A magyarországi jobbágyrendszer

Magyarországon a feudális tulajdon alapja a földtulajdon volt. Ennek birtoklása, illetve a birtoklás hiánya élesen elkülönítette a társadalmat nemesekre és jobbágyokra. Abban a korban földtulajdona csak a nemeseknek lehetett. A feudális földtulajdonjog a polgári értelemben vett tulajdonjogi elemek mellett hatalmi elemeket is tartalmazott. A jobbágy név illette meg mindazokat, akik földesúri hatalom alatt álltak, és legf képpen mez -gazdaságból, de akár másból, így például ipar zésb l, halászatból, bányászatból stb.

éltek, és a földesúri hatalom alatt korlátolt személyi és dologi jogokkal rendelkeztek. A magyar jobbágyrendszer a keleti (török, délszláv, orosz) feudalizmustól lényegesen kü-lönbözött, és bár többnyire a nyugati típusú majorsági gazdálkodás és a telki rendszer volt érvényben, attól is jelent sen eltért.

A „parasztjobbágyoknak” csupán földhasználati joguk (úrbéres birtokjoguk) volt. A földhasználat fejében a jobbágyoknak kötelezettségei voltak a hivatalos tulajdonossal, a földesúrral szemben; és ugyanakkor az állam csak rájuk rótt ki adózási kötelezettséget.

Az úrbéres földek mellett helyezkedtek el a földesúr kezelésében lév , de els sorban a jobbágyok robotmunkájával m velt ún. majorsági (latinul: allodium) földek. Ez a föld-birtoklási rendszer (2. ábra) volt a magyarországi földbirtokszerkezet alaptípusa.

A XVII. században az ún. úrbéres (vagy jobbágy-) falvakban a földek a német falu-szervezethez hasonló (1. ábra) jobbágytelkekre voltak felosztva. Magyarországon azon-ban a m velési szerkezet nem koncentrikus köröket írt le, hanem a természeti adottsá-gokat figyelembe véve alakultak ki az egyes részek: a rossz, mélyfekvés , homokos területeken voltak a legel k, a szántók pedig a jobb területeken húzódtak.

2. ábra

A „nagybirtok típusú” földbirtokrendszer sémája Allodiális földek

(majorság) Közös haszonvétel

földek Úrbéres telki

állomány lehet: indusztriális föld vagy

allodiális parasztbirtok¹ is (általában: erd , legel ) (ezen belül: házhely, szántó, rét)

1 Indusztriális vagy „szorgalmi” földek felett úri tulajdonosuk csak akkor rendelkezhetett, ha kiegyenlítette a jobbá-gyok befektetett szorgalmát. E kiegyenlítés elvben ama munka értékének a megtérítése volt, amellyel a jobbájobbá-gyok ezeket a használhatatlan területeket termelésre alkalmassá tették. Ezek lehettek: irtásföldek, sz l hegy és induszt-riális telek. Allodiális parasztbirtokoknak pedig azok a földek számítottak, amelyeket akár állandóan, akár ideigle-nesen a jobbágyok birtokoltak, de jogilag allodiális vagy tisztázhatatlan eredet ek voltak, s ezért a földesúr rendel-kezett felettük (Varga 1967).

Forrás: Kaposi 2001, 243. p.

1.3.1. Nemesek

A nemességet fegyverrel vagy pénzzel lehetett megszerezni és a birtokot a tulajdonos szabadon eladhatta. Sajátos helyet foglaltak el a magyar birtokstruktúrában az egyházi birtokok. A legnagyobb területei a római katolikus és a görög katolikus egyházaknak vol-tak. A katolikus egyház birtokai a királytól származvol-tak. A birtokot megosztani, eladni, adóssággal megterhelni nem lehetett. A katolikus egyház jövedelme nemcsak a birtok-ból, hanem egyéb forrásbirtok-ból, els sorban bor- és gabonatizedb l állt. Erdélyt és Horvátor-szágot nem számítva 1200 településen volt egyházi földesúr, az ott él lakosság az össznépesség 5,8%-át tette ki (Dóka 1998–1999).

