Metafora

Míg az indirekt kérések, s köztük a célzások leírása főként a beszédaktus-elmélet (Austin 1962/1990, Searle 1975) számára volt központi kérdés, addig a metafora természetének leírása már az ókortól kezdődően a tudományos érdeklődés (filozófia, retorika, pragmatika, pszicholingvisztika) fókuszában helyezkedik el. Jelen dolgozat keretei között csupán a két utóbbi tudományterület főbb megközelítéseinek bemutatására vállalkozom.

Searle (1979) megkülönbözteti a nem szó szerinti jelentéseket az indirekt beszédaktusoktól (vö.

2.1 alfejezet), s az előbbiek körébe sorolja a metaforát is. Nem szó szerinti jelentésnek azokat az eseteket tartja, amikor a beszélő már a mondat kimondásakor mást akar kommunikálni, mint amit kimondott, de a szándékolt jelentés eléréséhez a mondatjelentésen keresztül juthat el.

Vagyis a megnyilatkozás jelentése nem azonos a mondatjelentéssel, de rajta keresztül juthat el a hallgató a metaforikus megnyilatkozás jelentéséhez vagy jelentéseinek sorához, attól függően, hogy egyetlen (simple) vagy több, nem meghatározható számú (open ended) metaforikus jelentéssel kell számolnunk.

A metafora interpretációja Searle szerint a következő lépések szerint történik, ahol P a mondat jelentése, R a megnyilatkozás jelentése, S pedig a kiejtett mondatot jelöli (1979: 114-116):

1. Amikor a megnyilatkozás szó szerint véve hibás (defective), akkor keress egy olyan megnyilatkozás-jelentést, ami eltér a mondat jelentésétől!

2. Ha azt hallod, hogy ‘S egy P’, keress lehetséges értékeket R-hez, melyekben S hasonló lehet P-hez, s ennek eléréséhez keresd P-nek a legjellemzőbb, legismertebb és leginkább megkülönböztető jegyeit (a kereséshez 8 elvet is megad, amelyek segíthetnek a P  R szisztematikus kapcsolata(i)nak megtalálásában)

3. Menj vissza S-hez, és nézd meg, melyik jelöltek (R1, R2, R3) lehetnek lehetséges jegyei S-nek.

Grice (1975/1989) modelljében a metaforát az alkalmi társalgási implikatúrák (ld. bővebben 2.1. alfejezet) egyik típusaként írja le, amely a minőség első maximájának látszólagos megszegésére épül. Interpretációja szerinte egy „kétlépcsős” folyamat, melynek első lépéseként detektáljuk a kifejezés szó szerinti értelmezésének hamis voltát, amely elindítja második lépésként a nem szó szerinti interpretáció keresését.

Brown és Levinson (1987) udvariassági elméletében a metaforák használatát az arculatvédés motiválja, és a metaforikus kifejezéseket az alacsony arculatfenyegetettségi kockázattal járó arculatfenyegető megnyilatkozások közé sorolják. A metaforikus jelentés a grice-i (1975/1989) elmélethez hasonlóan szintén a minőség maximájának megszegésén alapul, és szó szerint értelmezve hamis.

Lakkoff és Johnson (1980/2003) kognitív nyelvészeti megközelítésből közelíti meg a metaforát, melyet a mindennapi életünket átszövő, a gondolkodásunkból eredő és a megismerésünket nélkülözhetetlenül befolyásoló eszközeként írnak le. Fogalmimetafora-elméletükben a metafora asszociatív fogalmi leképezések eredménye, pontosabban konkrét fogalmi tartományok absztraktabb fogalmi tartományokra való leképezése révén jön létre. Elméletük szerint a konkrétabb fogalmi tartományok, vagyis a forrástartományok fogalmaival történik az absztraktabb fogalmi tartományok, azaz a céltartományok értelmezése, lehetővé téve azt, hogy elvont, absztrakt dolgokról is tudjunk gondolkodni és beszélni. A tartományok közötti leképezések többnyire szisztematikus megfeleltetésekkel történnek, melyet a szerelem és háború vagy a szerelem és utazás (Lakoff és Johnson 1980/2003: 50, 45) példái jól mutatnak (vö. még Szamarasz 2014: 784).

