Irónia

Az irónia a metaforához hasonlóan nagy érdeklődésre tett szert már az ókortól kezdődően, és az ókori retorikai indíttatású leírások még napjaink pragmatikai megközelítéseiben is fontos kiindulópontnak számítanak. Részletes retorikai és pragmatikaelméleti áttekintést nyújt számunkra az irónia elméleti vonatkozásában Komlósi (2008, előkészületben) és Tátrai (2011), ugyanakkor jelen tanulmány kereteit túlfeszítené ezek részletes bemutatása, így itt a

legmarkánsabb pragmatikai – köztük a vizsgálataink alapját képező – megközelítések bemutatására vállalkozom.

Searle (1979) elméletében az irónia – a metaforához hasonlóan – a nem szó szerinti jelentések közé sorolódik (elkülönülve az indirekt beszédaktusoktól), melynek interpretációja a mondatjelentésből indul ki, s rajta keresztül vezet a megnyilatkozás jelentése felé, ami szerinte a mondatjelentés ellentéte (a retorikai hagyományból öröklött módon). Úgy véli, hogy az ironikus megnyilatkozások kulturálisan mutatnak változatosságot a tekintetben, hogy milyen mértékben használnak nyelvi és extra/metanyelvi „kulcsokat” (intonáció vagy más metanyelvi elemek) az interpretáció során. (Interpretációjának lépéseit a 2.3.1. alfejezetben, a hagyományos pragmatikai modellnél találjuk.)

Grice (1975/1989) elméletében az irónia olyan társalgási implikatúra, amely a minőség maximájának megszegésén alapul, a mondott jelentés ellentétét implikálva ezzel (a retorikai hagyományoknak megfelelően). Grice (1978) később újragondolva és kiegészítve ezt a leírást, foglalkozik a mondat használatára vonatkozóan az ismerősség, valamint az intonáció szerepével, melyeknek egyébként lényeges szerepe van az egyes interpretációs modellekben (pl. Giora 2003 elméletében az ismerősség, Filippova és Astington 2008, az intonáció szerepe).

Az intonáció szerepével kapcsolatban Grice (1978) úgy véli, hogy nem lehet speciális, konvencionalizált iróniát jelölő intonációról beszélni. Továbbá megkülönbözteti más, hasonlónak tekintett nyelvhasználati formáktól (játékosság, cinizmus). Az iróniát olyan színlelésként értelmezi, amit a hallgatónak anélkül kellene felismernie, hogy a beszélő explicit módon felfedné előtte ezt a szándékát. Ez azt jelenti, hogy a kommunikáció során a beszélő olyasmit mond, amiben nem hisz, vagyis az általa közölt dologgal valami mást, a mondott dolog ellentétét akarja kifejezni.

Grice (1975/1989) az irónia interpretációjában, mint a társalgási implikatúrák esetében, kétlépcsős feldolgozást feltételez, melynek első lépéseként a hallgató megérti a megnyilatkozás elsődleges értelmét, és felismeri, hogy az kontextuálisan nem megfelelő, második lépésként a hallottak valódi értelmét keresi, és így következtetés útján jut el a beszélő által szándékolt ironikus jelentéshez (részletesebben az 2.3.1. alfejezetben, a sztenderd pragmatikai modellek leírásánál).

Leech (1983) személyközi pragmatikaelméletében, amely a grice-i (1975/1989)

vesz, az irónia magyarázatához önálló másodrendű elvként bevezeti az iróniaelvet, mely szerint, ha sértést kell okoznod, azt legalább úgy tedd, hogy ne kerülj nyilvánvaló konfliktusba az udvariassági alapelvvel, de a hallgató megérthesse a megjegyzésed valódi szándékát indirekt módon, az implikatúra segítségével (Leech 1983: 82). Vagyis ha a beszélő nem tudja kikerülni a hallgató számára kellemetlen vagy negatív vélemény kinyilvánítását, akkor az irónia segítségével indirekt módon megértetheti a hallgatóval a valódi szándékát, s egyben − az implikatúra révén − tompítani tudja a kritika élét, a nyílt verbális támadást.