Az, amiben a magyar nemesség hatalma eltért a többi h béri ország földesurainak hatalmától, az a parasztság „ sb nének”, az 1514. évi Dózsa⁴-féle parasztháborúnak tulajdonítható.

Werb czy István, aki kora nagy tudású jogásza volt, éppen az 1514. évi országgy -lésre készítette el törvénykönyvét, de pótlólag a jobbágyok elleni határozatokat is beírta.

E törvénykönyv szerint „minden föld” tulajdonosának a nemesség tekinthet . Ehhez a földesúri joghoz még a tetszés szerinti kisajátíthatóság és a jobbágy jogképtelensége társult. Mindez refeudalizációt jelentett, és Wallerstein (1983), Bibó (1986b), Sz cs (1983) szerint Magyarország ekkor tért le a nyugat-európai útról. Werb czy törvénye nagy szabadságot biztosított a nemeseknek, aminek évszázadokon keresztül hatása volt a mindennapi gyakorlatra. A nemesség rendjén belül voltak f nemesek és köznemesek.

Ez utóbbiak között el fordult birtok nélküli kisnemes is. Ennek ellenére a XVI. század-ban Werb czy híres Hármaskönyve szentesítette a nemesek egyenl ségét. E Hármas-könyv tanította több, mint három évszázadon keresztül, hogy a nemesi rend tagjai kö-zött, legyenek azok hatalmas zászlós urak, vagy paraszt módra él szegény bocskoros nemesek, nincs különbség: a szabadsága, joga és kötelezettsége mindenkinek ugyanaz.

Ugyanakkor a nemesség elszegényedése folyamatos volt. A XVII. században minden-napossá vált, hogy a földesúr a jobbágyot 100—200 forint ellenében felszabadította a földesúri szolgálatok alól. Ilyenkor az addigi jobbágyok nemeslevelet kaptak, ket hív-ták armalishív-táknak. Az armalista nemesek életkörülményei a jobbágyokhoz képest nem változtak meg, de a tudatuk, magatartásuk nagyon megváltozott. Az állam a telek után továbbra is adóztatta ket, mert a megváltás csak a földesúri szolgálatra vonatkozott. A különböz korokban a nemesség 70–75%-a szegény (egytelkes-armalista) kisnemes volt. A nemességnek ez a rétege teljesen ismeretlen a korabeli Európa nyugati és keleti részén is.

4 Dózsa György nagyon belefért a szocialista ideológiába – ezért neveztek el róla mindenütt utcákat –, mert a földesurak ellen fordult. Az ország akkori vezet i el tt pedig ez úgy festett, hogy Dózsát fel-fegyverezték és elindították a török ellen harcolni, de nem teljesítette feladatát, hanem visszafordult és csapatával elkezdte a földesurakat kirabolni.

1.3.2. Jobbágyok

A jobbágyok már említett alávetett állapotának legf bb jellemz je a földesúrnak örökö-sen fizetett pénz-, ingyenmunka- és terményszolgáltatás volt. Ezek közül az alábbiak a legjelent sebbek: földesúri kilenced (terményben nyújtott szolgáltatás), robot (ingyen-munka, amit az allodiális földön végeztek), egy sor paraszti ajándék (csirke, liba, disz-nó), cenzus (amit a jobbágytelkek használatáért fizettek), egyházi tized (amit az egy-háznak fizettek), házadó (a megyének fizették) stb. Ez a járadékfizetés, valamint a sza-bad költözködés jogának tilalma, majd a jobbágy birtokképtelenségének (incapacitas) deklarálása, továbbá a jobbágyok úriszék alá rendelése és a földesúrral szembeni perbe bocsátásának a lehetetlensége teljessé tette a magyarországi jobbágyok ún. örökös job-bággyá tételét és alávetett helyzetének megteremtését (Szabó I. 1947, 1976; Varga J.

1964; Orosz 1998), ami dologi és személyi függést jelentett.

