A „parasztjobbágyok” Nyugat-Európában

A középkorban Nyugat-Európa jelent s részén és Magyarországon is olyan gazdasági rendszer alakult ki, melynek eredményeként egymás mellett létezett a földesúri

óriás-háztartás és a „jobbágyparaszti” óriás-háztartás. A földesúr és a jobbágy egymás közti kap-csolatának a nemzeti sajátosságoktól függ en különféle változatai voltak. Az alábbiak-ban a földesúri agrárszervezett l jórészt eltekintek, és els soralábbiak-ban csak a „jobbágypa-raszti” háztartások elemzésére térek ki.

A szakirodalomban Max Weber (1979) nyomán ismert a középkori német „jobbágy-paraszti” agrárszervezet. Ehhez hasonló agrárszervezetet találunk Európa más részein, így többek között Magyarországon is, ahol ezt jobbágyfalunak hívták. Alapja a falusze-r településszefalusze-rkezet. A falvakat összeköt utak akkofalusze-r még teljesen hiányoztak, mivel gazdaságilag minden falu önellátó volt. Ennek a településszerkezetnek a legfontosabb része nem a beépített lakott terület, hanem az azt körülvev határ (Mark) volt, mert az adta a megélhetés lehet ségét. A határ nagyságától és min ségét l nagyon sokban füg-gött a falu élete. A falvakat körülvev határ a földhasználat alapján a németeknél kon-centrikus körökre volt felosztva (1. ábra).

1. ábra

A német falu sematikus ábrája a XVI–XVII. századig terjed id szakban

Forrás: Weber, 1979, 25. p.

A legbels körben voltak a teljesen szabálytalanul elhelyezked házak és udvarok. A ház egy kis családnak nyújtott otthont: szül knek, gyerekeknek és néha a szül k feln tt fiainak is. A második körben bekerített kertek voltak. Kezdetben ez a rész annyi részre

volt felosztva, ahány család élt a faluban. A harmadik körben szántóföldek terültek el, amelyek ugyancsak fel voltak osztva a falu lakói között. A szántóterület d l kre tagoló-dott, amelyek további nagyon keskeny földsávokra (nadrágszíjparcellákra) voltak fel-osztva. Ez volt a közbirtok, vagyis szétdarabolt birtoktestek együttese. Egy-egy „job-bágyparasztnak” minden d l ben volt egy földsávja. A határ d l kre osztását az egymás iránti szolidaritás és egyenl ségre törekvés indokolta. Ezzel a rendszerrel azt szerették volna elérni, hogy mindenkinek egyformán jusson a különböz min ség és eltér ta-lajadottságú földekb l. Az így létrejöv , szétszórtan elhelyezked birtokoknak még az az el nye is megvolt, hogy miután mindenkit egyformán sújtottak az elemi csapások – például a jégverés –, az egyes embereknek a kockázata kisebb lett. Ekkor még nyomás-rendszer gazdálkodás folyt, ami azt jelentette, hogy a falu egész határát három részre osztották: ugyanabban az évben az els táblába szi, a másodikba tavaszi gabonát vetet-tek, a harmadikat pedig parlagon hagyták. A táblák sorrendje évenként változott. Ebben a rendszerben szigorú vetéskényszer m ködött, és ki volt zárva az a lehet ség, hogy valaki másképp m velje a földjét, mint a többiek a faluban: mindenki kénytelen volt magatartását a faluközösség rendjéhez igazítani.

A szántóterület után következett a negyedik kör, a legel (közlegel ). Az utolsó kör-ben erd volt, de nem minden faluhoz tartozott erd . A legeltetési, illetve favágási, alja-zási, makkoltatási stb. jogok, amelyek a legel - és erd használathoz köt dtek, arányo-san oszlottak meg a falu lakosai között.

A háznak, az udvarnak, a kertnek, a szántóterületnek, a közlegel nek és az erd nek egy-egy háztartásra es részét Weber teleknek nevezte. Csak a telkes gazda volt a falu-közösség teljes jogú tagja. A telek nagysága nem volt rögzítve, szinte minden faluban változott. A germánok esetében jellegzetes volt a 40 holdas telek.¹ Vagyis az ilyen határ szántóterülete 40 d l re volt felosztva, és a telkes jobbágyoknak 40 darabban volt a szántóföldjük. Ennyi föld kellett egy átlagos család eltartásához. A telkek generációkon keresztül örökl dtek, de jogilag ez a föld a földesuraké volt.

