A földprivatizáció Közép-Kelet-Európában

A térség országainak többsége a restitúció mellett döntött, azaz az eredeti vagyon visz-szaszármaztatása mellett az egykori tulajdonosokra, illetve azok leszármazottaira, amennyiben azok visszakérték azt.

Ezek után azonban a közép-kelet-európai országok egykori tulajdonosai a vissza-származtatott földek m veléséhez eltér módon fogtak hozzá, az így kijelölt utakat tehát alapvet en két csoportba lehet sorolni.

Az egyikhez a volt Kelet-Németország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia tartozik.

Ezekben az országokban a visszakapott földeket a volt tulajdonosok f leg bérbe adták, és azokon leginkább a szövetkezetek vagy azok különböz utódszervezetei gazdálkod-nak. A volt Kelet-Németországban, ahol a leggyorsabban zajlott le ez a folyamat, 1993-ban a földterületeknek csak 17,6%-át m velték egyéni módon (Bruckmeier, K.–Grund, H. 1994) Szlovákiában 2003-ban a mez gazdasági földterületek 75%-a természetes személyek tulajdonában volt, de az egyéni gazdaságok a földterületeknek csak 10,2%-át m velték. A többi els sorban a szövetkezetek és a gazdasági társaságok m velésében volt (Bandlerova, H.–Marišová, E. 2004). Ezekben az országokban a szocializmus el tt fejlettebb, polgáribb társadalom volt, és az abban a mili ben kialakult mentalitások és szokások a szocializmusban perifériára kerültek, de a posztszocializmusban ismét el ke-rültek. Az akkor még egy országot képez Csehszlovákiában a kárpótlási törvényt 1991 májusában fogadták el, amely az 1948. február 25. és 1990. január 1-je között államosí-tott mez gazdasági föld és egyéb tulajdonok visszaadásáról rendelkezett. A visszaigé-nyelhet földterület maximumát 150 hektárban állapították meg. A szövetkezeti földek a szocializmus alatt is a volt tulajdonosok neve alatt voltak telekkönyvezve. Így, miután megszülettek a restitúcióról szóló törvények, viszonylag egyszer volt a régi tulajdono-soknak visszajuttatni azt. A földtulajdonosok nagy része városi volt vagy nem foglalko-zott mez gazdasággal, ezért bennük gyorsan megszületett az az elhatározás, hogy a föl-deket bérbe adják olyan versenyképes gazdaságoknak, amelyek megállják a helyüket a liberális piacgazdaságban. A fennmaradó kis, 10–15%-nyi területen pedig önellátó vagy félig önellátó egyéni gazdák m velik a földet.

A második csoportba tartozó országokra jellemz , hogy a visszakapott földek dönt hányadán egyéni módon gazdálkodnak. Ide tartozik Románia, Bulgária, Lengyelország, a volt Jugoszlávia utódállamai és a balti országok is. Ezen országok között, bár jelent s különbségek vannak, mégis közös, hogy kisgazdaságokra épül , többnyire paraszti gaz-dálkodási modell érvényesül.

Lengyelországban és a volt Jugoszláviában a mez gazdasági termelés azért alapul a kisgazdaságokon, mert így örökölték a múltból, és a kollektivizálás nem számolta fel ket. Tehát ezekben az országokban a szocializmus el tti folyamatok továbbélése érvé-nyesült. Van tehát egyfajta folytonosság – Lengyelország nyugati, egykor Németor-szághoz tartozó részét leszámítva – a korábbi és az új kapitalizmusban fennmaradt pa-rasztgazdálkodás között. Lengyelországban jelent s, 18%-os az agrárfoglalkoztatás.

Romániában a Ceaucescu-rezsim bukása után spontán földfoglalás ment végbe, és a tsz-ek javait szétvitték. Majd 1991-ben megjelent restitúciós törvény szerint 10 hektárig kaphatták vissza volt tulajdonosaik a szántóterületeket, és 1 hektárig az erd területeket.

1995-ben új földtörvény született, amely el írta a szántóterületek 50, az erd k 10 hektá-rig való visszaadását. A törvény lehet vé tette közös földtulajdonok (például községi legel k) visszaadását is, amely f leg Székelyföldön volt jellemz tulajdonforma. A pri-vatizálás eredményeként 5 millió ember vált tulajdonossá, akik többnyire elkezdtek – f leg hagyományos módon – gazdálkodni a földjeiken, és a szocializmushoz viszonyít-va megn tt (42%-ra) a mez gazdaságból él k aránya.

Bulgáriában a rendszerváltás után szintén növekedett a mez gazdaságból él k ará-nya. A különféle és egyaránt gyorsan váltó bolgár kormányok egymásnak ellentétes törvényeket hoztak a szövetkezetekkel kapcsolatban. Az egy-egy magángazdaság által birtokolható maximális földterületet 30 hektárnál húzták meg, bár a bérletet korlátlanul engedélyezte a törvény. A földterületeket fele-fele arányban m velik a különféle újra bejegyzett termel szövetkezetek és a kis- és törpegazdaságok. A bolgár kis- és törpe-gazdaságok Romániához hasonlóan hagyományos önellátó paraszttörpe-gazdaságok lettek, ahol a mez gazdálkodás a családok f jövedelmi forrása. Bulgáriában és Románia azon részein, amelyek nem tartoztak korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához, a szocia-lizmus el tt nem épültek ki az eredeti okmányokat tartalmazó intézmények (levéltár, telekkönyv stb.), és a földvisszaadást gyakran két egykori szomszéd állítása alapján végezték el.

Romániában, Bulgáriában és Lengyelországban a posztszocializmusban az ipari nagyvállalatok leépítésével a munkaer visszament a mez gazdaságba. Ezt a jelenséget egyesek parasztosodásnak (Starosta, P. 1994), míg mások poszttradicionális ruralizáció-nak (Brukmeier, K.–Olegowna Kopytina, M. 2001) nevezték.

Összegzésként elmondható, hogy az új kapitalizmusban a közép-európai térségben a kis- és törpe parasztgazdaságok leginkább Romániában és Bulgáriában váltak általános-sá, aminek oka többrét . A gyökerek visszavezethet k a kapitalizmusba – s t, az azt megel z korban is jellemz volt a kis- és törpebirtokos rendszer –, továbbá a szocia-lizmusban a tsz-ek m ködésével szembeni elégedetlenségre, illetve a munkahelyek megsz nésére a posztszocializmusban. Lengyelországra, amely a két világháború között leginkább hasonlított Magyarországra, az új kapitalizmusban, eltér en hazánktól, szin-tén a paraszti gazdálkodás marad a legelterjedtebb a mez gazdaságban. Ez azért alakult így, mert a szocializmus lényegében nem számolta fel ezt a fajta gazdálkodást.