A jobbágyságot a földesúri hatalom és a terhek rendszere foglalta egybe. Nyugat-európai sorstársaikhoz hasonlóan a magyar telkes jobbágyoknak önálló háztartásuk és gazdaságuk (jobbágytelkük) volt. Az egész telek eredetileg körülbelül annak a terület-nek felelt meg, amely vidékenként eltér en egy-egy család megélhetéséhez és önálló gazdaságviteléhez szükséges volt. A középkor végén a jobbágyság két nagy rétegre, a

„birtokos” vagy telkes jobbágyságra és a birtoktalan zsellérekre oszlott.

A nemesek alá vetett nagy társadalmi csoport már a feudalizmusban igen differenci-ált volt. Varga János feltárása alapján ismert, hogy a telkes jobbágyság mellett a ma-gyarországi feudális földtulajdonosok birtokain megjelent egy szabadon költöz job-bágyréteg, amelyik személyében nem függött a földesúrtól. Ez a réteg a telket csak meghatározott ideig, például öt évig vette bérbe, és rendszerint az allodiális földeken gazdálkodott (2. ábra). Végeredményben a szabad parasztok rétege különféle módon már a feudalizmusban kialakult. Voltak olyanok, akik elszöktek a földesúrtól, majd f -leg a török uralom alá került területekre vándoroltak. A szabad parasztokhoz tartoznak a helyi érték kiváltsággal rendelkez csoportok, a székelyek, jászok, kunok,⁵ de a félig

5 A jászokat és a kunokat a XIII–XIV. században a király telepítette le, akik katonáskodásuk ellenében nemesi jogokat és önálló közigazgatást kaptak. Kés bb a katonáskodás jelent ségének csökkenésével sem kerültek földesúri hatalom alá, csupán hadmentességi adó fizetésére kötelezték ket. A török hó-doltság idején k is elnyomás alá kerültek, s ez visszavetette fejl désüket. A török ki zése után, 1702-ben az uralkodó eladta ket a Német Lovagrendnek 500 ezer forintért. Ekkor elveszítették kedvez

tár-katonának, félig jobbágynak számító hajdúság is. Jellemz volt az is, hogy a végvári vonalon, vagy a hódoltság peremén a nagybirtokosok „katonásították” vagy „hajdúsítot-ták” egy-egy helység egész lakosságát, illetve annak egy hányadát. Ilyen esetben a foly-tonos, vagy szükség esetén bármikor igényelhet fegyveres szolgálatra a saját jobbágya-ikat használták fel, és ennek fejében ideiglenesen elengedték nekik a jobbágyi kötele-zettség egy részét, ezzel szabadparaszti státust adva. A hajdúságot nemcsak a saját job-bágyaik sorából, hanem más településr l is verbuválták, akiknek letelepedéskor a föl-desúr rendszerint kikötötte, hogy ha k képtelenné válnak a fegyverviselésre, akkor a házat és a telket más kezére kell átengedni, nekik pedig el kell távozniuk. A hajdúk lak-helyük vagy hajdú jellegük megsz nése után is meg rizték költözési szabadságukat, amelyet aztán gazdasági el nyökre tudtak fordítani (Varga J. 1969), a jobbágyfelszaba-dításkor azonban ez az el ny hátránnyá változott, mert – mint majd kés bb látni fogjuk – a törvényt úgy fogalmazták meg, hogy a jobbágyok csak az általuk addig használt úrbéres földeket kaphatták meg magántulajdonba. Ugyanígy rosszul jártak a nemesek cselédei és szolgái – mert ilyenek is voltak –, akik a h béri rendszerben a földesúrnak nem adóztak, de földesúri bírói illet ség alá estek. Az egyháznak viszont fizetniük kel-lett a tizedet, hiszen a nemeseken kívül azt mindenkinek fizetnie kelkel-lett.