1 1 kat. hold = 0,57 ha

A h béri germán agrárszerkezet nem véletlenül nevezte Weber agrárkommunizmus-nak. Hiszen ebben a szervezetben minden résztvev család egyenl volt. Az egyenl sé-get azonban a különböz gyermekszám miatt nem lehetett sokáig meg rizni: az örökség révén sokszor több részre osztották a telket, így az egésztelkes gazdák mellett megjelen-tek a féltelkesek és a negyedtelkesek, s t, a következ generációk némelyikének még ekkora telek sem jutott. Nekik csupán arra volt lehet ségük, hogy a falu körül szabadon hagyott területen letelepedjenek, és megszerezhették maguknak a jogot, hogy kihajtsák a jószágot a legel re, de mind a kett ért fizetniük kellett (telekpénz, legel pénz); néha az is el fordult, hogy a telek nélküli fiúknak apjuk engedett át egy darabot a kertb l házhelynek. A falvakban élhettek még a kívülr l jött kézm vesek és egyéb munkaer , akik nem tartoztak a telkes gazdák szervezetéhez, ket Dél-Németországban zsellérek-nek (Selder, illetve Häusler) nevezték.

„A zsellérek csupán háztulajdonuk révén tartoztak a faluhoz, a határban nem volt sa-ját telekrészük; ilyesmihez csak akkor jutottak hozzá, ha valamelyik paraszt a falu bírá-jának vagy a földesúrnak (eredetileg a nemzetségnek) a beleegyezésével eladott nekik egy darabot a sajátjából, vagy ha kihasítottak nekik egy darabot a közlegel b l” (Weber 1979, 28. p.).

A germán h béri agrárrendszerben a köztelkes „jobbágyparasztok” földhasználata volt a legelterjedtebb típus, de emellett léteztek más földhasználati típusok (irtásföldek, királyi telkek stb.) is, amelyek az el bbiekt l nagyobb gazdálkodási szabadságot bizto-sítottak a földm vel knek.

A Max Weber által felvázolt 1. sematikus ábra nem a tulajdonviszonyokról, hanem a területhasználatról szól. Ez a területhasználat, illetve ennek a felszámolása vezetett el a polgári parasztbirtok kialakulásához. A folyamat Európában évszázadokon keresztül tartott, és az egyes országokban különböz gyorsasággal és intenzitással zajlott le.

Az átalakulás eredménye alapján Európában az egyik végletet Anglia, a másikat Bul-gária képezi, a többi ország e két véglet között helyezkedik el. Ahogy haladunk nyugat-ról kelet felé, úgy a népek közötti különbségek számtalan fokozatával találkozunk, de jellemz , hogy minél keletebbre volt egy nép, az annál kevésbé volt sikeres a polgári parasztbirtok kialakítása tekintetében. E téren a népek közötti különbségeket tetézték még a regionális eltérések is. Ilyen nagy különbségek találhatók a németek által lakott

területeken. Ott a XVI. századtól elkezdték a szétdarabolt birtokok tagosítását, ami a XVIII. században ért véget. A tagosítással megindult a jobbágyrendszer lassú és folya-matos felszámolása. A tagosítás célja a nyomásrendszer eltörlése és a vetésforgó beve-zetése volt. A vetésforgó bevezetésével kiiktatták a rendszerb l a parlagoltatást. Ett l kezdve minden területet minden évben bevetettek, csak éppen az el z évit l eltér nö-vényfajtával, és mindenki azt vetett, amit akart. Ezt megel z en azonban a határt újra-osztották, és a „jobbágyparaszt” az ún. majorokba települt, amely most már egy tagban lév birtokának többnyire körülbelül a közepén helyezkedett el. A határ újrafelosztása az ország különböz területein eltér id ben történt. A folyamat Dél-Németországban kezd dött és Poroszországban végz dött. Poroszországban a közbirtok felosztását ki-mondó 1821-es rendelettel a „jobbágyparasztokat” arra kényszerítették, hogy áttérjenek a nyomásrendszerr l a vetésforgó alkalmazására, ami egyúttal a régi településmód fel-bomlását is eredményezte. Max Weber hangsúlyozza, hogy ez a döntés nem a paraszti kezdeményezésnek tudható be, a parasztok erre képtelenek lettek volna, hanem a föl-desurak racionális megfontolásból akarták elérni azt, hogy a parasztok egyénileg gaz-dálkodjanak. A kényszer tagosítást a közlegel felosztása követte, és mindez a többlet-termelést szolgálta.

A németek tehát a tagosítással és az osztatlan öröklési jog elterjedésével (amelyet törzsöröklésnek hívnak) tették képessé a „jobbágyparaszti” birtokot arra, hogy önellátás mellett egyre jobban a piacra is termeljen. A törzsöröklés a németek által lakott terüle-tekt l keletre nem terjedt el.