Megvitatás

A jelen vizsgálat összetett volt, s egyrészt arra kereste a választ, hogy tipikus fejlődésű gyerekek esetében igazolható-e a relevanciaelmélet azon tézise, mely szerint a metafora megértéséhez elsőrendű, az irónia megértéséhez másodrendű tudatelméleti képességek szükségesek, másrészt

0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100

noToM 1stToM 2ndToM

ToM csoportok

irónia helytelen választípusai %

irreleváns szó szerinti

arra, hogy a célzások megértése és a gyerekek tudatelméleti szintjének fejlettsége között milyen összefüggéseket találunk.

8. ábra A célzás, a metafora és az irónia megértését demonstráló helyes válaszok átlagai tudatelméleti csoportonként

A három nem szó szerinti forma megértésben nyújtott eredményeinek összevetése alapján (8.

ábra) jól látszik, hogy a gyerekek a célzások megértésében nyújtották a legmagasabb teljesítményt, ehhez közeli értékeket mutatott a metafora megértése, viszont az irónia megértésében meglepően alacsonyak a mutatók, a gyerekek teljesítménye a véletlen szintje körül van (a noToM csoport a véletlen szintje alatt teljesít, míg a másik két csoport kicsivel a véletlen szintje fölött). Statisztikailag elemezve (One-Sample Test) nincs szignifikáns különbség az egyes ToM csoportoknál a véletlen szintjéhez képest, vagyis választásaik véletlenszerűek. Ugyanakkor a noToM csoportnál szignifikáns volt a különbség (p=0,023) negatív irányba, vagyis a csoport tagjai nem szimplán találgatnak, hanem hajlamosak szisztematikusan helytelen választ, és azok közül is jellemzően a megtévesztésre utaló válaszlehetőséget választani.

2ndToM 1stToM

noToM

ToM csoportok

1,20

1,00

0,80

0,60

0,40

0,20

0,00

Átlag

irónia metafora célzás

A célzások megértése lényegében plafonhatást mutat mindhárom csoport esetében, vagyis a célzások helyes értelmezése nem okoz gondot a hamisvélekedésre expliciten még nem képes csoport számára sem. Talán ebből következhet az, hogy a tudatelméleti szint magasabb volta nem jelenthet lényeges teljesítménybeli különbséget. Ez az eredmény részben konzisztens a hasonló kérdéseket longitudinálisan vizsgáló De Mulder (2011) eredményeivel. A tudatelméleti teljesítmény és a célzás megértésében nyújtott teljesítmény mindkét időpontra nézve korrelált, vagyis van közöttük valamilyen összefüggés, ugyanakkor az összes tényező hatását együttesen vizsgálva a tudatelméleti szintnek nem volt szignifikáns hatása a célzások megértésére, vagyis a fő konklúziója az, amely egybecseng az általam kapott adatokkal. Ezzel az eredménnyel azonban nem szükséges elvetnünk a tudatelmélet szerepének lehetőségét, hanem inkább azt a kérdést kell feltennünk, hogy mely korábbi tudatelméleti fejlődési szakasszal lehetne valamilyen párhuzamot találni. Már csak azért is, mert a célzás megértéséhez, mivel a másik direktív szándékának felismerésére épül, valamiféle − a hamis vélekedésnél korábbi − mentális állapottulajdonítási képességre szüksége lehet a gyermeknek e szándék felismeréséhez.

A metafora megértésében az elsőrendű hamis vélekedéssel rendelkező és nem rendelkező gyerekek hasonlóan jól teljesítettek, statisztikai különbség nem mutatkozott közöttük. Az egyes csoportok magas átlagait figyelembe véve mindez arra utalhat, hogy a metafora megértése megelőzheti az elsőrendű tudatelméleti szint kialakulását tipikus fejlődésű gyerekek esetében (vö. Szücs 2013b, 2014 a, b).