Más a helyzet a földesúri hatalom alatt él mez városok (oppidium) lakóival. Ezek-ben a városokban a földesúri hatalom elveszítette közvetlen és személyes jellegét, mivel a földesúr és alávetettjei közé beékel dött önkormányzati szervezet maga szedte be a földesuraknak járó szolgáltatásokat. A mez városok lakói nemigen találkoztak a földes-urakkal máshol, mint a bírói széken. Az ilyen településeken él k a Dunántúlon a XVI–

XVIII. században szívesen mondták magukat polgároknak, az Alföldön pedig gazdák-nak (Szabó I. 1976).

A földtulajdoncserék és a piaci lehet ségek b vülése során a XVIII. században az allodiális földek folyamatosan n ttek, ami feszültségeket teremtett a jobbágyok és a

sadalmi helyzetüket és jogilag jobbágyokká váltak. Viszont komoly harcot folytattak évszázados kivált-ságaik visszaszerzéséért, ami 1745-ben eredményhez vezetett. A jászok és a kunok 580 ezer forintért visszaváltották (redemptio) magukat és földjüket. Ett l kezdve közvetlenül a nádor alá tartoztak, és a katonáskodás mellett csak a királynak fizettek adót. A redemptióban vállalt teher alapján kisparaszti tu-lajdonosok lettek, a falu legel it, vizes rétjeit pedig közösen birtokolták (Szabó Irén, 1971).

nemesek között. E feszültségek elkerülése végett Mária Terézia 1767-ben meghozta úrbéri rendeletét, az ún. Urbáriumot, amelyben a jobbágyokra nézve kedvez változáso-kat eszközölt. A rendelet szavaival élve a jobbágyováltozáso-kat nem lehet „kibecsülni” úrbéres földjeikb l, azaz t lük a földet elvenni. Ett l kezdve egy éles választóvonal keletkezett az allodiális és úrbéres földek között. „Az Urbárium – általánosságban a fennálló gya-korlat alapján – meghatározta az úrbéres vagy más szóval a házhely után járó föld, telki-föld (2. ábra) fogalmát, elrendelte annak helységenkénti összeírását” (Varga J. 1967, 9.

p.). Magyarországon ekkor rakták le – az EU-csatlakozásunk el tt digitalizált – telek-könyv alapjait. Tehát azért nevezték el telektelek-könyvnek, mert abba el ször a jobbágytel-kek adatait írták be.

Tekintettel arra, hogy akkor adót csak az úrbéres földeket használó jobbágyok fizet-tek, Mária Terézia „jobbágyvéd intézkedéseinek” a célja az volt, hogy biztosítsa az adóbevételeket, aminek érdekében elrendelte, hogy az úrbéres földeket nem lehet többé adót nem fizet allodiális földdé változtatni.

Az Urbárium meghagyta ugyan a nemesség tulajdonjogát az úrbéres (jobbágyi) föl-dekre, de a rendelkezési, tehát a használati jogot a jobbágyok kollektív jogává változtat-ta. Az úrbéres föld örökös használata nem az egyes jobbágy joga volt, hanem az a rendi osztálynak tekintett jobbágyság egészét illette meg (Orosz 1998). Tehát ez még kollek-tív jog volt. Ha egy jobbágycsaládnak nem volt örököse, akkor az általa addig használt föld nem kerülhetett át az allodiális földekhez, hanem érvényesült rajta az újratelepítési kötelezettség. Ezek a változások viszont az adóalap biztosítása mellett a jobbágyok föld-használatának meger södését is eredményezték, ami majd nagyon fontos hatással lesz a jobbágyfelszabadítás pozitív megoldására. Kiss Z. Géza (1986) tollából tudjuk, hogy az úrbérrendezéskor például Baranyában az egész telekhez tartozó szántó a legjobb földek esetén 22, a közepesek esetén 24, a rossz földek esetén 26 kataszteri hold, a rét pedig a min ségt l függ en 8–10–12 kataszteri hold volt.

A Mária Terézia-féle Urbárium újradefiniálta a házas és házatlan zsellér fogalmát és kötelezettségeit is. A telkes jobbágyok közül az számított házas zsellérnek, akinek szán-tóföldje nem érte el a nyolcad telket, azaz 2–5 kat. hold alatt volt a kapcsolódó réttel.