Lakoff és Johnson (1980/2003) a metaforákat a leképezésük mikéntjét tekintve három nagy

képezzük le egy másikra (elme és gépezet), az orientációs metaforáknál nem egyetlen fogalom, hanem fogalmak készlete szervezi a céltartomány fogalmát (boldogság – felfelé). Az ontológiai metaforáknál fizikai objektumok (pl. testünk) képezik az alapot ahhoz, hogy eseményeket, cselekvéseket, érzelmeket, gondolatokat entitásként, létezőként tudjunk leírni, pl. nem emberi dolog emberi tulajdonságokkal, cselekvési potenciállal való megjelenítésével (az élet megcsalta őt).

A konvencionalitást tekintve megkülönböztetik a konvencionális, köznapi használatú (az asztal lába) és a kreatív vagy újszerű metaforákat (lélekdonor), melyek, mivel nem köznapi használatúak, új értelmet, jelentést tudnak kifejezni tapasztalataink leírására (Lakoff és Johnson 1980/2003: 140). Az elmélet egyik hiányosságának tartják azt, hogy a kétféle metafora feldolgozási folyamatai között nem tesznek különbséget, pedig több vizsgálati eredmény is azt az elképzelést támogatja, hogy különbség van közöttük e tekintetben (vö. Gentner 1983).

Komplexitásukat tekintve is van eltérés az egyes metaforák között, vannak az egyszerű vagy elemi (primary) metaforák, melyek a fizikai valóság tapasztalatán alapulnak, így mindenki képes elsajátítani őket, és vannak a komplex metaforák, melyek az egyszerű metaforákból épülnek fel (ld. konvencionális-újszerű metafora példák) (Grady 1997).

Természetüket tekintve a metaforák lehetnek tudáson (fogalmak ismeretén) alapuló (A processzor a számítógép lelke), illetve képi sémán alapuló metaforák (dunna a felhő) (vö.

Lukács és Szamarasz 2014).

A fogalmimetafora-elmélet érdeme, hogy a metaforikus megnyilatkozásokat alkotó nyelvi jelentések közötti fogalmi összefüggéseket igyekszik feltárni, ugyanakkor ebből fakadóan több kritika is érte. Egyrészt problémásnak tartják azt, hogy csak a metaforára vonatkoztatható az elképzelés, más nyelvi formák kezelése nem illeszthető a rendszerbe (pl. a hasonlaté), másrészt mivel nem pragmatikai elmélet, nem képes számot adni a kontextusfüggő metaforahasználatról, interpretációról a kommunikáció folyamatában (Carston 2012), valamint pszichológiai modellként való tesztelhetősége – a rendszer nem kellő részletességgel való kidolgozottsága miatt – is problémás (Szamarasz 2014: 787).

A relevanciaelmélet (Sperber és Wilson 1986/1995: 231-237) a grice-i (1975/1989) nézőponttól eltérő módon közelíti meg a metafora fogalmát, hangsúlyozva azt, hogy a metaforikus kifejezés igaz vagy hamis volta egyáltalán nem lényegi ismérve a metaforának. A (27−28) példák jól illusztrálják azt, hogy egy igaz kifejezés, ill. a kifejezés tagadása − igazságértéktől függetlenül – egyaránt metaforikus.

27) Az élet nem habos torta.

28) Az élet habos torta.

A szerzők a metafora interpretációját a megközelítő használattal (loose uses) való összevetés révén határozzák meg, és úgy vélik, hogy nincs szükség a maximaszegés felfogásának megőrzésére, mivel a metaforát (a megközelítő használattal és a hiperbolával együtt) pusztán az optimális relevancia elérésének egyik alternatív útvonalaként kezelik (Wilson és Sperber 2004: 8).

