A jobbágyrendszer a Magyarországtól keletre es területeken

A Magyarországtól keletre es térséget témánk szempontjából két részre, a török fenn-hatóság alatt lév és az orosz területekre osztom. A török fennfenn-hatóság alatt lev terüle-ten belül külön altípust képvisel a délszlávoknak az a része, amely törzsi közösségben élt.

1.2.1. A törökök

A török feudalizmus sajátossága, hogy a megszállt területen a lakosságot két csoportra osztva szemlélte. Az egyik csoportba tartoztak a mohamedánok, azaz iszlám vallásúak, a másikba pedig az egyéb vallásúak. Az utóbbi volt az elnyomott nép, a rája, aki a föld-használatért pénzszolgáltatásra volt kényszerítve. A török által megszállt területeken minden föld a szultán tulajdonának számított, amit három részre osztottak. Az egyik részt a szultán a vallási intézmények (iskolák, templomok) fenntartására, a második részt az udvartartás szükségleteinek kielégítésére használta. A harmadik részt – és ez volt a legnagyobb földterület – a szultán a török földesuraknak, a szpáhiknak adta. Cse-rébe a földesuraknak a szultán hívására hadba kellett vonulniuk, és a szpáhiföld nagysá-gától függ en katonákat is magukkal kellett vinniük. Ez a földadomány azonban nem szólt örökre, hanem csak egy meghatározott id re. Mivel a szultán a földet bármikor visszavehette – bár a birodalom más helyén adhatott másikat érte –, a szpáhik nem éltek biztonságban a birtokaikon, s ezért nem voltak érdekeltek abban, hogy saját kezelés majorsági földbirtokot alakítsanak ki.² A szpáhik a földeket szétosztották a megszállt országok jobbágyai között, akik végeredményben szabadon gazdálkodtak, csak bizo-nyos termény- és pénzszolgáltatással tartoztak gazdáiknak. Ezek a jobbágyok szabadab-bak voltak, mint például a magyar jobbágyok, az más kérdés, hogy a magyaroktól sze-gényebbek voltak.

A gyengül török birodalom 1838-tól, „a nagy reform” értelmében megpróbálta meger síteni a központi hatalmat akképpen, hogy a jobbágyparasztoktól az állam szedte be az addig a földesuraknak adott termény- és pénzszolgáltatásokat. Cserébe a szpáhik évjáradékot kaptak az államtól, így a jobbágyok állami jobbágyokká váltak.

Minél tovább volt egy európai nép török uralom alatt, annál kés bb történt meg a h -béri viszonyok felszámolása. A török uralom tehát konzerválta a h -béri viszonyokat, és nem engedett teret a polgári viszonyok kialakulásának. A balkáni államokban, els sor-ban Bulgáriásor-ban és Szerbiásor-ban, ahol a török uralom ötszáz évig tartott, a nemzeti fel-szabadítás és a h béri rendszer felszámolása egybeesett. A h béri rendszer felszámolása abból állt, hogy az egykori „jobbágyparasztok”, akik addig is meglehet sen önállóan

2 A XIX. század els felében, amikor a szpáhik már nem számíthattak új területek elfoglalásával járó zsákmányra, k is elkezdtek majorsági birtokot (csiftlikbirtokot) kialakítani.

gazdálkodtak, szabad földtulajdonnal rendelkez szegény kis- és törpebirtokos parasz-tok lettek. A jobbágyfelszabadítás tehát úgy ment végbe, hogy nem maradt feudális nagybirtokrendszer és nincstelen parasztok nagy tömege, ami jellemezte például Ma-gyarországot. Az, hogy a felszabadult területeken földdel rendelkez szabad parasztok voltak, elvben a polgári fejl dés elindulásának biztató jele lehetett volna. A gyakorlat-ban mégsem bontakozott ki egy er teljes polgári fejl dés, hanem csak olyan, amely a közép-kelet-európai színvonal alatt maradt, aminek több oka volt:

1. A török feudalizmus nagyon elmaradott volt. Ennek megfelel en kezdetleges esz-közökkel dolgoztak, kevesebb állatot tartottak, és fejletlen volt a mez gazdasági technika.

2. A parasztság Közép-Európában t ke hiányában nem szerezhette be ugyan a kor fejlett technikáját, de a nagybirtokon legalább megismerhette a fejlettebb gazdálkodási módszerek egész rendszerét. Ezzel ellentétben a török által hosszú ideig megszállt terü-leten hiányzott a modernizáció jó példáját mutató nagybirtok is.