Brown és Levinson (1987) udvariassági elméletében az irónia (a metaforához hasonlóan) olyan alacsony arculatfenyegetettségi kockázattal járó arculatfenyegető aktus, amely a minőség maximájának a megszegésén alapszik, és amelynek használatát az arculatvédés motiválja.

Maga az ironikus megnyilatkozás valamiféle kritikát fejez ki, indirekt módon (prozódiai, mimikai, kontextuális jelzések segítségével) közvetítve a szándékolt jelentést, ami ellenkezője a beszélő által kiejtett mondat jelentésének.

Attardo (2000) modelljében, amely a grice-i modell továbbfejlesztése (a legkisebb felfüggesztés elvével és az elfogadhatóság fogalmával kiegészítve), az irónia bármelyik maxima szándékos megszegésén alapulhat.

Kétlépcsős modelljében egy észlelési és egy interpretációs fázist különít el, mely szerint a hallgató először felfogja, hogy a kapott jelentés nem fogadható el, de releváns az adott kontextusban, melyet a beszélő azzal a szándékkal hozott létre, hogy a hallgató mindezt felfogja, majd szembesül azzal, hogy ironikus megnyilatkozással van dolga.

Az eddig bemutatott pragmatikaelméletek az irónia jelenségének értelmezésében annyiban mutatnak eltérést, hogy az irónia keletkezését oppozíción alapuló megnyilatkozásként vagy maximaszegésen alapuló társalgási implikatúraként vagy konfliktus, ill. arculatfenyegetés elkerülésére alkalmas implikatúraként értelmezik, viszont az irónia interpretációjának kérdéseivel vagy nem foglalkoznak (pl. udvariassági elméletek) vagy hasonlóképpen kétlépcsős (ld. sztenderd pragmatikai modell, 2.3.1. alfejezet) modellben írják le.

Ezzel szemben a relavanciaelmélet (Sperber és Wilson 1986/1995) az irónia fogalmának és interpretációjának értelmezésében szakít mind a klasszikus retorikai − az ironikus jelentés ellentéte a szó szerinti jelentésnek − felfogással, mind pedig a maximaszegésen alapuló kétlépcsős interpretációt feltételező megközelítésekkel. Az elmélet szerint az irónia egy külső

személy (vagy a beszélő egy korábbi) gondolatának az interpretációja, vagyis egy „másodfokú”

vagy visszhangszerű (echoic) interpretációja egy bizonyos gondolatnak (vö. 2. ábra), amihez mindig valamilyen attitűd társul. Egy megnyilatkozás szerintük akkor visszhangszerű (echoic), ha maximális relevanciáját azáltal éri el, hogy hordozza a beszélő valaki más gondolatával kapcsolatos attitűdjét (Wilson és Sperber 2004: 10). Nézzük meg a (31−32) példát, amellyel a szerzők illuszrálják állításaikat!

31) Péter: Fantasztikus volt ez a buli!

32) Mari: (gúnyosan) Fantasztikus! (Wilson és Sperber 2004: 9)

Mari (31) visszhangszerű válasza kifejezi egyrészt azt, hogy Mari számára nem volt fantasztikus a buli, másrészt jelzi (hanglejtéssel vagy más nem verbális eszközökkel) Mari Péter állításához kötődő disszociatív (gúnyos) attitűdjét.

A szerzők az irónia funkcióját lényegében ezeknek az attitűdöknek a közvetítésében látják.