Elméletük szerint a megközelítő megnyilatkozások és a metaforák interpretációja gyenge implikatúrák „feltárása” révén lehetséges. Wilson és Sperber (2004: 12) az interpretáció kimenetét tekintve megkülönbözteti az erős implikatúrákat, melyek lényegesek, és feltétlenül szükségesek az interpretációhoz való eljutáshoz, és a gyenge implikatúrákat, amelyek önmagukban véve nem lényegesek, mivel a megnyilatkozás más hasonló implikatúrák lehetőségét is magában hordja. Vagyis ez utóbbiak a megközelítő használat és a metaforák esetében lehetőséget nyújtanak arra, hogy a beszélő a kevésbé biztos, közvetettebb információ és a többféle lehetséges implikatúra révén csökkentse a mondottaknak a hallgatóra gyakorolt hatásának a felelősségét.

Sperber és Wilson (1986/1995) szerint megközelítő megnyilatkozásokat „takarékosságból”

használunk akkor, amikor az optimális relevancia eléréséhez egy kevésbé egzakt, pontatlanabb propozíciót is elégségesnek tartunk. Például ha azt kérdeznénk a barátunktól, hogy mennyit költ havonta ruhára, és ő azt feleli, hogy húszezer forintot, akkor a válasza megközelítő megnyilatkozásnak számít minden olyan esetben, amikor nem pontosan ennyit költ el. A relevanciaelmélet ezeket a megnyilatkozásokat nem hamis kijelentésként értelmezi, mivel céljuk nem a hallgató megtévesztése, hanem az, hogy a hallgató a kijelentés által releváns következtetést tudjon levonni.

A szerzők úgy vélik, hogy a metafora és a megközelítő használat több közös vonással rendelkezik, egyrészt mindkét esetben eltér a propozíciós forma attól a gondolattól, amit ábrázol (részleges hasonlóság), továbbá a hallgató logikai és kontextuális implikációk révén juthat el az interpretációhoz, valamint az értelmezés hasonlóan történik, egyik sem kíván speciális interpretálási képességet és folyamatot (Sperber és Wilson 1986/1995: 235).

Lényeges különbség van azonban a kétféle használati forma között abban, hogy míg a megközelítő használat parafrazálható, vagyis mindig kifejezhető vagy helyettesíthető egy szó szerinti megnyilatkozással (29), addig a metafora nem parafrazálható jelentésveszteség nélkül

29) Öt óra lesz mindjárt.  Öt óra lesz két perc múlva.

30) Ez a lány egy energiabomba.  Ez a lány tele van energiával (???)

A (29) parafrazálása bonyolultabb és kevésbé sikeres, mivel a metaforikus kifejezés sokkal összetettebb gondolatokat sűrít magába, amelyeket a hallgató különféle gyenge implikatúrák feltárása révén tud interpretálni. E jelenség mögött az az alapgondolat húzódik meg, mely szerint bizonyos (komplex) gondolatokat csak nem szó szerinti megnyilatkozásokkal tudunk kifejezni. Továbbá minél kreatívabb egy metafora, annál többféle implikatúra interpretációját teszi lehetővé, ezáltal növelve a stílushatást valamint a hallgató felelősségét az implikatúrák

„helyes” értelmezésében (Sperber és Wilson 1986/1995: 236).

A relevanciaelméletben tehát a metaforikus kifejezések interpretációja gyenge implikatúrák kikövetkeztetésére épül, és megértésükhöz a hallgatónak elsőfokú tudatelméleti képességgel (Theory of Mind, vö. Premack–Woodruff 1978, ld. 3.1.1. alfejezet) kell rendelkeznie (vö.

Wilson és Sperber 2004: 10, Happé 1993).

Az elméleti leírások között részletesen taglaltam a fogalmimetafora-elméletet, mivel a metafora fogalmi sajátosságainak bemutatása szempontjából nélkülözhetetlennek tartottam. Ugyanakkor a metafora interpretációjának fejlődésbeli összefüggéseire irányuló kutatásaink során az egyik szempontunk az volt, hogy a vizsgált nem szó szerinti formák (célzás és irónia) eredményei is összehasonlíthatók legyenek, így a speciálisan csak a metafora fogalmi leképezését érintő kérdésekkel jelen kutatás keretei között nem szándékozunk foglalkozni.

A fejezetben bemutatott elméletek közül a relevanciaelmélet jelenti a metaforával kapcsolatos vizsgálataink alapját (4.3. alfejezet).