Mez gazdasági bérmunkások

A jobbágyfelszabadításkor a telkes jobbágyok aránya csak 40%. A többiek házas vagy házatlan zsellérek voltak, akik esetleg az 1871-es törvény nyomán, a legel területek feltörésekor jutottak némi földhöz, továbbá akkor, ha vásároltak. A kapitalizmusban a statisztika az összes mez gazdaságból él k, azaz az stermel k 40%-át a mez gazdasá-gi bérmunkásokhoz sorolta, akik lehettek gazdaságazdasá-gi cselédek, napszámosok, summások és kubikusok. Erdei (1942) parasztmunkásoknak, a marxista teoretikusok pedig követ-kezetesen agrárproletároknak hívták ket. Érdekes, hogy csak a cselédek nevezték ma-gukat pontos nevükön, az agrárbérmunkások többi rétege önmagát parasztnak hívta.

Nyugat-Európában ezeket a rétegeket nem tekintették parasztoknak, hanem ún. pa-rasztok alatti rétegnek (unterbäuerliche Schicht) (Gunst 1998b).

2.5.1. Gazdasági cselédek

A gazdasági cselédek els sorban a nagybirtok alkalmazottai voltak. Magyarországon a Dunántúlon, ahol a nagybirtok elterjedtebb, ott a cselédek aránya is magasabb (5. ábra) volt. A nagybirtok már 1848 el tt is tartott cselédeket, de nem olyan nagy mértékben, mint a XIX. század második felét l. A gazdasági cselédeket legalább egy évre vették fel. Bérüket els sorban terményben, csak részben pénzben állapították meg. A cselédek javadalmazása beosztásuktól függött. A sz lészetben, gyümölcsösökben dolgozó cselé-dek magasabb, a gabonatermelésben és az állattartásban dolgozók egyszer „gyaloglédek” alacsonyabb bért kaptak. A cselédek nagy része az uradalmak által épített cse-lédházban lakott, ami egy hosszú ház volt, ahol több családnak volt lakrésze. A lakrész többnyire egy szobából és egy másik családdal közösen használt konyhából állt. A konyhából nyílt a közös bejárat és a két család egy-egy szobája. A cselédek az uradal-maktól kaptak t zifát, kommenciót (ami kenyér- és takarmánygabonából állott), haszná-latra egy darab, ún. szeg dményföldet²⁰ (fél-egy kat. hold föld), amit zöldség- és takar-mánytermesztésre használhattak. Ezt a földet az uradalom felszántotta, de a többi mun-kát a cselédek végezték el. Meghatározott számú baromfit, sertést, néhol még tehenet is

20 A mez hegyesi ménesbirtokon többnyire szeg dményeseknek, és csak nagyon ritkán cselédeknek hív-ták a cselédeket (Erdész 1987).

tarthattak, ahol az nem volt, ott napi fél-egy liter tejet kaptak. Valamennyi szalonna és só is járt nekik.

5. ábra

A mez gazdasági cselédek aránya a mez gazdasági keres kön belül, 1910, %

Forrás: Nagy M. 2003, 441. p.

Amikor megszületett az 1907. évi XLV, a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogvi-szony szabályozásáról szóló, ún. deres törvény, abban többek között kimondták, hogy a kötelez betegbiztosítás a cselédekre is kiterjed. Ennek keretében orvosi és gyógyszerel-látásban részesültek. A biztosítás költségei a munkaadót terhelték.

A cselédek számát a nagybirtokon els sorban a gazdaság állatállománya, másodsor-ban a m velési ágak határozták meg. Minden nagybirtok úgy állapította meg az éves cselédek létszámát, hogy a teljes foglalkoztatottságot egész évben biztosítani tudja. A hivatalosan évente megszakadó munkaviszony ellenére a cselédek nagyobb része állan-dó munkás volt, s t, generációs állanállan-dóságról is beszélhetünk. A cselédek gyerekei fo-kozatosan tanultak bele a gazdaságban végzend munkákba. Igen korán, 15 éves korban kezd dött a többnyire életfogytig tartó „cselédpálya” (Erdész 1987).