3. A felszabadult parasztok földjei kicsik voltak ahhoz, hogy egy-egy családot eltart-sanak, az árutermelésre pedig csak a leggazdagabb sz k paraszti réteg gondolhatott.

1.2.2. A délszlávok

A délszlávok egy részénél, a szerbeknél, a horvátoknál és a montenegróiaknál a szabad polgári fejl dést gátolta még a törzsi szervez dések továbbélése is. Ezekben az orszá-gokban a parasztok a területek jelent s részén nem egyénileg birtokolták a földet, mert az a nagycsaládi közösségé volt, amit k családi szövetkezetnek (porod ma zadruga)³ hívtak. Ez egyfajta rokonsági és vagyoni közösség volt. Tagjai voltak nemcsak a szül k és azok egyenes ági leszármazottai, házastársai és gyerekei, hanem a férfi valamennyi oldalági rokona, tehát az apaági unokatestvérek, illetve azok feleségei és gyerekei is.

Egy-egy ilyen nagycsalád több tíz f b l állt. A család létének alapját a közös tulajdon, amely f leg a közös földtulajdonra vonatkozott, alkotta. Ez a szervezet nem engedélyez-te, hogy tagjainak bármilyen egyéni tulajdona legyen. A közös (föld)tulajdonra úgy te-kintettek, mint a jelenlegi, a jöv és az el z generáció vagyonára. Ez a vagyon férfi ágon örökl dött. A család feje a házigazda (doma in) volt, aki választás útján került erre

3 Olyan nagy gondolkodók, mint Max Weber vagy Friedrich Engels érdekl dését is felkeltették a dél-szláv zadrugák.

a posztra. képviselte a családot kifelé, eladhatott kisebb dolgokat, kezelhette a család pénzét és felelt is érte, illetve felügyelt arra, hogy „a dolgok rendben történjenek”. A családi szövetkezetben nagy szerepe volt még a háziasszonynak (doma ica), aki általá-ban a házigazda felesége volt és a n k munkáját irányította, de fontos, sokszor dönt szava volt a fiatalok párválasztásában is. A f hatalmi szerv azonban a családi tanács volt, amely az összes feln tt családtagot magába foglalta. A fontos döntéseket, különö-sen a földdel kapcsolatosakat a családf a családi tanáccsal beszélte meg (Kosti , 1969).

1.2.3. Az oroszok

A délszlávoknál tehát a zadruga, amely végeredményben egy nagy család volt, az oro-szoknál pedig egy ett l még nagyobb szervezet, a faluközösség (mir) alkotott egy gazda-sági egységet. Az orosz úri birtok a török földesúri birtokhoz hasonlóan jórészt ado-mányként jött létre. Oroszországban IV. Iván cár fizikailag is megsemmisítette a jelen-t s földjelen-tulajdonnal és hajelen-talommal rendelkez f urakajelen-t, a bojárokajelen-t, és léjelen-trehozjelen-ta a cári hatalomnak alávetett, csak szolgálati birtokkal, tehát a szolgálat idejére szóló javada-lommal rendelkez , szolgáló nemesség intézményét. A XVII. század végéig kialakult és a XX. század fordulójáig elevenen élt egyfajta szolgáló „arisztokrácia”, amelynek ha-talma alapvet en nem az si családi tulajdonra, hanem a cár által kizárólag szolgálati érdemekért adományozott földekre épült. Ezek a földek – legyenek bármennyire is

„örökletesek” – h tlenség esetén bármikor elkobozhatókká váltak (Tallár 1980). A ne-messég jövedelme nemcsak a földb l származott, hiszen státusa köt dött a kizárólag állami monopóliumot képez hadsereg irányítási funkcióinak elvégzéséhez is, illetve az állami szolgálathoz f z d katonai vagy hivatali bürokráciához.

Az orosz jobbágyok a földet földközösségek (obscsina) tagjaként m velték. A föld-közösség közigazgatási megfelel jét hívták faluföld-közösségnek (mir). Az orosz földközös-ség az egyes egyének döntéseit még jóval szigorúbban ellen rizte és cselekedeteit befo-lyásolta, mint a Max Weber által elemzett germán nyomásrendszert alkalmazó, eredeti agrárkommunizmus elvén nyugvó faluszervezet.

