A paraszt-munkások és az utóparasztok a szocializmusban

A parasztság megsz nésér l szóló elméletekb l tudjuk, hogy a kollektivizálással a pa-rasztok nem egyik napról a másikra váltak munkássá vagy alkalmazottá, hanem fokoza-tosan. A foglalkoztatás teljes megváltozásához generációváltásra is szükség volt.

4.3.1. Új munkásosztály

Kemény István (1972) elemezte azt a nagy átalakulást, ami az 1960-as években zajlott le a falun, és amelynek során az emberek átmentek a mez gazdaságból az iparba. Ezt a társadalmi mobilitást abszolút felfelé ível pályának tartotta.

Kemény elemzése során szembeállította a régi és az új munkásosztályt. Az új mun-kásosztály alatt a paraszt származású munkásokat értette. Nem véletlenül tért ki erre a kérdésre, hiszen vizsgálatakor a munkások fele ebbe a kategóriába tartozott. Kemény elég rossz képet rajzolt az új munkásosztályról azért, mert azok soha nem tudtak a régi munkásosztályba beilleszkedni, csak az alacsonyabb képzettséget igényl nehéz testi ipari munkákban boldogultak, kevesebb emberi kapcsolatuk volt, mert a régieket elve-szítették, újakat pedig nem tudtak megszerezni. Az új munkásosztály faluról jött és át-meneti életformát élt falu és város, paraszti és munkásélet között, és t le tudjuk, hogy ez nagy törést jelentett az életpályáján. A törés okát Kemény abban látta, hogy ezeknek az embereknek meg kellett változtatniuk a gyermekkorukban megtanult életformájukat, és elismerte, hogy az rendkívül nehéz, konfliktusokkal teli feladat volt. Az életformaváltást Kemény szerint két típus oldotta meg a legjobban: Az egyik az az id sebb korosztály, amely a város környékén családi házat vett vagy épített, és a gyári munka mellett mez -gazdasági munkát is végzett. A másik típusba tartozók olyan ingázó középgenerációs férjek közül kerültek ki, akiknek a felesége a tsz-ben dolgozott, de amellett volt földjük, kertjük, állataik, és a férj bevételét szinte teljes egészében a házépítésre, bútorvásárlásra, tartós fogyasztási cikkek vásárlására költötték. Tehát Kemény szerint azok az új mun-kások, akik nem vágták el teljesen a mez gazdasághoz való köt désüket, jobban megta-lálták helyüket „a világban” az 1960-as, 1970-es években. Az általa új munkásoknak nevezett típust a szakirodalomban másutt munkás-parasztoknak vagy parasztmunkások-nak is nevezték.

4.3.2. Utóparasztok

Az 1970-es évek Magyarországára jellemz , hogy a fiatalok és a középgeneráció, a szü-l k korosztászü-lya eszü-ls sorban a szebb és jobb házért és a komfortért doszü-lgozott, de azért is, hogy a gyerekeik ne legyenek parasztok. Azért nem akarták, hogy a gyerekek parasztok legyenek, mert látták, hogy annak kell a legtöbbet dolgoznia. Ezt a magatartást Márkus – Mendrastól kölcsönözve – utóparasztinak nevezte. Ha összevetjük az utóparasztjait az Erdei-féle parasztokkal, akkor látjuk, hogy az utóparasztoknak csak a munka maradt, és elhalványult a szabadság, de f leg a föld szeretete és fontossága. Ezt láthattuk az 1980-as évekbeli a középgenerációs szakszövetkezeti tagoknál. Ha rájuk ez vonatkozott, akkor a többiekre, a tsz-tagokra, a paraszt-munkásokra még inkább.

Márkus István azt vizsgálta, hogy a szocializmusban a falusi, mez városi, tanyai sze-gényparasztság hogyan tudott két helyen, tehát a f munkaid ben a mez gazdasági nagyüzemben (vagy ipari vállalatnál), majd a munkaid után a családi szervezetben is dolgozni. A szegényparasztok alatt a volt napszámosokat, részes munkásokat, felesbérl ket és törpebirtokosokat értette, és kiemelte, hogy közéjük a volt cselédek, illetve azok leszármazottai nem sorolhatók. volt az els , aki (1972-ben) megírta, hogy a közös tulajdonba került földeken és a közösen birtokolt termel eszközökkel folytatott termelésben Magyarországon valójában sohasem jött létre kollektív munka, hanem ki-alakult egy csaknem szabályos nagyüzemi szervezet – ahol a döntési hatáskör a munka-megosztás és a küls kooperáció dolgaiban az elnök és a szakembervezérkar kezében volt –, de emellett megmaradt a családi szervezetben vállalt munka is. A szövetkezet e kett nek az együttese volt. A nagyüzemi szervezet a hierarchikusan felépül szakszer -ségen alapult, és éppen a család volt az, amely egy er s kollektívát képezett. A szerve-zet betagol, a kollektíva pedig összeolvaszt – írta Márkus, mert „megmarad az együttes teend khöz f z d közös érdek és a család kollektív anyagi függése attól, hogy ki-ki elvégezze a reá es feladatokat. Az egymásra támaszkodás, a tervszer együttm ködés érdeke és önkéntes kényszere. És megmaradt ennek az er s életszabálynak és mindennapi érvényesítése gyakorlatának nevel ereje” (Márkus 1972, 32. p.). Márkus Nagyk -rösön egy reprospektív társadalomvizsgálatot végzett, melynek során el ször 1941-ben Erdeivel együtt, majd 1973-ban egyedül vezetett egy fiatalokból álló terepmunkát. Ott

és másutt végzett kutatásai alapján Márkus megírta, hogy a nagyüzemi gazdálkodás kialakulása után nagyon sok vidéki családnak nem sz nt meg a termel funkciója. Tipi-kus példaként említi, hogy a tanyai családf eljárt a tsz-be dolgozni, a nagyfiú a városi munkahelyre, de a feleség f foglalatossága az otthoni állattartás volt. A munkába bese-gítettek a kint él nagyszül k, a gyerekek, és hajnalban, este meg vasárnap a családf is.