Hipotézisünket, mely szerint a metafora megértése az elsőrendű tudatelméleti képességgel mutat párhuzamot (Happé 1993), az eredményeink nem igazolták. Annak hátterében, hogy nem sikerült replikálnunk Happé (1993) adatait, többek közt azok a módszertani változtatásaink állhatnak, amelyeket a – 4.2.1.2. alfejezetben – a teszt leírása kapcsán kifejtettünk. Vagyis különbséget eredményezhetett a tesztjeinkben a kevésbé explicit szövegek alkalmazása, a válaszlehetőségek számának növelése, ill. a választípusok megváltoztatása is, melyek a tesztfeladatok nehézségét okozhatták. Ugyanakkor a hamisvélekedést nem teljesítő gyerekek relatíve magas teljesítménye, amely nem is tért el szignifikánsan a másik két csoportétól, eltér a Happénál látható no-ToM csoport lényegesen alacsonyabb teljesítményétől. Vagyis az ő csoportjainál a „könnyebb” tesztek teljesítésében is különbség volt a két (no-ToM és 1st-ToM) csoport között, míg a jelen vizsgálat eredményei szerint a „nehezített” teszt sem okozott lényeges teljesítménybeli csökkenést a hamis vélekedéssel expliciten nem rendelkező csoport számára. Ez arra utalhat, hogy más tényezők hatása játszhat szerepet az eredmények eltérésének tekintetében, például a vizsgálatba bevont személyek fejlődésének tipikus vagy atipikus volta.

Happénak (1993) a metafora megértésére vonatkozó vizsgálataiban autizmussal élő (9-26 éves) fiatalok vettek részt, míg a jelen vizsgálatban 4-7 éves tipikus fejlődésű gyermekek. Vagyis az eredmények közötti különbségek egyrészt adódhatnak az atipikus fejlődésmenet eltérő mintázataiból, vagyis az egyes kognitív és nyelvi tényezők érési folyamatai nem ugyanolyan léptékűek, mint tipikus fejlődés esetén (Győri és mtsai 2004), továbbá az egyes tényezők, mint a pragmatikai kompetencia és a szándéktulajdonítás közötti összefüggések is erősebbek, mint tipikus fejlődés esetén (Tager-Flusberg 2005). Mindezt kiegészítheti a vizsgálati személyek közötti jelentős életkori különbség, valamint Happé (1993) vizsgálatainak alacsony csoportlétszáma és heterogenitása is (vö. Szamarasz 2014.).

Mindamellett jelen vizsgálatunk eredménye nem mond ellent, inkább kiegészíti a nyelvi zavarral élő gyerekek adatait (Norbury 2005), amely szerint az elsőrendű tudatelméleti teszteket nem teljesítő és a csak elsőrendű tudatelméleti tesztet teljesítő nyelvi zavarral élő és/vagy autizmussal élő gyermekek teljesítménye a metaforák megértésében hasonló volt, s egyaránt sérülést mutatott a másodrendű tudatelméleti feladatokat is teljesítő nyelvi zavarral élő és/vagy autizmussal élő gyerekek és a kontroll csoporthoz képest. Norbury (2005) az eredményekre alapozva úgy találta, hogy az elsőrendű tudatelméleti szint bár szükséges, de önmagában nem elegendő a metaforák megértéséhez, és az elsőrendű tudatelméleti szint megléte önmagában nem biztosítéka a jobb megértésnek, s a gyerekek nyelvi szintje szorosabb összefüggést mutatott a metafora megértésével. Ezek alapján úgy véljük, hogy az elsőfokú tudatelméleti szint és a metafora megértése között nem olyan direkt az összefüggés, ahogyan azt Happé (1993) eredményei mutatják, mivel a metaforikus megértést befolyásolhatja a fejlődés tipikus vagy atipikus volta (Tager-Flusberg 2005), másrészt más egyéni fejlődési mutatók, mint a nyelvi fejlettség vagy az analogikus gondolkodás fejlettsége (Norbury 2005, Szamarasz-Babarczy 2006).