Az orosz jobbágyrendszerben a XVI. és XVII. század óta jellemz a föld id nkénti újraosztása és a földesúri terhekért vállalt egyetemleges felel sség intézménye. (Az

újrafelosztási rendszer nem létezett Ukrajnában és Fehéroroszországban. Ezeken a terü-leteken a földet véglegesen elosztották az egyes porták között.)

Az orosz mir valójában egy út mentén épült falu volt, amelynek nagy kiterjedése és akár három-, s t ötezer lakosa is lehetett. A lakóház mögött volt az udvar, a kert, majd a határ; az újonnan létrejöv családok a házsor végén települtek le. A határbeli birtokon kívül terült el az osztatlan közlegel , amelyet mindenki használt. A határt d l kre osz-tották, a d l ket pedig földsávokra. A német agrárszervezettel ellentétben nemcsak a külön udvar és lakóház számított a földsávok elosztásánál, hanem azt is figyelembe vet-ték, hogy egy-egy háznál hány embernek adnak enni, és hány munkásnak biztosítanak szállást. Az elosztás soha nem volt végleges, mindig csupán ideiglenesen osztották el a földet a következ elv szerint: a határ rosszabb földjeit az egy háztartásban dolgozó munkaer számának megfelel en, a jobb földeket pedig aszerint, hogy hány embernek kellett az adott háztartásban enni adni. Ez egyfajta paraszti önigazgatás volt, amely a méltányosság alapján megakadályozta többek között azt is, hogy a föld nélküli jobbá-gyok (zsellérek) kialakuljanak. A törvény 12 évenként új földosztást írt el . Valójában azonban jóval s r bben osztottak, egy-, három- vagy hatévenként. A földigénylés (nagyel) egyénileg történt, egy-egy személy nem a kisközösséggel, például a saját szüle-ivel, hanem a faluközösséggel szemben támasztott igényt a földre. A föld ugyan nem, de az arra való igényjogosultság örökre szólt. Ez a méltányos és egalitárius mir azonban sok kivetnivalót hagyott maga után. Rendszerint olyan családok folyamodtak új osztá-sért, ahol a családtagok megsokasodtak. Csakhogy voltak az érdekeikkel szemben álló érdekek is, amit azok képviseltek, akik az átlagostól jobban tudtak gazdálkodni.

Az orosz uradalom azzal is kizsákmányolta a jobbágyparasztokat, hogy nem tartott saját felszerelést, így a jobbágyok saját felszerelésükkel és lovaikkal m velték az urada-lom földjét. Az egyes háztartásoknak, mivel egyáltalán nem vagy kevés t kéjük volt a felszerelés megvásárlására, kölcsönkértek a falu gazdag parasztjaitól. A gazdag parasz-tokat oroszul kulákoknak hívták. Ezek a kulákok negatív szerepl i voltak az orosz törté-nelemnek, mert – bankok hiányában – pénzkölcsönökkel teljesen a hatalmukban tartot-ták a szegény embereket. A mir határozata döntötte el, hogy mikor legyen új földosztás, és a kulákok befolyásolták a mir határozatait. Attól függ en t zték ki a földújraosztási

id pontot, hogy mi állt az érdekükben: az, hogy adósaik szegények maradjanak, vagy az, hogy több földhöz jussanak.

A nyugati és a keleti jobbágyrendszer tehát nagyon lényeges pontokon tért el egy-mástól. A nyugati jobbágyrendszer el bb-utóbb megnyitotta a „jobbágyparaszt” el tt a piaci lehet séget. A keleti nemcsak ezt a gazdasági lépést nem tette lehet vé, hanem társadalmi értelemben is rendkívül szigorú és merev volt. A jobbágyok helyzete a föl-desúrral szemben jogilag nem volt rögzítve, csupán a hagyományokon alapult. Továbbá a családi és faluközösségek a nemesek mellett még egy másik, a parasztok felett zsarno-koskodó hatalmat is megtestesítettek. Ezzel szemben például a francia faluközösség a parasztok érdekképviseleteként lépett fel, amelynek képvisel it még a rendi ország-gy lésbe is meghívták, ahol elmondhatták véleményüket. Max Weber találóan állapí-totta meg, hogy például Oroszországban „a földdel kapcsolatos kötelezettségek többet nyomtak a latban, mint a földhöz való jog, s emellett a közösség egyetemlegesen felelt a földesúrnak az adókért” (Weber 1979, 37. p.). Tehát az egyéni kezdeményezés, amely a polgári társadalom kialakulásának egyik elengedhetetlen alapja, ilyen körülmények között aligha fejl dhetett ki.