Gyakori volt, hogy a részes m velésben vállalt földön megtermelték a takarmányt a jószágnak. Arra, hogy miért maradt meg ez a családi munkaszervezet még a szocializ-musban is, a választ a gyarapodás vágyában találta meg, ami azel tt is megvolt a ma-gántulajdonosi világban, de akkor a földszerzésre összpontosult. A szocializmusban a gyarapodás vágya egyértelm en elmozdult az építkezés, a berendezkedés felé. Kopátsy Sándor (1996) azt állította, hogy a falvakban a kollektivizálás teljesen szétverte a ko-rábban meglév vagyoni, nemzetiségi és felekezeti korlátokat. Márkus tollából megtud-juk, hogy a kép árnyaltabb volt, a gondolkodásban a vagyon megszerzésének tudása továbbra is fontos maradt. Az 1970-es években a falusi ember önmagát és a másik em-bert – a házasuló, férjhez men fiatalt is – annak alapján értékelte, hogy az hol tart az az általános emelkedés menetében az ott él többihez képest. Ebben a szegényparaszti szorgalomban, önkizsákmányolásban találta meg Márkus azt a szokást, ami a XX. szá-zad elejére berögz dött, majd átörökl dött a szocializmusba. Igaz, azt is látta, hogy minden újabb generációban halványabb lett ez a szokás. Az 1973-ban megjelent tanul-mányában többek között olyan fiatal agrármérnököt is megszólaltatott, aki azt mondja, hogy tíz, legfeljebb tizenöt évet ad a háztáji kertészkedésnek, a piacozásnak, mert már az akkori lányok ezt a munkát egyre jobban nem vállalták. Majd megfordul a közhangu-lat – mondta az agrármérnök –, és azokat nézik le, akik paraszti módra hajszolják ma-gukat.

Szelényi Iván³⁸ a szocialista vállalkozó. 1988-ban Wisconsinban angolul, majd 1992-ben A harmadik út? címmel magyar nyelven kiadott és kissé kib vített m vé1992-ben³⁹ – miközben nagyra értékelte Márkus munkásságát – azt mondta, hogy Márkus túlságosan is hitt adatközl inek, és a valóságban nem az következett be, amit az adatközl k

38 Szelényi Iván 1973-ban kényszer ségb l elhagyta Magyarországot, majd 1982-ben visszakapta magyar útlevelét, és ett l kezdve két helyen – Amerikában és Magyarországon – is kutatott. Tanulmányai a rendszerváltás el tt csak angolul, de utána azok magyar fordításban is megjelentek.

39 Mind az angol, mind a magyar nyelv kiadvány alcíme: A polgárosodás a vidéki Magyarországon.

tak, mert az 1980-as években nemhogy kevesebbet, hanem éppenséggel többet dolgoz-tak a vidéki emberek a saját, azaz a nagyüzemen kívüli gazdaságaikban.

Mai távlatból biztonsággal kijelenthet , hogy Szelényi és Márkus megállapításai nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, és amit Márkus mondott, az is bekövetkezett, csak egy kicsit kés bb, a rendszerváltás után, amikor megsz nt a hiánygazdaság, továbbá a magyar mez gazdasági termékek biztos piaca, és csökkent a mez gazdasági termelés jövedelmez sége.

***

Ezek a szerz k a szocializmus más-más korát vizsgálták. Kemény az 1960-as évek-ben a mez gazdaságból elment vagy inkább eltávolított embereket vizsgálta, akik még keresték a helyüket és beilleszkedési nehézségekkel küszködtek. Márkus az 1970-es éveket kutatta, és bebizonyította, hogy a szegényparaszt származásúak megtalálták a jó helyüket a rendszerben. Szelényi pedig, mint látni fogjuk, az 1980-as évekr l ír, arról az évtizedr l, amikor a rendszer gazdaságiválság-jelei egyre jobban napvilágra kerültek, és a politikai hatalom engedni kényszerült, és akkor a legbátrabbak, a közép- és gazdagpa-rasztok egyes leszármazottai már vállalkozni is mertek.

Mindhárom szerz írásában egy közös dolog is megtalálható: ez pedig a vidéki (le-gyen az akár már munkás) családok egyéni termel i funkciójának továbbélése a szocia-lizmusban. Továbbá az, hogy az a folyamat, amelyr l valamennyien írtak, és amely a parasztság fokozatos elt nésér l szólt, a jobb életkörülmények megteremtése jegyében zajlott, vagyis a dolgok a fejl dés irányába haladtak.

4.4. Polgárosodás és az agrárvállalkozó osztály a vidéki Magyarországon