Ugyanakkor nem kívánják meghatározni ezen attitűdök pontos körét, mivel úgy vélik, hogy ez nem a pragmatika, hanem a lexikográfia számára lehet érdekes. Pragmatikai nézőpontból azt tartják lényegesnek, hogy a beszélő visszhangszerű megnyilatkozásai implicit módon egy sor attitűd és emóció kifejezésére alkalmasak (kezdve a nyílt elfogadástól a teljes elutasításig), és ezeknek az attitűdöknek a felismerése szükséges az ironikus interpretáció létrejöttéhez (Sperber és Wilson 1986/1995: 240). Ezeknek az implikatúráknak az interpretációja több tényezőtől függ: egyrészt szükség van a megnyilatkozás visszhangszerű voltának felismerésére, másrészt a visszhangzott vélemény forrásának azonosítására, valamint a visszhangozott véleményhez kapcsolódó beszélői (kritikai, távolságtartó, keserű, gúnyos, szarkasztikus vagy elutasító) attitűd felismerésére. Így az irónia interpretációjához magasabb, vagyis másodrendű metareprezentációs képességek meglétére van szükség, mivel a hallgatónak fel kell ismernie azt, hogy a beszélő indirekt módon fejezi ki más valakinek a gondolatát.

Nemesi szerint (2009: 99) az iróniának csak jellemző, de nem lényegi tulajdonsága az, hogy egy gondolat visszhangszerű ismétlése legyen, továbbá nem látja kellően megalapozottnak az irónia és a metafora közötti radikális különbségtételt sem az elméletben.

Wilson egy későbbi munkájában (2013) részletesebben foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miként tudja a visszhangszerű (echoikus) használat magyarázni az irónia interpretációját.

Elemzésében az echoikus nyelvhasználat fő funkciója nem az, hogy a hallgatót informálja egy bizonyos gondolat tartalmáról, hanem az, hogy a beszélőnek az adott gondolattal kapcsolatos

különbözteti meg más echoikus használatoktól, ami azt jelenti, hogy a beszélő elutasítja az adott gondolatot annak nyilvánvaló hamissága vagy inadekvátsága miatt. Ezek alapján tehát az iróniának lényegi jegye a specifikus visszhangszerű (echoikus) használat, vagyis az, hogy kifejezze vagy hordozza a beszélőnek az általa kiejtett megnyilatkozásával kapcsolatos disszociatív attitűdjét.

Mindez megerősíti a relevanciaelmélet korábbi állítását is, mely szerint az irónia interpretációja magasabb rendű metareprezentációs képességeket igényel, mint a metafora, ugyanis míg a metaforánál nem része az interpretációnak a beszélői attitűd felismerése, addig az irónia interpretációjához elengedhetetlen a megnyilatkozáshoz szervesen kapcsolódó beszélői attitűd detektálása. A kétféle megnyilatkozás interpretációs különbségeinek illusztrálására vessünk össze egy pusztán metaforikus (33) és egy metaforára épülő ironikus megnyilatkozást (34).

(33) Az élet csak móka és kacagás.

(34) A: Ma is sokáig kell bent maradnod dolgozni?

B: Ja, hisz az élet csak móka és kacagás! (ironikusan)

A (33) példa esetében a két fogalom gondolati hasonlósága alapján meg tudunk fogalmazni bizonyos gyenge implikatúrákat (az élet tele van vidám dolgokkal, vidámsággal, nevetéssel). A (34) példában ugyanaz a metaforikus megnyilatkozás szerepel, amihez azonban a beszélő keserű, önironikus attitűdje is társul, s így a megnyilatkozás jelentése megváltozik (az élet nem csak vidám dolgokkal jár, főleg ha munkáról van szó), s amelynek felismerését a kontextus és a szituáció (beszélő nem verbális eszközei) segítik (s amelyet írásban csak valamilyen metalingvisztikai (ironikusan) jelöléssel tudunk érzékeltetni. Vagyis míg az irónia interpretálása megkívánja a beszélői attitűdök felismerését, a metaforikus megnyilatkozásoké nem, s ez okozza a kétféle megnyilatkozás értelmezéséhez szükséges pragmatikai, ill.

mentalizációs képességek eltérését, vagyis azt, hogy az irónia megértéséhez magasabb szintű, másodrendű tudatelméleti képességek szükségesek.

Az irónia megértésére irányuló vizsgálatainkban szintén a relevanciaelméletben megfogalmazott állításokat tekintjük kiindulópontnak, vagyis az irónia és a másodrendű tudatelméleti képességek összefüggéseit tekintjük egyik fő kérdésünknek (4.3. alfejezet).