Cselédeket kisebb részben a gazdag parasztok is alkalmaztak. k többnyire 14–17 éves fiú gyerekeket foglalkoztattak alacsonyabb bérért, akiket általában béreseknek hív-tak. Sokszor egy-egy évre vagy ennél rövidebb id re, például szezonmunkára alkalmaz-ták ket, akik bére ruhanem b l, lábbelib l, teljes étkezési ellátásból és némi kenyér-, illetve készpénzb l állott.

Gunst (1998b) szerint a nagybirtokon alkalmazott gazdasági cselédek helyzete, ösz-szevetve a bérmunkások többi csoportjával, nem volt rosszabb. Igaz ugyan, hogy nap-keltét l napnyugtáig dolgoztak, de javadalmazásuk megfelelt egy kisebb (5-6, olykor 8 kat. holdas) gazdaság jövedelmének. Az sem mellékes, hogy a cseléd családtagok mun-kaalkalmakhoz jutottak a nagybirtokon, többnyire a feleség, de a gyerekek egyike-másika is. Illyés Gyula „Puszták népe” cím m ve a cselédvilágról ezzel ellentétes ké-pet fest. Az 1934–35-ben íródott m ben a dunántúli cselédség életét, viselkedését, gon-dolkodását, kiszolgáltatottságát, tekintélytiszteletét, igénytelenségét, alázatosságát, ön-tudatlanságát és a végtelen szegénységet ismerjük meg. A cselédek lassan dolgoztak, de f leg azért, mert alultápláltak voltak. A cseléd – írja – „annyira engedelmes volt, hogy még parancsolni sem igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát” (Illyés 1970, 13. p.).

Ezek után felvet dik a kérdés, hogy kinek volt igaza, Gunst Péter történésznek vagy az író Illyés Gyulának? A válasz az, hogy akár mindkett nek, mert k valószín , hogy a cselédek különböz csoportjairól és más-más térségekr l írtak. Hiszen a cselédek java-dalmazása egyazon uradalmon belül sem volt azonos. Mint korábban szó volt róla, a kertészek voltak a legjobban fizetett cselédek, és k nem is cselédlakásban, hanem önál-ló házban laktak. Tudunk arról is, hogy például az Alföld bizonyos részén földet is bé-relhettek a cselédek, amin szabadon gazdálkodtak azután, miután eleget tettek kötele-zettségeiknek az uradalomban. Valószín , hogy Illyés kizárólag a legegyszer bb mun-kát végz gyalogcselédekr l írt, ráadásul szépírói elemeket használva. Mindennek elle-nére a cselédek többsége kiszolgáltatott, elesett helyzetben volt, amin a maga erejéb l csak nagyon nehezen tudott, ha egyáltalán tudott, változtatni.

2.5.2. Napszámosok

A napszámosok a mez gazdasági bérmunkások jellemz csoportja. k azon a települé-sen vagy annak közvetlen környékén vállaltak munkát, ahol éltek. A napszámosok az ország területén aránytalanul helyezkedtek el. Legnagyobb tömbben az Alföldön, a Fel-vidéken és Erdély egyes részein fordultak el (6. ábra).

6. ábra

A napszámosok aránya a mez gazdasági keres kön belül, 1910, %

Forrás: Nagy M. 2003, 442. p.

Napszámosok a jobbágyfelszabadítás el tt is voltak, hiszen a zsellérség jórészt ebb l a munkából élt. A XIX. század második felében azonban mind a nagybirtokon, mind a gazdag- és középparaszti gazdaságokban megn tt a bérmunka lehet sége. A napszámo-sokat a munkaadók jól ismerték, és fordítva is így volt. A szorgalmas és törekv nap-számosokért versengtek a gazdák. Bérük személyre szabottabb volt. A napszámos bére is lehetett részben természetbeni fizetség, f leg a parasztoknál. A két világháború között azonban elterjed a készpénzfizetés. Bérük régiónként és a végzett munka típusa szerint

változott. A napszámbér szezonálisan is er sen ingadozott, a nyári munkacsúcsokban magasabb, télen alacsonyabb volt, és nemek szerint is különbözött. A férfiak bére ma-gasabb volt, mint a n ké vagy a gyerekeké. A fiú gyerekek 14–16, a lányok 17 éves korban már napszámba jártak.