Azokat a zselléreket, akiknek nem volt sem földjük, sem házuk, házatlan zsellérekként jelölte meg. k bérmunkát vállaltak az allodiális birtokokon, de a telkes jobbágyok

rá-termettebb, vállalkozóbb rétege is alkalmazta ket. Ezen túl állatokat tartottak a közle-gel kön. Az úrbérrendszer eredményeként Magyarországon (a Bánsággal együtt) 429 380 jobbágyot, 174 716 házas zsellért és 40 135 házatlan zsellért mutattak ki, ami 66,7–27,1–6,2%-os aránynak felel meg (Wellmann 1979). A jobbágyfelszabadítás idejé-re azonban megn tt a zselléidejé-rek mindkét típusának létszáma és csökkent a telkes jobbá-gyok aránya. A népességszaporulat következtében tehát elindult egy elszegényesedési folyamat.

A földesúr–jobbágy viszony állami újraszabályozását Szent István óta el ször Mária Terézia vezette be. Az Urbárium összességében egy haladó rendelet volt, de az ország egyes területein negatív hatást fejtett ki. Erre jó példa az Ormánság, ahol az 1767. évi Mária Terézia-féle úrbéri rendeletig a közös határrészeket, erd ket, legel ket, vizeket a jobbágyok használták, és megélhetésük jórészt a fafeldolgozásból, a legeltet állattar-tásból, valamint a halászatból származott. Az Urbárium viszont csak a szántók és a rétek használati jogáról rendelkezett, és az akkor bejegyzett területek váltak 1848-ban a fel-szabadult parasztok tulajdonává. Csakhogy az Ormánságban nem e területek, hanem a legel k, az erd k és a vizek biztosították a megélhetést. Majd 1836-ban a parlament szentesítette a földesurak el jogát a legel kre, az erd kre és a vizekre. Ett l kezdve az ormánsági jobbágyok ezeket az addig közösen használt területeket véglegesen elveszí-tették, és állataikat nem hajthatták ki makkoltatni az erd be, ami miatt az állatok elpusz-tultak. Ezzel elkezd dött az Ormánság elszegényedése, mely folyamat napjainkig tart (Kovács T. 1991c).

Mire elérkeztünk 1848-hoz, európai viszonylatban is kiemelked en magas volt a ma-gyar nemesség aránya, az összlakosságnak mintegy 5%-át tette ki (Szabad 1998–1999).

Országos átlagban k gazdálkodtak a földterületek mintegy 50%-án. Az említett jogi, elvi tételek ellenére azonban a nemesség nem volt egységes. „A nemesi tömegek körül-belül kétharmada kis föld , sokszor egytelkes, parasztmódra él falusi nemes volt, több száz falut nem is laktak mások, csak igen szegény kisnemesek, akiket azonban a feuda-lizmus korában a nemesi állapot élesen elhatárolt a jobbágyoktól” (Szabó I. 1976, 35. p.).

A magyar jobbágyok a térség többi hasonló státusú osztályával összehasonlítva nem annyira gazdasági, mint inkább társadalmi helyzetük alapján voltak rendkívül kiszolgál-tatott, embertelen helyzetben. Ezen valamelyest enyhített az Urbárium, amelyet Mária Terézia vezetett be. Az Urbáriumban megfogalmazott jobbágyi szolgáltatások

maximá-lása, valamint a kibecsülhetetlenség kimondása – ifj. Barta (1998–1999) szerint – a job-bágyi állapotot valamiféle örökbérl státus felé közelítette. Ilyen jelenség ismert a ko-rábbi német és angol gyakorlatban is, azzal az eltéréssel, hogy Nyugat-Európában a személyi függ ség soha nem volt olyan er s, mint amilyen Magyarországon 1514 után kialakult, továbbá ott a nemes–jobbágy között meglév kisebb személyi függ ség a ma-gyarországi jobbágyfelszabadítás id pontjára már teljesen elt nt, hazánkban pedig még azután is hosszú ideig fennmaradt.

1.4. A nyugat-európaitól és a kelet-európaitól eltér