint (Happé és mtsai. 1999, Siegal és mtsai 1996, Winner és mtsai 1998, Surian és Siegal 2001) a balfélteke sérültekhez képest nagyobb nehézséget jelent számukra mások intenciójának meghatározása a tudatelméleti feladatok során, továbbá a másodrendű hamis vélekedés is problémát okozott számukra. Egy későbbi tanulmány (Champagne-Lavau és Joanette 2009) e két tényező – figuratív nyelvhasználat és tudatelmélet – közötti összefüggéseket vizsgálja, s eredményeik megerősítik a tudatelmélet és figuratív nyelvhasználat megértésének korábban már adatolt összefüggéseit (Happé 1993). Ugyanakkor rámutatnak egyrészt arra is, hogy nem minden jobbfélteke sérült mutat deficitet a pragmatikai vagy a tudatelméleti feladatokban, s a betegek a nyelvi megértésbeli mutatóik szerint (ép, sérült nem szó szerinti értelmezés, sérült szó szerinti értelmezés) csoportokat alkotnak, másrészt hogy a pragmatikai deficit hátterében a tudatelmélet sérülése mellet a végrehajtó működésének zavara is áll.

Gyakran traumás agyi sérülés (traumatic brain injury) következtében alakul ki pragmatikai deficit. Azoknál a traumás agyi sérülteknél, akiknél a frontális területeket érte a károsodás, a pragmatika egyes aspektusainak (társalgási implikatúrák, szarkazmus, humor, kétértelműség megértése és produkciója) deficitjét találták (McDonald 1992, McDonald és Pearce 1996, Docking és mtsai 1999, McDonald és Pearce 1998, Mcdonald és van Sommers 1993). Emellett a sérültek a szociális interakciókban egyáltalán nem, vagy kevéssé mutatnak a másik személy iránt érdeklődést (egocentrizmus). A betegek tudatelméleti képességeit illetően úgy találták (Santoro és Spiers 1994), hogy számukra mind az első-, mind a másodrendű tudatelméleti feladatok nehézséget okoznak. Martin és Mcdonald (2003) szerint a traumás agyi sérülteknél hasonló kapcsolat áll fenn a pragmatikai és tudatelméleti képességek között, mint amit autizmusban és jobbfélteke sérülteknél mutattak ki, jóllehet az összefüggés irányát, a kauzalitást nem tartják tisztázottnak.

Egy szkizofréniával élő személlyel készített esettanulmány (Fine és mtsai 2001) azt mutatta, hogy a páciens erőteljes szándéktulajdonítási deficittel az átlagnak megfelelő teljesítményt nyújtott a metaforák megértésében, ugyanakkor az irónia interpretálása súlyosan sérültnek mutatkozott. Langdon és mtsai (2002) arról számolnak be, hogy az általuk vizsgált szkizofréniás személyek mind a hamisvélekedés-tesztekben, mind pedig a metafora és irónia megértésében szignifikánsan gyengébben teljesítenek, mint a kontroll csoport tagjai.

Ugyanakkor azt is megállapítják, hogy míg a metaforikus kifejezések megértése csupán alapvető mentalizációs szintet feltételez, addig az irónia megértéséhez elengedhetetlennek tűnik a hamisvélekedés magasabb szintéjének az elérése, és eredményeiket konzisztensnek találják a relevanciaelméletben (Sperber és Wilson (1986/1995) megfogalmazott tételekkel. A hazai vizsgálatokban (Herold és mtsai 2000, 2002, Herold 2005) egyrészt arra keresték a választ, hogy a tudatelméleti zavar magához a szkizofrénia betegségéhez kapcsolódik-e, vagy csupán annak akut fázisához kötődik, másrészt milyen összefüggést mutat a pragmatikai készségekkel.

Kimutatták, szemben a korábbi eredményekkel, hogy a mentalizációs deficit jelen van a szkizofrénia remissziós fázisában is − az akut fázistól független jelenségként −, ami a tudatelméleti deficit „trait marker” jellegét sugallja. Az eredmények szerint a szkizofrének szignifikánsan rosszabbul dekódolták a relevancia maxima megsértését, és rosszabbul értelmezték az iróniát, mint a nem pszichotikus depressziós betegek. Vagyis az irónia megértését vizsgáló feladatokban nyújtott gyenge teljesítmény jelezte legérzékenyebben a pragmatikai deficitet. Ugyanakkor megállapították azt is, hogy szkizofréniában nem érvényesültek az elméletileg elvárható, és az összpopulációra jellemző mentalizációs és nyelvpragmatikai összefüggések (miszerint a metafora az elsőrendű, az irónia a másodrendű tudatelméleti feladattal mutat korrelációt).

A klinikai adatokból származó eredmények jól mutatják, hogy a szándéktulajdonítási képesség működése és a nem szó szerinti nyelvhasználat között valamiféle összefüggés van. Ugyanakkor az eredmények heterogenitása azt is mutatja, hogy ennek az összefüggésnek a minősége, erőssége, valamint az egyes patológiás eltérésekre jellemző sajátosságai még nem teljesen tisztázottak, melynek hátterében az állhat, hogy az atipikus működések mögött valószínűleg más kognitív működési zavarok – végrehajtó működés zavara – (is) állhatnak (vö. Győri 2014).

3.2.3. A tudatelmélet, valamint a célzás, a metafora és az irónia megértésének atipikus