1928-ban megszületett a napszámminimum-törvény, amely némileg csökkentette a napszámosok kiszolgáltatottságát.

A napszámosok jelent s részének volt (1 hold alatti) földje, esetleg sz leje, vagy gyakran felesben m veltek egy-egy darab földet, de így is csak a sz kölköd önellátás szintjén tudtak megélni. Viszont Erdei jegyezte fel, hogy ez a réteg fogyasztásában igé-nyesebb a kisparasztoknál, így attól polgáribb mintákat követett.

2.5.3. Summások

A mez gazdasági bérmunkások harmadik csoportja a summások vagy nyári munkások, akik a kor jellegzetes vendégmunkásai voltak. 1848 el tt els sorban a Felvidékr l jártak az Alföldre, ahol tavasztól szig különféle mez gazdasági munkákban vettek részt azért, hogy megkeressék az évi gabonaszükségletüket, vagy annak egy részét. Igazán nagy tömegben akkor fordultak el , amikor a nagybirtok elveszítette a robotmunkaer t, s a munkacsúcsok idejére szívesen alkalmaztak summásokat. A summások létszámát az id szaki munkacsúcsok munkaszükséglete határozta meg. A XIX. század utolsó harma-dától f leg az Alföld nagy mez városainak megszaporodott szegénysége vállalt summás munkát a Dunántúlon. Bérük nagyobb részét természetben, többnyire gabonában kapták kézhez, majd ezt a gabonát részben áruba bocsátották. Az 1880-as évekt l beköszönt gabonaválság, vagyis a relatíve olcsó tengerentúli búza megjelenése az európai piacon a summásokat érintette a legkedvez tlenebbül. Ezek az árcsökkenések lenyomták a bérü-ket. A summások a munkát közösen végezték, csoportban dolgoztak, és a munkabérr l nem egyénileg tárgyaltak, hanem a bandagazda révén. A bandagazda kötött a banda nevében írásos szerz dést az egyes nagybirtokok intéz ivel vagy gazdatisztjeivel még február végén. A summások alig várták, hogy jó id legyen, mert akkor elindulhattak a termékenyebb tájakra. Általában tavasztól szig kaptak munkát. A kapálás, aratás, csép-lés, a kapásnövények, a kukorica, cukorrépa, takarmányrépa betakarítása és behordása volt a feladatuk. A summásokat inkább a nagybirtok alkalmazta, ahol a téli istállóban

szálltak meg, ahonnan el z leg kihajtották a gulyát a nyári szállásra. A summások ma-gukkal hozták a subát – amin aludtak –, a kaszát, kapát, favillát és a bográcsot. „Azon-nal kikérték az els heti bérüket, s küldték haza, még embert is hoztak magukkal, aki a nagy batyukkal visszautazott” (Illyés 1970, 256. p.)

A summások bére három részb l állt: meghatározott összeg készpénzb l, a havi élelmezéshez szükséges élelmiszerb l és gabonából. A napi élelmet saját maguknak kellett elkészíteniük, de azon is igyekeztek annyit megtakarítani, amennyit csak tudtak.

Az aratást és cséplést, a kukoricatörést és répaszedést mindig meghatározott rész fejé-ben végezték.

A nagyobb parasztgazdaságok is alkalmaztak summásokat, k, akárcsak a kisebb uradalmak, jobban fizettek nekik. A parasztgazdaságok és a kisebb uradalmak ugyanis csak szezonálisan alkalmazták a summásokat, és olyan szakmunkákat (sz l munkák, gyümölcsfaápolás, kertészeti munkák) is rájuk bíztak, amelyeket a nagybirtokon nem summások, hanem külön szakmunkások láttak el.

Az átlagos summásbérek legfeljebb a létminimum szintjén biztosították a család egész évi megélhetését, vagyis a nyárra elszeg dött férfiaknak azokban a hónapokban, amikor otthon voltak, valamint a feleségeknek (esetleg a nagyobb gyerekeknek is) egyéb munkalehet ség után kellett nézniük, ha a létminimumnál többet akartak kapni.