Az irónia megértésével kapcsolatban arra kerestük a választ, hogy igazolódik-e a korábbi vizsgálatok tipikus fejlődésű gyermekekre vonatkozó eredménye (Happé 1993), mely szerint az irónia másodrendű tudatelméleti képességek meglétét igényli. Happé eredményeire alapozva azt vártuk, hogy a másodrendű tudatelméleti csoport esetében szignifikánsan jobb lesz az irónia megértése, mint az elsőrendű tudatelméleti szintet mutató vagy még nem mutató gyermekek esetében.

A jelen vizsgálat eredményei azonban azt mutatták, hogy az irónia megértése a másodrendű tudatelméleti szinttel rendelkező gyerekek számára is nehézséget jelentett, teljesítményük

alacsonyabb, mint amit Happé (1993) eredményei mutattak (vö. Szücs és Babarczy elbírálás alatt, Szücs 2013b, 2014 a, b). Így az irónia esetében is mérlegelnünk kell azokat a tényezőket, amelyek miatt nem tudtunk a korábbihoz hasonló eredményeket találni.

Az eredmények közötti eltérésben, ahogyan a metaforánál már említettük, szerepet játszhatnak az irónia megértését vizsgáló tesztünkben alkalmazott módszertani változtatásaink (ld. 4.2.1.2.

alfejezetben). Vagyis teljesítménybeli különbséget eredményezhetett a kevésbé explicit szövegek alkalmazása, a válaszlehetőségek számának növelése, ill. a választípusok megváltoztatása (pl. a megtévesztésre, becsapásra utaló választípus jelenléte). Mindez az irónia megértésének jól detektálható nehézségét okozhatták, mivel a megértés alacsonyabb szintje, azaz a véletlen szint körüli teljesítés, valamint az irreleváns válaszok jelentős aránya mindhárom csoportra jellemző volt, amely hozzájárulhatott az általunk vizsgált tudatelméleti csoportok teljesítménybeli indifferenciájához. Happé (1993) vizsgálatában az irónia interpretációja az ironikus jelentés detektálását jelentette, ami a válaszlehetőségek számát és típusát tekintve egyszerűbb feladatnak látszott, mégis az általa vizsgált tudatelméleti csoportok között nagy különbség mutatkozott, vagyis a no-ToM és 1st-ToM csoportok lényegesen alacsonyabb teljesítményt nyújtottak, mint a másodrendű tudatelméleti csoport autizmussal élők és a tipikus fejlődésűek esetében egyaránt. Ugyanakkor az előbbinél a nagy életkori (10-26 év) és mentális heterogenitás, míg az utóbbi esetben a minta csekély volta (5 fő 2nd-ToM és 9 fő nem teljesítette) arra enged következtetni, hogy az eredményeink különbségének hátterében, akárcsak a metafora esetében, a szándéktulajdonítás képességén túl a vizsgálati személyek közötti jelentős életkori különbség, ill. az atipikus fejlődésmenet is állhat (Tager-Flusberg 2005).

Eredményeink azonban konzisztensek Sullivan és mtsai (1995, 2003) eredményeivel, melyek szintén azt mutatták, hogy a másodrendű tudatelméleti szint megléte önmagában nem elegendő feltétel az irónia megértéséhez, ill. a megtévesztéstől (hazugságtól) való megkülönböztetéséhez, és hogy a másodrendű tudatelméleti képesség kialakulása megelőzi egy-két évvel az ezekhez szükséges képességüket. Továbbá az irónia esetében markánsan jelen lévő megtévesztésre, ill. hazugságra utaló irreleváns választípusok nagy aránya is illeszkedik a korábbi eredményekhez (Winner 1997, Sullivan és mtsai 1995, 2003, Szücs 2012). Mindez arra utalhat, hogy az irónia értelmezésének fejlődésében más tényezők is szerepet játszhatnak.

A jelen vizsgálat eredményei tehát nem mutatnak összefüggést a tudatelméleti fejlettség szintjei, valamint az általunk vizsgált nem szó szerinti formák között tipikusan fejlődő 4-7 éves gyermekek esetében.