Novembert l májusig különféle napszámos munkákat, például fakitermelést vállaltak, s ezzel a téli hónapokban nagyban megn tt a summásokat kibocsátó településeken a nap-számosok száma (Gunst 1998b).

2.5.4. Kubikusok

A mez gazdasági bérmunkások negyedik csoportja a kubikusok, akik nem mez gazda-sági, hanem földmunkából éltek. 1848 el tt alig volt igény fizetett földmunkára. 1850–

1880 között azonban a vasútépítéshez, a folyók szabályozásához, a városok kiépítéséhez stb. hirtelen hatalmas tömeg földmunkára támadt szükséglet. A kubikusok tehát az infrastruktúra kiépítésén dolgoztak. Azok a szegényparaszti vagy agrárbérmunkás réte-gek, amelyek munkavállalásból kényszerültek megélni (mintegy 600 ezer ember), külö-nösebb nehézség nélkül találtak munkát országszerte. A családf tavasztól kés szig dolgozott különösebb szakképzettség nélkül, miközben családja falun, részben az

bé-réb l, részben napszámos munkából élt. Télen a családf is vállalt napszámos munkát.

A kubikusok is „bandákban”, tehát csoportokban jártak dolgozni, mint a summások, s közöttük az összetartás igen er s formái alakultak ki. A kubikusok munkájukért csak készpénzt kaptak, és ilyen szempontból az ipari munkásokhoz álltak közel. Általában újságot is olvastak és „világot láttak” az építkezések alkalmával.

Az infrastrukturális beruházások befejeztével azonban kénytelenek voltak falujukba hazamenni (Gunst 1998b). Kés bb jóval kisebb kubikus munkák adódtak a nagybirtok-okon, amit a közeli falubeli férfiak végeztek el. A kubikus munkát jobban megfizették, mint az egyszer gyalognapszámos munkát. A nagy infrastrukturális beruházások befe-jeztével a bérmunkás rétegek közül a kubikusok az átlagosnál nagyobb arányban vándo-roltak ki Amerikába.

***

A nyugat-európai modern agrárfejl dés hozzájárult a mez gazdasági népesség nagy tömegeinek felszabadulásához a mez gazdasági munka alól, és átáramlásához a nem mez gazdasági területre (Berend T.–Ránki 1976). Ez az a pont, ahol a magyar viszo-nyok eltértek a nyugat-európai viszoviszo-nyoktól. Ezért a földnélküli „paraszti” tömegek a nagybirtokon cselédsorban teng dnek, napszámosként vagy summásként éltek. Helyze-tük nehéz és kiszolgáltatott volt. A korabeli ipar nem tudott lépést tartani a lakosság-szám növekedésével és különösen a nagy infrastrukturális beruházások csökkentésével, illetve az amerikai búzának az európai piacon való megjelenése miatt nagyfokú mez -gazdasági rejtett munkanélküliség keletkezett. Sajátos az a hazai jelenség, mely szerint az agrárbérmunkások, a cselédeket leszámítva, azáltal tudták elképzelni sorsuk jobbra fordulását, hogy összegy jtenek annyi pénzt, hogy egy kis darab földet vesznek vagy bérelnek és azon önálló gazdálkodásba kezdenek.

A korabeli statisztika szerint a kapitalizmusban az stermel , azaz a paraszt fogalma szélesebb volt, mint Nyugat-Európában. Nálunk parasztnak tartottak mindenkit, aki a mez gazdaságból élt. Tehát a családi gazdaságtól nagyobb, polgáribb mez gazdasági vállalkozókat, de a szegényebb bérmunkás réteget is. Szinte mindenkit, aki nem volt ne-mes, vagy valamilyen polgári foglalkozású, illetve cseléd. Ugyanakkor azok, akik a szó

igazi értelmében parasztok voltak, magukat nem parasztoknak, hanem gazdáknak, pol-gárnak hívták. A paraszt nevet csak a mez gazdaságból él szegényebb rétegek viselték azért, mert ennek a szónak már akkor pejoratív, lekicsinyít kicsengése volt.